Mesél a test

A Cirque du Soleil két év után visszatért Budapestre, hogy magával ragadó történetet meséljen az újrakezdésről. A varázslatos erdő mágikus lakóin keresztül ismerhetjük meg azt a világot, melyben a bukásnak nincs többé jelentősége.

A Cirque du Soleil nem csak cirkusz, és nem csak színház, hanem a kettő kivételes fúziója.

A jelenleg 4.000 főt számláló egyesületből több, mint 1.300 fő a világ 50 különböző országából származó artista. A társulat eddig több, mint 160 millió nézőt nyűgözött le az öt kontinens több mint 400 városában.

A 24 éves Raphael Botelho akrobata és táncos: művészetében egyesül mindaz, ami a Cirque du Soleilt oly különlegessé teszi. A test és a lélek végpontjain brillírozva mutatja be mankós-táncát. Olyan érzelmi töltetű mutatvány ez, melyben egy fizikailag korlátozott szereplő képes rámutatni az élet mibenlétére, végtelen lehetőségeire, értelmére, erőt adva Ikarusznak, hogy átverekedje magát a nehézségeken.

Raphaellel a cirkuszban beszélgettünk.

Mesélj magadról! Mi a szereped a darabban?

Raphael Botelho vagyok, Brazíliából származom. A darabban én táncolom el a mankós jelenet szólószámát. Korábban főleg capoeirával foglalkoztam: ez egy brazil harcművészeti ág. Táncos is vagyok, a breakdance a műfajom.

Mióta álmod, hogy bekerülj a cirkuszba? Hány évig készültél rá?

Sok-sok évig. 2003-tól rengeteget edzettem, a célt sosem tévesztve szem elől. Korábban egy tradicionális brazil cirkuszban dolgoztam, ahol rengeteg dolgot tanultam, többek között ugrószőnyeges számokat. Végül a rengeteg készülés után jelentkeztem a cirkuszba, és sikerült a felvételi vizsgám. Eleinte gyakornok voltam, és csak álmodoztam a nagy szerepekről. Ez idő alatt azonban egyre közelebb kerültem a legnagyobb álmomhoz. Sosem adtam fel, pedig nekünk, artistáknak, táncosoknak rengeteg dolgot el kell engedni. Sokat utazunk, minden időnket be kell osztanunk. Hihetetlenül kimerítő munka ez, mind fizikailag mind szellemileg. Viszont nekünk, akiknek gyerekkorunk óta ez az álmunk, minden pillanatban a legnagyobb öröm. Már hat éve vagyok a társulatnál, de mindmáig hihetetlen.

Milyen országokban jártál eddig a társulattal? Mi volt a kedvenced?

Hű, hát erre nagyon nehéz visszaemlékezni. Számtalan helyen jártunk már. Leírhatatlan öröm volt fellépni a saját hazámban, Brazíliában. Az én belépőm, a legelső előadásom Saõ Paulóban volt. Aztán Rióba mentünk, ahonnan származom. Annyira izgultam! Hiszen a saját hazámban mutattam meg magam először, azt, hogy mire vagyok képes! Nagyon sokat jelentett, hogy itt teljesedett be az álmom, hisz innen is indult ki minden. A népemnek, a barátaimnak mutathattam meg: nézzétek! Bármi valóra válhat! Minden rajtatok múlik, a lehetőségek csak bennetek, általatok valósulhatnak meg! Fél évig még Brazíliában léptünk fel, és úgy érzem,  ez idő alatt sokat adhattam annak a közösségnek, amely engem is mindig támogatott, és segített, hogy ma itt lehessek. Talán ők tudják leginkább értékelni az előadásomat, hiszen pontosan tudják, mennyit küzdöttem érte.

Milyen a viszonyod az állandóan utazó csapattal? Hogy működik az együttélés?

Már nagyon régóta dolgozom cirkuszban, úgyhogy egészen fiatalon hozzászoktam ehhez az életformához. Itt olyan, mintha egy hatalmas családban élnénk, legalábbis én így érzem magam. Minden nap látjuk egymást, és egész nap együtt vagyunk, így szinte mindent tudunk egymásról. Ez a rengeteg ember rengeteg országból jött, és mindenki hozzáadja a közösséghez a maga kultúráját, ami hihetetlenül színessé teszi a közösség életét, a közösen töltött mindennapokat. Mindent megosztunk egymással, nem csak személyes, lelki szinten, de szakmai szinten is. A tudást közösnek tekintjük, és arra törekszünk, hogy mindenki a lehető legjobb legyen. Ezért erősödünk közösségben, mindenki tudása ott van minden tag minden végtagjában, minden mozdulatában. Ahogy az itt élők nemzeti kultúrája hozzátesz a közösség lelki életéhez, ugyanúgy van ez a mozgáskultúrával is. Folyamatosan frissítjük, építjük egymást. Egyszerűen tökéletes.

Kinek a kultúráját tartod a legérdekesebbnek? Ki ad hozzád a legtöbbet?

Van egy különleges barátom, egy amerikai lány. Nem csak a személyisége, a barátsága jelent nekem sokat, de a művészete is. Úgy tud beszélni a testével, ahogy csak nagyon kevesen, egészen hihetetlen. Mindentől különböző, egyéni beszédmódja, technikája van. Szenzációs, magával ragadó. Rengeteget ad nekem, személyesen is, a beszélgetések is, az amit verbálisan, szavakkal fejez ki, de még inkább művészként, a teste játékával, ennek a játéknak az üzenetével. Lenyűgöző, és szakmailag végtelenül inspiráló. Ahogy nézem őt a színpadon, mindig erőt ad, hogy folytassam, hogy több, hogy a lehető legjobb legyek. Ő Kerren McKeeman, és minden nap hálát adok érte.

Milyen gyakran térhetsz haza Brazíliába?

Mindig tíz hetet dolgozunk, és aztán két hét szabadságunk van. Ez nagyon jól működik. Persze két hét mindig kevésnek tűnik, de itt mindenki szereti a munkáját, és visszatérni is öröm. Ebben a két hétben mindig haza megyek, és erőt gyűjtök a családomból, a barátaimból, amit aztán magammal viszek a cirkuszba, a fellépésekbe, hogy átadjam a sokféle energiát, támogatást a nézőknek.

Mennyit pihentek a fellépések között? Van időtök magatokra?

Általában igen. Itt, a cirkuszban nagyjából magunknak osztjuk be az időnket. Hiszen mi érezzük, éppen mennyire, mire van szüksége a testünknek. Van, amikor a láb azt mondja, pihenni kell, a has azt, hogy nyújtani, a karok, hogy edzeni még, és a hát, hogy csak egy masszázsra vágyik. Magunknak kell beosztani mindent, és nagyon-nagyon oda kell figyelni a testünk minden jelzésére. Mivel nagy energiákat kell hasznosítani egy-egy fellépésnél, és nagy koncentrációt igényelnek a gyakorlatok, fontos, hogy ismerjük, és tiszteljük a testünket. Ehhez itt, számunkra minden biztosítva van.

Mennyi ideig készültök egy darabra?

Erre az előadásra, erre a karakterre én hét hónapot készültem, edzettem. Ez nem csak fizikai munka, természetesen lényegileg is azonosulnod kell a szereppel. Meg kell értened a karakter motivációit, érzelmeit, hogy hitelesen, erőteljesen átadhasd azt a nézőknek, úgy, hogy szavak nélkül is értsék, és inspirálja őket.

Volt időtök körülnézni Budapesten? Hogy tetszett?

Igen, szerencsére! Ez a város egyszerűen mesés! Az egész annyira gyönyörű, magával ragadó! Látszik, hogy minden helynek, épületnek, ahogy az embereknek is, múltja van. Talán nem is láttam még ilyen sokszínű várost. Két nap is kimentem, mert egy nem volt elég. Az emberek nagyon kedvesek, öröm volt beszélni a helyiekkel. Leginkább talán a vár tetszett, fenn a hegyen. Maga az épület is lenyűgöző volt, de azzal a kilátással együtt, igazán kivételes. Mondhatni, szerelmes lettem ebbe a városba.

Hogyan készültök szellemileg, lelkileg egy darabra?

A spiritualitás az életem fontos részét képezi. Vallásos ember lévén, igyekszem hallgatni a felsőbb hangra, utat engedni Jézusnak az életemben. Ennek az ereje valószínűleg meglátszik az előadásomban, én legalábbis úgy érzem, az az erő, amit innen merítek, rengeteget hozzátesz. Miatta tudom elnézni a saját hiányosságaimat, az Ő tökéletességének fényében. Hiszen ez az, a tökéletlenségtől, a hibáinktól való félelem, amit nagyon nehéz ebben a szakmában elengedni. Szerencsére itt a közösségben is megtalálom a támogatást, az itteni emberektől rengeteg lelki erőt kapok. Bennük ismertem fel, hogy a vallásos érzet nem helyhez kötődik, hanem az emberekből ered, leginkább a közösség által tapasztalhatjuk meg.

Milyen a kapcsolatod a karaktereddel?

Jobb nem is lehetne. Ebbe a karakterbe mindent beletehetek, ami a múltamat, a tapasztalataimat képezi. Egyrészt technikában, szakmai szempontból értem ezt, mert benne van a capoiera ugyanúgy, mint a breakedance, és ezért fizikailag mindent beleadhatok, és így érzem igazán szabadnak a testem. Hiszen én általa beszélek.

Másrészt a karakter háttértörténete, lelki küzdelme, vívódása is olyasmi, amit tapasztalatból, őszinte lendülettel mesélhetek. Könnyen viszem bele magam teljes erőbedobással, mert az ő bukása, és a bukásain való felülemelkedése az, amit táncában elmesél, főleg a mankók által. Olyasmi ez, amit itt a cirkuszban, de a cirkuszon kívül is mindenki ismer, és szerintem ez a tánc mindenkit inspirálhat. Mindenki elbukik néha, és hatalmas fizikai, lelki erő kell, hogy újra és újra felálljuk. Persze könnyű csüggedni, és feladni, de nem tudhatjuk, mi követi majd a bukásainkat.  Az egész múltam benne van a karakterben, így én magam, testileg-lelkileg. Egy ajándék ez a szerep.

Mire gondolsz előadás közben, a színpadon?

Nem gondolok semmire. A színpadra nem artista, táncos, vagy színész szerepben lépek fel. Nem előadok, és ezért ott, akkor nem létezik a közönség sem. Amikor a mankók a kezemben vannak, és a pódiumra lépek, már nem létezem én magam sem, a karakter vagyok, és mindaz, amit általa megélek és mesélek. Ez előadás közben sosem jut olyasmi eszembe, hogy hogyan mutatok vajon onnan, kintről nézve. Megszűnik a kint, és megszűnik a bent. Az ember ilyenkor egyesül a szereppel. Nem látom a nézőket, és nem látom a szemükben magamat. A tánc ilyenkor az egyetlen valóság. Máshogy nem is lehet.

Mi a véleményed a dráma és a mozgás kapcsolatáról? Milyen a kifejezőereje a mozgásnak?

Egy darab, egy előadás, olyan, mint egy könyv. Az én fellépésem mondjuk egy oldal benne. De minden mozdulatom egy külön szó, minden rezdülésem külön betű, ami által megváltozik az egész jelentése, és amivel bármit elmesélhetek. Szavak nélkül nem értjük meg egymást, de a verbális szavak kifejezőereje nem feltétlenül, nem mindenre elég. Sokszor félrebeszélünk, nem értjük meg egymást, mert a verbális nyelvi jelek sok mindenben korlátozottak. A test az, és a mozgás általa, ami minden nyelven ugyanúgy, érthetően vall. Elementáris és monumentális egyszerre.

A műsor 2017. május 12. és 14. között tekinthető meg a Budapest Arénában.

Show fotó: Perla Global Media (C) 2015

Próba és előadás fotó: Kálló Péter