Hol a boldogság mostanában?

Létezik boldog élet, vagy inkább csak boldog időszakokról, boldogsággal teli percekről beszélhetünk? Füst Milánnal szólva, vágyunk „egy kis tisztaságra a zűrzavar után”? Vajon feltétlenül emelkedett és nemes állapotként kell gondolnunk rá? „A boldogság a világ első érzése, amivel a nemlétből felébredt életet fogadja”, írja Hamvas Béla. Avagy szétáradhat bennünk a megejtően édes elégedettség már akkor is, ha a szomszéd végre abbahagyja az idegesítő fűnyírást?

Változatok

Ősidők óta keressük a boldogságot, akár öntudatlanul is. Azonban a boldogság eléréséhez vezető útról már igen hamar, több ezer évvel ezelőtt is egymástól radikálisan eltérő elképzelések születtek. A legjelentősebb hasadás a világi és a vallásos elgondolások közt jött létre. Míg az előbbi olykor egzakt módon leírhatónak, sőt adott erőfeszítések révén „kieszközölhetőnek” tartja a boldogságot, netán kifejezett jogként tekint rá, addig a keresztény gondolat szerint az ember önnön benső lényege szerint a „túlvilághoz” kötött, s mint ilyen, „zarándokként” a hitből merítve éli menthetetlenül töredékes életét, a tiszta és valódi boldogság állapotába pedig egyedül a mennyben, Isten „boldogító színelátása” (visio beatifica) következményeként juthat el.

Voltak, akik az erényes életet, a közösség odaadó szolgálatát és a szellem mind tökéletesebb kiteljesítését tartották a boldogság legfőbb forrásának (Arisztotelész); némelyek az élvezetek gyakori habzsolásában látták ugyanezt (hedonizmus); megint mások a nagy többség által normálisként elfogadott élet durva kigúnyolásában, a normák sorozatos áthágásában, a határszegésekben lelték hasonlíthatatlan örömüket (Diogenész).

Az mindenesetre egészen biztos, hogy a boldogság nem egykönnyen megragadható valóság; ebben még az egymástól egyébként jelentősen eltérő irányzatok is egyetértenek. „Tedd fel magadnak a kérdést, boldog vagy-e, és máris nem leszel az” – mondja az angolszász liberalizmus egyik nagy klasszikusa, John Stuart Mill. A hitleri haláltábort megjárt, zseniális pszichológus, Viktor E. Frankl pedig így ír: „A sikert nem lehet üldözőbe venni, ahogy a boldogságot sem: a sikernek magának mintegy mellékhatásként, önkéntelenül kell jelentkeznie, amikor az ember valamely önmagánál nagyobb ügynek szenteli magát.”

A manapság egyre befolyásosabbá váló, úgynevezett pozitív pszichológia képviselői ugyanakkor a boldogságot nagymértékben a tudatossághoz, a tudatos erőfeszítésekhez kötik, vagyis részben tanulhatónak, begyakorolhatónak tartják. Az irányzat egyik legjelesebb képviselője, a flow-élményt „feltaláló” Csíkszentmihályi Mihály szerint: „A tökéletes élmény attól függ, hogy mennyire vagyunk képesek pillanatról pillanatra ellenőrizni, mi történik tudatunkban, és mindannyiunknak a saját egyéni erőfeszítéseinkre és kreativitásunkra támaszkodva kell ezt a képességet megszereznünk.” 

A teljes cikk a La femme 2017. tavaszi számában olvasható.