Európa délnyugati bástyája

Portugália fővárosa büszke, bolondos, kicsit magának való, de nagyon barátságos, ízig-vérig mediterrán világváros: éjjel-nappal talpon van, pezseg, barangolásra csábít. Méreteinél fogva akár gyalog is bejárható – lenne, ha nem lenne a városnézés egyben hegymászó túra is. Választhatunk a kényelmes túracipő vagy a 28-as retrovillamos között, amely úgy csörömpöl végig a szűk, kanyargó utcákon, hogy szinte súrolja a házak falát.

A lisszaboni villamos fogalom. Ha nem lenne, ki kellene találni. Egyszerre tömegközlekedési jármű és hop-on, hop-off turisztikai mutatvány, élményjárat. Olcsóbb a taxinál (az sem drága), és kényelmes. Nézegethetjük a tájat, a járókelőket, a kék, zöld vagy tarka azulejo csempékkel díszített házakat, a pincekocsmák előtt borozgató férfiakat, a kávéházak teraszán pletykáló öregurakat, beláthatunk a tenyérnyi boltokba, a főváros mindennapi életébe anélkül, hogy térdig lejárnánk a lábunkat. Sétálni, vásárolgatni, fagyizni ott szállhatunk le, ahol kedvünk tartja. Elképzelni sem lehet ennél jobbat.

Luzitánok leszármazottjai

LISSZABON

A 28-as villamos világszám. Ha nem lenne, ki kellene találni. Tömegközlekedési eszköz és turisztikai látványosság egyben.

A portugálok legalább olyan büszkék több évszázados történelmükre, amely a Spanyolországtól való elszakadásukkal kezdődött, mint mi a magunkéra. A két ország viszonya azóta is tartózkodó, bizalmatlan, a portugálok csúnyán néznek arra, aki a spanyollal rokonítja önálló nyelvüket. Szívesen vallják magukat a luzitánok leszármazottjainak: a Római Birodalomban ugyanis az itt élő kelta törzsekről nevezték el a Duero és a Tejo közötti területet Lusitaniának. Érdekes, hogy csúsztatják egybe az időt: a jelent és a múltat. Egyszerre nyitottak a jelenre: például az idegenforgalomra, valamiféle elmozdulásra a mostani helyzetükből, és erősen ragaszkodnak dicső múltjukhoz is, amely a felfedezések nagy korszaka.

Sok minden emlékeztet a dicső múltra: a sajátosan portugál, Mánuel-stílusú épületek, a köztéri szobrok, legféltettebb műemlékeik mellett a modern házakon is ötletesen alkalmazzák a hagyományos azulejocsempe-festményeket. Jókedvük, nevetésük mögött is ott rejtőzik egyfajta éteri, fájdalmas melankólia, vágyódás valami után, ami elveszett, és már soha el nem érhető… Ezt a nemzetükre jellemző, sajátos érzést hívják saudadénak. Ezt fejezi ki fájdalmas, elvágyódó zenéjük, a fado, a portugál blues, amely Lisszabonban született több mint 150 éve. Ma is mellékutcai kávéházakban, éttermekben vagy a konyhai hagyományokat is éltető fado házakban játsszák. Az énekest kísérő quitarra – mandolin formájú, gyöngyházberakásos, húros hangszer – a nemzeti kultúra egyedi kincse. Nélkülözhetetlen a jó fadóhoz: kiemeli és visszaveri az énekes hangját. Olyan ez a zene, mint a nyarat búcsúztató, szomorkás, őszi eső: elzsongít, kimossa a lélekből a háborgó, felzaklató indulatokat, de nem öli meg a vágyat, a sóvárgást az elérhetetlen után. Ez árad felénk a fadóból, a hol behízelgő, hol jólesően szívbe markoló dalokból.

A teljes cikk a La femme 2017. tavaszi számában olvasható.