Valahol jó és rossz között…

Egyszercsak megnéztem a szárukat közelebbről, és láttam, nem zöldek, hanem feketék: tele voltak gusztustalan tetvekkel… Már majdnem kidobtam mindkettőt, amikor megszólalt bennem valami: igaz, hogy „csak” növények, mégis élőlények. Hátha meg lehet őket menteni…

Elmentem egy kertészetbe, talán életemben először, és az lett a vesztem… Csak valami tetűirtó szert kerestem, de megláttam azt a rengeteg csodás virágot…

Kicsiben kezdtem. Először jött pár muskátli, petúnia, bársonyvirág… csak hát pár tő az semmi: a muskátlik, petúniák sűrűn ültetve, ládában mutatnak jól, hát vettem ládákat és még több muskátlit, petúniát… Fogalmam sincs, hogy cipeltük fel a negyedik emeletre a hatalmas dézsákat, azokba kerültek a különböző örökzöldek és persze a leanderek, de volt falra futó vadszőlő is…

A belbudai teraszon a növények istenien érezték magukat, pár év alatt szabályos dzsungellé vált a hely. A legbüszkébb a hibiszkuszgyűjteményemre voltam, de hoztunk Ausztriából muskátlit, Toscanából csodás Bougainvilleát – magyar neve murvafürt, nahát, eddig nem is tudtam –, Amerikából virágmagokat; potom 5 dollárért egy nagy, kerek virágágyásban Kalifornia vadvirágai pompáztak előttünk…

Ha nincs az a két kis nyomorult dália, talán az egész életünk másképp alakul. Akkor már nagyon vágytunk ki a zöldbe, egy igazi kertbe, igazi fák, virágok, madarak közé.

Tulajdonképpen visszavágytunk. Férjem a debreceni Nagyerdő mellett, én az egri Érsekkert mellett nőttem fel. Mindkettőnk számára természetes volt, hogy közvetlenül élvezhetjük az évszakok változását, a fák, bokrok tavaszi pompáját, szedhetjük az ibolyát, kószálhatunk a több száz éves fák alatt. Gyerekként engem az sem zavart, hogy a szocialista demokráciában a kertet hivatalosan Népkertnek hívták, és a közepén, a patinás szökőkút helyén Iván, a hős szovjet katona feszített. Puskával a kezében csak állt és állt, hiába döntötték le ’56-ban, visszakerült, és maradt 1990-ig. Senki sem törődött vele, hisz annyi csoda rejtőzött a 12 hektáros, egykori érseki vadászterületen, amelyet Eszterházy Károly püspök keríttetett körbe az ezerhétszázas években. Nem is kert volt az, hanem egy vadregényes park. Volt benne teniszpálya, télen korcsolyapálya, szánkólejtő, közepén kertvendéglő. Mellette, az egyik oldalon a zegzugos, romantikus Fagylaltkert és a sárga, barokk Park Hotel, a másik oldalon, az Eger patak mögött pedig a strand, gyermekkorunk bearanyozója. Hencegésnek tűnhet, de még azt is leírom, hogy a park mindkét grandiózus, kovácsoltvas kapuja Fazola Henrik remeke. Csoda, de a würzburgi születésű lakatosmester alkotásai már több mint 250 éve ott állnak!

Mesés gyerekkorom után jött pár év, amikor beszorultam Pest aszfaltozott, poros utcáiba. Annak is megvolt a maga varázsa huszonvalahány évesen, de az otthont mindvégig az Érsekkert, a patakparti sétány, a májusi orgonaillat, a vadgesztenyefa-virágzás jelentette. Jelenti.

Aztán végre kiköltöztünk a városból. Türelmetlen kertészek voltunk – egymás hegyére-hátára ültettünk fát, bokrot, virágot…El sem tudtuk képzelni, mekkorák lesznek tíz-húsz év múlva. Most meg nincs szívem kivágni egyetlen fát sem, madarak, mókusok lakják boldogan…

Boldogság, örökkévalóság, mennyország… Ha kimondjuk ezeket a szavakat, mit látunk magunk előtt? Amikor Diana hercegnő meghalt, Hasnat Khan, a pakisztáni szívsebész ezzel a verssorral búcsúzott szerelmétől:

„Valahol jó és rossz között létezik egy kert, ott találkozunk…”

Úgy legyen.