Legyőzni egy nőt

Nőt elhagyni győzelem. Jó nőt elhagyni még pompásabb győzelem, hiszen együtt élni vele vereségek végeérhetetlen sora. Állandóan érezni jónőségét, mérlegelni gyengeségünket, fenyegetve lenni mindenhol megbúvó alfahímektől, reménytelenül lázadni, bizonygatni versenyképességünket – vereségre ítéltetni. Jó nőt elhagyni: vert helyzetből fényes győzelmet aratni, surranópályán szalagot szakítani, szögletből gólt rúgni, meglepni, döbbenteni, naggyá válni, győzni. Váratlan és ritka fordulat a hétköznapi férfi számára, de meghatározó lépés egy méltatlan kapcsolat végén. Aztán ki emlékszik már a megalázó sétára a strandon, mikor a jó nő tökéletes idomai mellett próbáltuk behúzni pókhasunkat, vagy mikor az ágyban igyekeztünk kapaszkodni a múlt tökéletes hímjeinek teljesítményei után? Kit érdekel már mindez, ha MI dobtuk ki őt?

– Engem még soha nem hagyott el senki – motyogja a jó nő, mi pedig bűnbánóan lehajtjuk a fejünket. De a gerincünk egyenesen simul a szék támlájához. (Micsoda pompás győzelem!)

– Nem a te hibád – visszük be a verbális ütést, és már jár is az eszünk a következőn.

Alaposan átgondoltuk, mit vesztünk. Csillogó mosolyt tökéletes fogsorral, makulátlan testet, mely sokszor értékelte erőfeszítéseinket, érdeklődő tekintetet amúgy bágyadt humorunkra, némi ragaszkodást és hiányos, de azért létező háziasszonyi szolgálatot. Átgondoltuk, hogy mindez nem is olyan sokára valaki mást fog jutalmazni, mégis csodálkozva fedeztük fel magunkban a megkönnyebbülést. Merthogy a csodanővel más is eltűnik az életünkből. Nincs többé morzsaporszívó-zümmögés, fárasztó társasági események, lekerülhetnek a falról a zagyva kortárs festmények, eltűnik végre a több mázsa szója a konyhaszekrényből, marad viszont meleg víz estére, és a tévécsatornák között is jelentős átrendeződés várható.

Megéri, döntöttünk, de nem is a morzsaporszívók felszámolása és a sportcsatornák rehabilitálása jelentette a döntő érvet. Most megfizetünk mindenért, az önbecsülésünk lassú lebomlásáért, a barátok leválasztásáért, a tökéletlenségünkért, végső soron megfizetünk neki a jónőségéért. Mert azokban a percekben, ott, a kávézóban, ahol kimondjuk rá az ítéletet, jó látni, ahogy halandóvá változik. A szemünkben, és mindenki más szemében, aki megtudja róla. Hogy ezt a nőt, ezt, bizony kidobták. – Közös megegyezéssel – mondja majd a barátnőinek, és ők ebből tudni fogják, mi az ábra. – Ez nem normális – mondják majd a férfiról, aki kiadta az útját, és közben azt gondolják: ez a pasi tudhat valamit.

Szóval ülünk ott, én keresem a szavakat, amivel vigasztalhatom, és minden egyes szóval fényesebb győzelmet aratok.

– De miért? – kérdezi őszinte érdeklődéssel.

– Egyszerűen kihűlt valami bennem – válaszolom a hamutartó szélén babrálva, miközben eszembe jut a volt barátja, aki úgy beszélgetett vele, mintha ott se lettem volna. Aztán felidézek egy szeretkezést, ami után sírt, és én másnap titokban kutattam az e-mailjei között, hogy vajon miért. Beugranak azok az idétlen nevek a telefonjában (merthogy azt is csekkoltam persze), a Sacik, Bencik, Matyik, akik csak üzleti partnerek persze, az én képzeletemben viszont ellenállhatatlan tesztoszteronszörnyetegekké nőtték ki magukat.

Na de a szemrehányásnak most nincs helye. Nyugalom, higgadtság, lazultság. Saját jónőségét fordítom ellene:

– Egyszerűen kihűlt valami, hidd el, magam sem értem. Hiszen olyan csodálatos nő vagy.

– Akkor majd szólok valamelyik barátomnak, akinek kocsija van. Még ma elviszem a cuccaimat, jó?

Ez túl hamar jött. Vártam valami önmarcangolást, értetlenkedést, esetleg pityergést, legmerészebb álmaimban pedig hiszti, sőt könyörgés is szerepelt.

– Ja, jó. De nem gond, ha holnapig maradsz.

Aljasul még egy utolsó éjszakára gondolok, amibe belead apait-anyait (hiába), de aztán visszatérek magamban az eredeti tervemhez. Egyedül otthon! Csülökpörkölt vacsorára, amit fél éve nem e(he)ttem, korlátlan mennyiségű bor, a tévé előtt persze, a villámgyorsan visszakötött pornócsatornával, telefon a haverokkal, cigivel a kézben.

– Szóval nyugodtan maradj holnapig, nem gond, egyáltalán, tényleg. Ha gondolod, alszom a kanapén.

Elegánsan megemeli a kávéspoharat, eltartott kisujjal, és iszik egy kortyot. Nem válaszol rögtön, és ezt nem tudom mire vélni. Gondolkodik az ajánlatomon, sejtve, hogy még egy utolsó éjszaka van benne, vagy…

– Nem, ma úgyse maradtam volna, tudod, van az a kiállítás-megnyitó. Az a fantasztikus belga festő, Szombathelyen.

Hát ezt nem hiszem el.

– Nem tudom. Milyen belga festő? Elutazol? Erről egy szót se szóltál.

– Most már mindegy, nem? – mosolyog.

Persze nem kezdhetek bele egy suta faggatózásba, ahogy annyiszor tettem. Elvégre most dobtam ki. Én győztem, és ezt a győzelmet egy ilyen olcsó trükkel nem kenheti el. Próbálom más irányba terelni a beszélgetést.

– Oké, persze. Ma este lehet, hogy én is találkozom valakivel.

Ez bejöhet. Érdeklődés csillan a szemében. Én gyorsan lesütöm az enyémet, mintha csak kicsúszott volna a számon, és persze nem akarnék tapintatlan lenni, hogy rögtön a szakítás után már valaki mással tervezgetek. Nézek a poharamba, talán meg is löttyintem, hogy a másodosztályú bor körberajzolja a szélét, miközben érzem magamon a nő tekintetét. Valódi féltékenység vagy sértett önérzet? (Egyik jobb, mint a másik.)

– Kivel találkozol?

Felnézek. A kérdés inkább a kíváncsiság, mint a megbántottság felől jön, de azért hízeleg. A teljes győzelem felé mutat. Most egy kis hazugság következik, a végkifejletet olyan irányba mozdítva el, amit a hadviselés terminológiájában overkillnek neveznek.

– Van egy lány a munkaügyeseknél. (Eddig igaz.) Az utóbbi időben egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. (Tényleg, a szomszéd irodába költöztették.) Szóval lehet, hogy találkozom vele. Beszéltük, hogy valamikor megiszunk valamit valahol.

– Tényleg? És ki ez a lány?

– Hát ő egy…

Megcsörren a telefonja. Ránéz, és már fel is kapja.

– Bocs, ezt fel kell vennem – azt teszi. – Sziaaaa! – Férfidörmögés a vonal túloldaláról. – Épp az előbb gondoltam rád. (…) Aha. (…) Ráérek, igen. Most? (…) Oké. Pusziiii.

Ki a fene lehetett?

– Menned kell?

– Igen. Figyelj, akkor felhívlak még nap közben, és elviszem a cuccaimat. A kulcsot meg a postaládában hagyom. Jó?

És már szedi is fel a kis táskáját, rakja el a telefont. Ez így nem jó.

– De azért beszélünk még?

– Miről? – kiperget néhány fémpénzt, a kávéja után.

– Azért mégse így váljunk el. Még annyi minden volna…

– Mire gondolsz? – már áll is fel.

– Hát hogy… figyelj, beszéljük meg. Eddig annyi mindent nem beszéltünk meg. Most, hogy elmész… nem is tudom, még legalább egyszer beszélnünk kéne. Mondjuk holnap este? Főzök valamit otthon.

Nevet. Kinevet?

– Így igaz, ahogy mondtad. Kihűlt ez közöttünk. De ettől még jóba maradunk, igaz? – És még mindig ott az arcán a mosoly, csak azok a kis ráncocskák a homlokán, azok mit jelenthetnek. Szánalom? – Örülök, hogy ilyen jól meg tudtuk beszélni. De most tényleg mennem kell – mondja. Az esze már máshol jár.

– Csak még tíz percet adj. Annyi mindent szeretnék mondani.

Tessék. Könyörgök. Megint.

– Majd e-mailen, oké?

Egy puszi (arcra), és már megy is kifelé. Cipője határozottan kopogja az utolsó taktusokat, egyre halkabban, de egyenletesen, végül a Jó Nő eltűnik a szemem elől, én pedig ott maradok ismeretlen eredetű borommal. Győzelem – emelem bizonytalanul a poharat –, pompás győzelem. Meg is ünneplem este azzal a kiadós csülökpörkölttel, még több borral, majd sorra hívom a haverokat: miénk a győzelem.