Virtuális közöny

Idén sem engem neveztek ki területi képviselőnek, hanem az örökké nyomuló Kingát! Pedig csak fél éve jött a céghez. Most mit szólsz? – mesélnénk barátnőnknek, ehelyett kiteszünk egy legörbülő szájú fejet, és találgathatják a többiek, mi bánt. Vagy nem is veszik észre, mert sokkal érdekesebb az a poszt, amit Gabi tett fel a rodoszi nyaralásról. Azt már nem írta oda, hogy jól összerúgta a port a párjával, aki egész héten búvárkodott, és esze ágában sem volt elkísérni őt a szigettúrára. Az e-mailek és közösségi oldalak világában furcsa arcát mutatja a kommunikáció. Elvesznek, vagy meg sem születnek a mondanivalót kísérő érzelmek, és elég egy kattintás, máris kitöröltük életünkből a másik ember gondolatait. Holnap talán a miénket fogják.

Ráér megválaszolni az e-maileket?

Az üzleti életben és a baráti kapcsolatokban is egyre gyakoribb jelenség, hogy hiába várunk egy-egy üzenetünkre választ. Sokszor csak azokra az e-mailekre kapunk reakciót, amelyek a fogadó felet valamilyen előnyhöz juttatják. Egy nagyszerű ajánlatra biztosan válaszolni fognak, ám egy kérést, amely némi utánajárást igényel, sokkal egyszerűbb a Törölt üzenetek mappába helyezni. Ezt élő beszédben nem teheti senki, udvariatlanságnak tartanák, ha hátat fordítva távozunk. Vajon kevésbé bántó, ha egy elektronikus levél marad válasz nélkül?

Olykor elfogadható, ha nem reagálunk azonnal – főként, ha továbbgondolást, utánajárást igényel az üzenet. Egyetlen mondat is elég ilyenkor, melyben türelmet kérünk, és biztosítjuk a levélküldőt, hogy nemsokára jelentkezünk. Hogy valóban megtegyük, érdemes feljegyezni magunknak egy emlékeztetőt. Így a partner nem érzi azt, hogy jelentéktelen, érdektelen a másik számára.

Ennek ellenkezője is visszaélést jelenthet a virtuális világ eszközeivel. Amikor minden felröppenő gondolat kapcsán e-mailt küldünk, holott nem tudhatjuk, a fogadó fél mennyire elfoglalt, rá tud-e hangolódni a problémánkra. Élőszóban, ha valakin látjuk, hogy elárasztja a munka, vagy kitölti idejét a család, biztosan kivárnánk, amíg képes ránk figyelni. Gondolatban próbáljuk átváltoztatni az örökös üzenetküldést beszédre! Mi történne? Képtelen hangzavar. Ezért érdemes e-mail-küldés előtt átgondolni: valóban fontos dologról van szó? Hetente egyszer nézzük át a törölt üzeneteket is, mert előfordulhat, hogy véletlenül kitöröltünk valamit, ami lényeges lett volna. Nekünk, vagy a küldő félnek. Mert mindketten számítunk akkor is, ha senki nem kiabál válaszért.

Chat arctalanul

A közösségi oldalak és egyéb online alkalmazások kétségtelen előnye, hogy gyorsabb, egyszerűbb az e-maileknél. A visszajelzés csaknem olyan sebességű, mintha valóban beszélgetnénk. A lényeges különbség a metakommunikáció hiánya. Dr. Liraz Margarit, viselkedéskutatással és online kapcsolatokkal foglalkozó pszichológus szerint az arcjáték és gesztusok nélküli virtuális közlés buktatókat rejt. Ugyanaz a mondat egészen más jelentést hordozhat, ha mimika kíséri. Érzelmi töltet, nyomaték vagy irónia kötődne hozzá az arckifejezéssel, kézmozdulatokkal – ehelyett a lecsupaszított betűk maradnak. Gyakori a félreértés, és a válaszokban sem látjuk a partner érzéseit. Lehet, hogy nemtetszését egy szemöldökfelhúzással jelezné, ehelyett talán nem is válaszol a chatüzenetre, vagy kitérő választ ad, és tisztázás helyett sértődés lesz a vége.

Az érzelmi kifejezések pótlására korántsem tökéletes megoldás a közösségi oldalakon használt jel, matrica. Bár egyre több fajtájuk között lehet válogatni, ezek akkor is csupán sémák. Az egyes emberek személyes gesztusai utánozhatatlanok és egyediek. Az ábrák előre gyártottak, csak választani kell, de mennyi marad bennük önmagunkból? Mindez nem azt jelenti, hogy a chat és a matricák feleslegesek és kerülendők. Csak ne tekintsük százszázalékos megoldásnak, letudva a személyes érintkezést. Sokszor jobb, ha egyáltalán nem írunk-jelzünk, mint egy sablonmegoldást választva elintézzük a kapcsolattartást. Hiába ajánl fel az oldal egy közös névnapi köszöntést az összes azonos nevű ismerősnek, ez szinte semmit nem jelent az ünnepeltnek. Ha nincs időnk beszélni, legalább egyenként, mindegyiküknek írjunk egy rövid, kedves mondatot. Akár matricával, akár anélkül.

Mindent tudjanak rólam?

Reggeli: zöldpaprikás szendvics. Sokszor ennyiből áll egy poszt a közösségi oldalakon, esetleg az említett kenyér fotójával illusztrálva. Talán jelent valamit annak, aki felteszi, ám nagy valószínűséggel a többieknek érdektelen. Mégis zokon veszi a reggeliző, ha nem kap legalább tizenöt lájkot. Elmesélné-e a kollégáknak, beérkezve az irodába, hogy képzeljétek, paprikás szendvicset reggeliztem? Aligha. A virtuális térben mégis kényszert érzett, hogy közölje.

Személyes döntés, hogy mit osztunk meg az életünkről, és mit tartunk meg magunknak. De ha tekintettel vagyunk arra, hogy ez a felület is egy közösség, amelynek tagjai értelmes időtöltésnek szánják, ha idelátogatnak, akkor olyan dolgokat teszünk közzé, melyek – valószínűleg – valóban érdeklik a többieket.

Saját érzelmeink védelmében is fontos a szelektálás. Aki túl sok részét osztja meg az életének, sérülékeny lesz, ok nélküli kötözködések, alaptalan bántások vagy visszaélések tárgyává válik. Nem is beszélve a családtagokról, akik esetleg szintén a fotókon szerepelnek. A döntéshez legjobb módszer, ha feltesszük magunknak a kérdést: elmondanám-e ugyanezt, megmutatnám-e ezeket a fényképeket személyes találkozás esetén mindenkinek, aki a monitoron most láthatja? A túlzottan sok poszt átlátszóvá tesz, holott jobb kicsit felöltözve maradni – a magánéletünk ruháiban.