A komforttól a 246 kilométeres futásig

Már az Európai Filmdíj legjobb 15-ös listájára jutott film megtekintése előtt sejtjük, hogy nehéz menet lesz ez a moziélmény, de nemcsak a futóknak, hanem a futástól pár lépésre távol állóknak, nekünk is megterhelő újdonságot jelent majd. „Nagyon sok futós film van, de mi nem akartunk beállni ezek sorába. Nem imázsfilm a mienk, de nem is ismertterjesztő adók másfél órás műsorkínálatának egy darabja. El akartuk kerülni, hogy szakbarbár futós filmet vagy zsánerkliséit ismétlő dokumentumfilmet hozzunk létre, azt szerettük volna, ha a néző elfelejti, hogy dokumentumfilmet lát” – válaszolta Simonyi Balázs, a film rendezője, arra a kérdésére, hogy mi vezérelte őt és csapatát a négyévnyi forgatás során. Sikerült is elérni a céljukat, hiszen, ahogy ő fogalmazott, a különböző rétegekből összeálló, katartikus erejű és egyben humoros történet sokakat megmozgat. „Ki ne tudna rezonálni ezekre a történetekre? Mindenki életében van egy tragédia, egy álom vagy egy bonyolult szülő–gyerek viszony, de az is lehet, hogy adtál már fel valamit, és ezért érintenek meg az egyes szereplők történetei. Ha ezek nyomán elgondolkodsz a saját életeden, akkor már megérte.”

Simonyi Balázs  

A film a legendás Spartathlon futóversenyre kalauzol el minket, ahol öt versenyző küzdelmes útját mutatja be, különböző csomaggal a hátukon. Az Athéntól Spártáig hullámzó, és egy 1200 méter magas hegyet is meghódító futóverseny során 246 kilométert tesznek meg a célba érők, akik teljesítményükkel egy ókori legendának állítanak emléket, miszerint az athéniak futárt menesztettek Spártába, hogy Leonidász királytól kérjen segítséget a perzsák inváziója ellen. Az ókori történet azonban nagyon is maivá alakul a futás során. Érdemes ezek kibontakozását végigkísérni a filmben, éppen ezért elég annyit tudnunk, hogy mindenkit más-más motiváció hajt erre az igen különleges, embert próbáló versenyre. Nemcsak a táv emberfeletti ugyanis, hanem a körülmények is: hidegben és melegben, éjjel és nappal is kell futni.

A történet egy igen megható szála a tragikus sorsú Annetté, aki kapcsán Simonyi Balázs azért megjegyzi, „nem általános, hogy veszteséget pótolni mennek el ultratávokat futni, de az is egy motiváció”. Vannak többen pedig, akik számára egyfajta mumust jelent a verseny, akik többször próbálkoznak, sajnos sikertelenül. Ők önmaguk gátjai – ezért olyan heroikus a film egyik szereplőjének, Bélának a küzdelme is, amelyet önmaga és a táv legyűréséért vív. Ő az, aki a forgatás idején a versenyszabályok szerint nem indulhatott el a Spartathlonon, és így néhány napos csúszással, saját szervezésben igyekezett meghódítani a kilométereket.

Simonyi Balázs nagyon ambiciózus, szereti a kalandot, mélyen érdekli az önismeret. „Van persze olyan, aki menekül, más kompenzál valamit az életében, megint más vezekelni megy, a negyedik meg talán meg akarja mutatni, milyen kemény csávó ő.” Ekkor bevillan neki, kinek is adja az interjút – a La femme kifejezés ugyanis nemcsak azoknak mond valamit, akik vállát éveken keresztül franciaórák súlya nyomta –, és a nőkre terelődik a téma. „A nők tehetségesebbek az ultrafutásban, kevesebbet hisztiznek, többet viselnek el, többet mosolyognak, jobban bírják a terhelést, mint a férfiak. A férfiak csak kemények és csökönyösek. Mégis az ultrafutók között három férfi jut egy nőre.”

Persze a filmes sem tagadja el, hogy számára is több a futás, mint egyszerű hobbi, hiszen őt magát egy depresszív szakmai időszak vezette a versenyzéshez. De ahogy kimondja ezt a szót, rögtön korrigálja magát, hiszen ez neki nem verseny. Itt nem egymást kell legyőzni, a harc sokkal inkább önmagunkkal zajlik.

Simonyi Balázs futóismerősei javaslatára húzott futócipőt, pedig akkor még nem volt ennyire népszerű sportág. A hobbiból aztán egyre erősödő szenvedély lett, amely kezdte betölteni a szakmai kiégéstől keletkezett űrt. „Egy csomó dolgot a futás által tudtam kipróbálni, megélni az ambícióimat, egyfajta önkifejezési forma ez nekem” – mondja. A kilométerek csak úgy fogytak a lába alatt, és nem állt le az öt kilométeres távnál, mint sokan mások, hanem azon kezdett el gondolkodni, hogy talán bírja a tízet is, sőt a huszonegyet. Onnantól pedig már csak egy karnyújtásnyira van a maraton.

Aki benevez a Spartathlonra, az az Akropolisznál kezdi a futást, és meg sem áll Spártáig. „Az csak egy mítosz, hogy az emberi teljesítőképesség határát a maratoni táv jelenti. Ha Marathon közelebb vagy messzebb lett volna, például 21 vagy 80 kilométerre, akkor azt a távot tekintenénk határkőnek.” Miért is? Mert, ahogy azt már-már mantrává gyúrták a sport szerelmesei – kiváltképpen az abban tehetségesek –, a célba érés fejben dől el.

És hogy van-e tovább? Simonyi Balázs szerint mindig kitalálnak újabb és újabb megmérettetéseket, és most is vannak már hosszabb távok, „a Spartathlon viszont nem attól különleges, hogy nagyon hosszú. Hanem a kombinációtól: szintes, hosszú, hektikus az időjárás, és szigorúak a szintidők.” A rendező számára az ultratávok adják meg a lehetőséget, hogy „kipróbáld magad nehéz körülmények között, hogy válságot tudj menedzselni, hogy megismerd a saját holtpontjaidat”. Hol máshol tudnánk meg, miként viselkednénk egy kiélezett és kiszolgáltatott helyzetben, mint itt, ahol 36 órán keresztül, sokszor mostoha körülmények között kell futni. Ennek az önismereti tréningnek, önfejlesztésnek pedig nincs vége.

„Az igazi ember a peremhelyzetekben mutatkozik meg, a verseny közben senki nem tud hazudni a kamerának” – mondta az Ultra című film rendezője, aki úgy látja, a hétköznapokban nem tudja megszerezni ezt az élményt, viszont kellenek a hétköznapok, hogy az ember várakozni, sőt vágyakozni kezdjen ez után az állapot után. „Több embernek kellene kipróbálni a hasonló távokat, mert aki ezt bírja, megváltozik a saját magáról alkotott képe, a társadalomhoz való viszonya. Rájövünk a saját kisszerű mivoltunkra, lerántódik a lepel, nincs többé póz és szerep. A kényelem és a megismerés fordított arányban áll egymással, úgy nem tudjuk meg, kik is vagyunk, ha nem ismerjük a diszkomfortot, a próbára tettség állapotát.”

Nem tagadja azért, hogy nagyon jó befejezni egy ultrafutást, és eltelni ezzel az érzéssel. Meg persze a verseny közben megszerzett képességek is komoly támogatást nyújtanak a hétköznapokhoz. „Megtudhatod, mennyit tudsz elviselni mentálisan és fizikálisan, hogy bírod a kényelmetlenséget, elkezded keresni az őszinteséget, a teljesítményben fogsz hinni. Túlfogyasztó, ellustult, inaktív társadalomban élünk, amelyben azt hisszük, minden jár nekünk. Ebben a felállásban én extrémnek számítok, pedig csak egy egyszerű hobbifutó vagyok. Nekem más az extrém: például a kamionos, aki levezet Isztambulból Barcelonáig egy szállítmánnyal, vagy aki nem invesztál a jövőjébe, egészségébe egy erős motiváció és egy sokat nyújtó hobbi által.”

Fotók: ULTRA