Ahol a hangok a legtisztábban szólnak

Musikverein, Concertgebouw, Wigmore Hall, és Carnegie Hall – minden muzsikus vágyainak netovábbja. Ezeken a színpadokon fellépni komoly elismerést jelent, és a karrieren is nagyot lendíthet. Az említett négy koncertterem azonban nemcsak a presztízsét illetően, hanem akusztikailag is a világ legjobbjai közé tartozik. A Musikvereinben és a Concertgebouwban ez az úgynevezett cipősdobozelvnek köszönhető, amely szerint a terem hossza megegyezik a szélesség és a magasság összegével. Ez eredményezi aztán a cipősdoboz arányait idéző formát, ami pedig a legtökéletesebben szórja, közvetíti a hangot, azaz remek akusztikát teremt.

Ahol a hang arannyá válik

A Musikverein legendás Aranytermét még az is ismeri, aki nemhogy Bécsben, de még Európában sem járt. Minden év január elsején mintegy másfél milliárd néző figyeli a Bécsi Újévi Koncert közvetítését, így a hangversenyterem joggal tarthatna igényt „A világ legismertebb koncerthelyszíne” címre.

Az Aranyteremnek persze nemcsak a hírneve, de az akusztikája is tökéletes. A neves karmester, Bruno Walter meglátása (és hallása) szerint „itt még a hangszereknek is arany a zengése”. A Musikverein egyébként a bécsiek csillapíthatatlan zenei étvágyának köszönheti születését. A bécsi Zeneegylet hagyományos koncertjei iránt ugyanis akkora volt az érdeklődés, hogy az állandó helyszín, a Tuchlaubenen álló, hétszáz férőhelyes koncertterem a 19. század közepétől már szűknek bizonyult. I. Ferenc József is közbenjárt egy új terem építése érdekében, és 1870. január 6-án egy óriási koncert keretében felavatták a Musikvereint, amely már kétszer annyi látogatót tudott befogadni. Az 1870-es években igazán hozzáértő művészeti igazgatót sikerült találni – a posztot maga Johannes Brahms vállalta – a ház pedig maga lett az eleven zenetörténet.

Brahms-, Bruckner-, Webern-, Berg-, Richard Strauss- és Csajkovszkij-darabok ősbemutatója fűződik a helyhez, és hozzájuk kapcsolódóan sok érdekes, furcsa és persze szomorú történet. Itt mutatták be például 1905-ben Mahler Gyermekgyászdalok című ciklusát, melyet Friedrich Rückert verseire komponált. A kortársak többször is megütközéssel jegyezték fel, hogy amíg Mahler a dalokon dolgozott, a kertben mellette játszott két kislánya. A bemutató után három évvel aztán jött a sorscsapás, az akkor ötéves Mariát elvitte a diftéria. Egy másik emlékezetes eset egy Ravel-ősbemutatóhoz fűződik. A szerző Zongoraverseny bal kézre című darabját Paul Wittgenstein számára komponálta, aki az első világháborúban elveszítette a jobb kezét. Az 1931-es bécsi bemutatón Wittgenstein maga játszotta a darabot, de olyan sok változtatást kért, hogy végül teljesen elmérgesedett a viszonya Ravellel. Állítólag ez az eset váltotta ki a francia zeneszerző kevéssé rokonszenves mondását is, miszerint „az előadó csupán rabszolga”.

A semmi közepéből

Bécsben persze könnyen lehetett sikerre vinni az új koncerttermet, hiszen a város maga a több száz éves zenei tradíció. Az amszterdami Concertgebouw-nak már jóval nagyobb utat kellett megtennie ahhoz, hogy az élvonalba kerülhessen.

A hangversenyterem egyébként Bécsnek, pontosabban Johannes Brahmsnak köszönheti születését. Brahms állítólag annyit panaszkodott a hollandiai koncerthelyszínek rossz akusztikájára, hogy 1885-ben amszterdami vállalkozók egy csoportja elhatározta: ez így nem mehet tovább, a városnak sürgősen kell egy méltó koncertterem. Az 1888. április 1-jén felavatott ház – melynek építéséhez a város lakói is hozzájárultak adományaikkal – eleinte szinte a semmi közepén állt. Rétek és apró parasztudvarok vették körül, és a zenekar, valamint a közönség „felépítése” is sokkal nagyobb erőfeszítést igényelt, mint Bécsben. Ezeket a lépéseket a zenekar első vezető karmestere, Willem Kes tette meg, ő nevelt a muzsikusokból Európa-szerte elismert zenekart, a nézőkből pedig – akik korántsem voltak olyan kifinomult koncertlátogatók, mint a bécsiek – igazi, zeneértő publikumot. Ez utóbbival volt dolga bőven, szinte az alapoknál kellett kezdeni, például rászoktatni a nézőket arra, hogy koncert közben nincs jövés-menés, eszegetés, beszélgetés, de néhány év alatt igazi ínyenc publikumot faragott az amszterdamiakból. Utódja, Willem Mengelberg, Gustav Mahler jó barátja még tovább ment: ő volt az, aki a zenekart világhírre vitte. Majdnem ötven évet töltött a zenekar élén, az ő nevéhez fűződik egyebek közt az az 1899 óta élő tradíció is, hogy minden év húsvét vasárnapján eljátsszák Bach Máté passióját. Gustav Mahler és Richard Strauss is gyakran megfordult a Concertgebouw-ban, itt tartották több darabjuk ősbemutatóját, amit esetenként maguk is vezényeltek. Mahler halálát követően Mengelberg óriási kampányt indított barátja zenéjéért, kilenc éven át minden szezonban minimum tíz koncertet szentelt Mahler emlékének, de előfordult, hogy ez a szám 34-re emelkedett. Az évtizedek folyamán rengeteg legendás zeneszerző dolgozott együtt a zenekarral, Debussy, Ravel, Schönberg, Sztravinszkij, és olyan egyéniségek vezényelték őket, mint Furtwängler, Karajan vagy Abbado.

A sok-sok éves munka gyümölcse 2008-ban érett be végérvényesen. A brit Gramophone magazin, a zenei világ vezető lapja, a szavazatok alapján a Concertgebouw zenekarának ítélte „A világ legjobb szimfonikus zenekara” címet. A zenekar ugyanis – egyéb erényei közt – „azonnal felismerhető hangzást produkál”, ami nyilván annak is köszönhető, hogy fennállásuk százhúsz éve alatt mindössze hat vezető karmester irányítása alatt dolgoztak.

A szólisták álma

Amíg a zenekari muzsikusok világszerte arról ábrándoznak, hogy egyszer bekerülnek a „három legjobb” valamelyikébe, azaz a Concertgebouw zenekarába, illetve a Berlini, vagy a Bécsi Filharmonikusok közé, addig a szólisták álma a londoni Wigmore Hall.

A termet a kor egyik legjobbja, a berlini Bechstein zongoragyár építtette, amelynek akkoriban egyetlen konkurense volt: a New York-i Steinway. Az 1901-ben megnyitott, tökéletes akusztikájú hangversenytermet nem zenekari produkciókra, hanem szóló- és kamarakoncertekre, valamint dalestekre méretezték. Kisebb, mint európai társai – mindössze 552 ülőhelye van –, mégis ez talán a világ legrangosabb koncertterme, egy muzsikus karrierjében mindenképpen mérföldkő, ha itt léphet fel. Az idén 96 éves Rév Lívia zongoraművész például, aki 1946 óta Franciaországban él, szintén nagyon sokat köszönhet a teremnek. Karrierje ugyan Párizsban is szépen ívelt fölfelé, de francia menedzsere azt szerette volna, ha előjátszik a BBC-nek. Felvették a kapcsolatot egy londoni impresszárióval, aki – miután meghallgatta Rév Líviát – a Wigmore Hallban rendezett számára szólókoncertet, és ez az egyetlen hangverseny hét zenekari meghívást hozott a magyar zongoraművésznek. A terem annak a generációnak is szerencsét hozott, amely az ötvenes évek végén hagyta el Magyarországot. Pauk György hegedűművész Amszterdamból, a fantasztikus zongorista, Frankl Péter pedig Párizsból költözött a hatvanas évek elején Londonba, és mindkettejüknek a Wigmore Hallban rendeztek bemutatkozó koncertet. A hangversenyeket követő napon kedvező kritika jelent meg az angol sajtó két legfontosabb lapjában, a Daily Telegraphban és a Timesban, ami pedig óriási ugrást jelentett a karrier szempontjából.

Ma állítólag nehezebb a helyzet, a kritikusok már nem mennek el minden pályakezdő koncertjére, mégis tartja magát a nézet, hogy az európai zenésznek – ha érvényesülni szeretne – Angliában vagy az Egyesült Államokban kell szerencsét próbálnia.

Az újvilági óriás

Az Újvilágban pedig mi is lenne a legkívánatosabb helyszín egy muzsikus számára, mint a New York-i Carnegie Hall. A rang, a presztízs éppolyan magas, mint a Wigmore Hall esetében, az akusztika is tökéletes, de hát ez Amerika, itt mások az arányok, a méretek.

A finoman cizellált és semmiképpen sem óriási európai koncerttermekkel szemben ez egy 231 méter magas, hatvanemeletes felhőkarcoló, amelynek a Nagyterme 2800 néző befogadására alkalmas. A koncerttermet – amely az építkezés finanszírozójáról, Andrew Carnegie-ről kapta a nevét – 1891 óta használják, bár az építkezést teljes egészében csak 1897-re fejezték be. A nyitókoncertet maga Csajkovszkij vezényelte, a mestert ennek a hangversenynek a kedvéért utaztatták ki Amerikába, hiszen az európai muzsikusok presztízse mindig is magas volt az Újvilágban, és ez ma sem változott. 1909-ben az egyik első európai zenekarként a drezdai Ipartestület zenekara, a mai Drezdai Filharmonikusok elődje hajózott át egy óceánjárón az Újvilágba, játszottak a Carnegie Hallban és más városok koncerttermeiben, és az amerikai közönség óriási ovációval fogadta a „régi kontinens” zenészeit. A Carnegie Hall természetesen amerikai muzsikusoknak is otthont adott. Sokáig itt volt a bázisa az Egyesült Államok legrégebbi szimfonikus zenekarának, az 1842-ben alapított New York-i Filharmonikusoknak, és Leonard Bernstein is ennek a koncertteremnek köszönheti első sikereit. A hatvanas évek közepén aztán igen nagy botrányt kavart a Carnegie Hall esetleges lebontásáról szóló terv. Ezt végül sikerült elkerülni, többek között Isaac Stern jóvoltából, aki elérte, hogy New York állam megvásárolja az épületet. (Hálából 1986 óta a Nagyterem Stern nevét viseli.)

A Carnegie Hall tehát szerencsésen túlélt mindent, és a régiekhez hasonlóan a mai muzsikusgeneráció is arról ábrándozik, hogy egyszer ezen a színpadon játszhat. A fiatal fuvolaművésznő, Győri Noémi például tizenöt évesen azt tűzte ki célul, hogy harmincéves kora előtt itt koncertezhessen. Az álom októberben megvalósult, s amikor egy New York-i taxissal beszélgetve elmondta, hova tart éppen, az csak annyit mondott: „Ön tehát beérkezett.” És valóban, pontosan ezt jelenti, ha valaki a Carnegie Hallban adhat koncertet.