A magyar film nagy túlélői

Tavaly gyakorlatilag megszűnt a magyar film finanszírozása. A szervezeti átalakítások, a rendszer átépítése olyan átmeneti állapotot teremtett, amelyben – anyagi eszközök hiányában – alig lehetett filmet készíteni. A lendület és az alkotói elkötelezettség azért kitermelt néhány igen érdekes nagyjáték-, kisjáték- és dokumentumfilmet, így a filmszemle nagy örömünkre nem csupán egy ellenrendezvényként, mozgófilmes demonstrációként működött, hanem néhány igazi filmélményt is hozott. Még akkor is, ha a korábbi évekhez képest jóval kevesebb filmet – elsősorban nagyjátékfilmet – mutattak be, és előzsűrizés hiányában a minőségi egyenetlenség is szembetűnő volt.

Ám akárcsak a magyar focinak, a hazai filmnek is makacs a rajongótábora, így jöhetnek a rossz hírek, összeomolhat a szakmai háttér, a nézők kitartóan várnak és figyelnek. Az előadásokra gyakorlatilag napok alatt elfogytak a jegyek, a mindössze két moziban rendezett vetítések egyáltalán nem tudták lefedni az érdeklődést; hiába hirdettek pótvetítéseket, az interneten szinte órák alatt lefoglalták a helyeket. Bár ebben az évben nem versenyeztették a produkciókat, így díjakat sem osztottak, a látni érdemes filmek listája azért elég egyértelműen körvonalazódott.

Ügynökszezon

Ki tudja, miért, a rendszerváltás óta – egészen 2010-ig – alig született játékfilm ügynökökről, besúgókról, tartótisztekről; áldozatokról és beáldozókról. Az elmúlt két évben aztán rögtön négy történet is napvilágot látott a témában, nagyon különböző ambíciókkal és eredménnyel. A 2010-ben készült Az ügynökök a paradicsomba mennek című film (mely az interneten is megtekinthető) mind a történetmesélés ügyefogyottsága, mind a technikai megvalósítás színvonala miatt még egyértelmű kudarc volt, a tavaly moziba került A vizsga már ízig-vérig professzionális munka, feszes dramaturgiával, lenyűgöző színészi alakításokkal. Az 1957 karácsonyán játszódó történet kerete egy gyakorlati vizsga, melyet a Belügyminisztériumban rendeltek el, hogy megbizonyosodjanak róla, az ellenforradalom után az állományból kiben bízhatnak meg maradéktalanul, s esetleg kit bolondíthatott meg az 56-os délibáb. A vizsga, amely valójában próbatételek sorozata, természetesen nem sikerül tökéletesen, egy idő után már azt sem tudhatjuk biztosan, ki a vizsgáztató és ki az alany.

A szigorúan célra törő szerkezet, a megfelelően súlyozott feszültség, a fordulatok, a fojtogató atmoszféra végre a fiatalokat is bevonhatja egy olyan történetbe, amelyet eddig ők csak a történelem egyik távoli fejezetének tekinthettek, átélhetővé teszi a fenyegetettség, az állandósult bizalmatlanság érzését, melyről az elmúlt húsz évben csak dokumentumfilmek szereplői mesélhettek.

A film nem szégyelli a hollywoodi hatásmechanizmusokat, vállalja a leegyszerűsítő jellemzéseket, azokat a helyzeteket, amelyekben minden szó, minden mozdulat egy későbbi történés megalapozása; nem egy művészi vízió része, hanem a gondosan megtervezett történeti építmény alkotóeleme. Közönségbarát, de nem ostoba film A vizsga, karakterei érdekesek – ha nem összetettek is –, konfliktusai izgalmasak – ha nem túl eredetiek is. A vizsgát Bergendy Péter, az Állítsátok meg Terézanyut rendezője dirigálta, Köbli Norbert átgondolt forgatókönyvéből. A sikeres megvalósításban nem kis része van Kulka Jánosnak, aki a film harmadától válik a történet meghatározó figurájává, színészi alakítása azonban az első perctől kezdve követeli a nézői figyelmet.

Bár megfelelő marketing hiányában A vizsga a tavaly őszi bemutatása után alig néhány ezer nézőt húzott be a mozikba, a filmnek kétségkívül komoly utóélete lesz, érdemes figyelni rá a tévéműsorban, a filmklubok programjaiban.

A filmszemlén egy másik ügynökfilmet is bemutattak, Drága besúgott barátaim címmel. A rendező, Cserhalmi Sára édesapját – persze hogy Cserhalmi Györgyöt – és Derzsi Jánost irányította egy ugyancsak jellemző, több vonatkozásban is érdekes történetben. 2010-ben Török Ferenc Apacsok című tévéfilmje már foglalkozott az egymást besúgó barátok kérdésével, egy már kipróbált színdarab filmre alkalmazásával – kiváló eredménnyel. Cserhalmi Sára most bemutatott filmje nem végeredmény – hangsúlyozta a rendező –, az első verzió ugyanakkor nem enged következtetni egy Apacsokhoz hasonló elgondolkodtató, izgalmas, hús-vér szereplőket mozgató végeredményre.

A film egyik főszereplője, a Cserhalmi György alakította értelmiségi rá vonatkozó besúgói jelentésekre bukkan a levéltárban. A jelentések szerzője régi barátja, a sikeres író. Itt kezdődne a film, és vethetne fel fontos kérdéseket, mutathatna emberi gesztusokat, reakciókat ebben a nem mindennapi helyzetben. A történetvezetés azonban nem következetes, kilógó szereplők, magyarázat nélküli fordulatok, közhelyes dialógusok hatástalanítják az érdekesnek induló sztorit. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy a film még az utómunka fázisában van, az első bemutató után muszáj fenntartanunk a véleményváltozás jogát, ha a készítők tarsolyában van elég alapanyag egy feszesebb, átgondoltabb, ütősebb film összevágásához.

Szabóból Szabóval

A szemle talán egyetlen nagypályás, világsztárokat felvonultató, nemzetközi mércével mérve is értelmezhető büdzséből összerakott produkciója Szabó Magda regényének megfilmesítése, Az ajtó. A Helen Mirren főszereplésével, Szabó István rendezésében, Ragályi Elemér operatőrrel készült film három év munka után kerülhet a nézők elé. A regényt aligha kell bemutatni, a 30 feletti nők között talán nem sokan vannak, akik kihagyták ezt a szellemi élményt. Szabó Magda talán legkiemelkedőbb munkájáról van szó – legalábbis a film rendezője szerint. Ha hinni lehet a nézői beszámolóknak – csak ezekre hagyatkozhatunk, hiszen majdhogynem lehetetlen volt bejutni a film vetítésére –, Szabó István az alapanyaghoz méltó, érzékeny filmet készített.

Az ajtót rövidesen bárki megnézheti, a magyarországi premier dátuma: március 8.

Filmtokány a javából: Final Cut

Hogyan lehet forgatás nélkül filmet készíteni? Sokan csinálják, a videomegosztó oldalak tele vannak ezekkel a produkciókkal, jórészt rövid, esetenként néhány perces verziókban. Meglévő filmekből, főleg mindenki által ismert, filmtörténeti alkotásokból összevágni, házi utószinkronnal vagy anélkül, egy témára vagy csak egyetlen tárgyra, esetleg színészre építve a koncepciót, bárki megteheti egy vágóprogram segítségével. Ezt tette Pálfi György (a Hukkle és a Taxidermia rendezője) is, mintegy háromévnyi munkával, 450 film, 1400 snitt felhasználásával. A rendezőelv nála a szerelem volt, mint a legkézenfekvőbb közös többszörös a filmtörténetben. A nő és a férfi: ebben a két szerepben jelenik meg több száz szereplő, egy nagyon egyszerű szerelmi történetben. A nő találkozik a férfival, egymásba szeretnek, majd megházasodnak, aztán elhidegülnek egymástól. Bár snittenként más férfit és más nőt látunk – Jack Nicholson, Robert de Niro vagy Michael Douglas alakítja tudtán kívül Pálfi férfijét –, az emberi agy nagyon simán elfogadja, hogy mindig más archoz társítsa ugyanazt a szerepet. A film így meglepően élvezhető – a játék mellett, hogy találgatunk, éppen melyik filmből van ez vagy az a kép –, igazi szellemes kalandozás egy történetben. Legtöbbször telitalálat a snittek illesztése, a zenék választása, így rendhagyó, nagyon szellemes és végig a székbe szögez a Final Cut, még akkor is, ha soha nem érdekelt az ilyenfajta gerillafilm.

A Final Cut forgalmazása eddig nem megoldott, hiszen jogdíjproblémák miatt (450 film jogairól van szó) a hagyományos értelemben vett játékfilmként nem vetíthető. A szemlén ingyen lehetett megnézni, státuszát tekintve pedig oktatófilm, és kizárólag ilyen célzattal lehet bemutatni, többek között a Filmművészeti Egyetemen. A jogi problémák megoldására, reméljük, hamarosan sor kerül, a paragrafusok közötti ügyeskedések pedig hozzáférhetővé teszik számunkra a filmet akár a moziban, akár a televízióban. Érdekes kísérlet, meglepően eredeti eredménnyel, kár volna veszni hagyni.