Vígjáték és dráma egy személyben

Japán fontos helyszín, hiszen a közönség nehezen oldódik, de ha sikerül utat találni szívéhez, egy emberként borul az imádott művész lábai elé. Rost Andrea jól ismeri a japán közönséget, és a japán operarajongók őszinte szeretettel várják a magyar művésznőt.

De a feladat nehéz. Bájosan csavaros eszű, férfiszívekkel játszó, tüneményes végzet asszonyát, és a meggyötört, őrületbe kergetett, tragikus szerelme súlya alatt megtört leányt megszemélyesíteni óriási kihívás, és rendkívüli felkészültséget igénylő próbatétel. Rost Andrea több, mint tíz évvel ezelőtt énekelte utoljára Lammermoori Lucia szerepét. És csaknem 20 éves az a felvétel, amely a modern lemezek sorában példaértékű album.

Hét éve nincs már az élők sorában a legendás ausztrál karmester, Sir Charles Mackerras, de művészetét számtalan lemez őrzi. Például az a Donizetti-felvétel, amelyen mesteri irányításával, korhű hangszereken szólal meg a Lammermoori Lucia. A kiváló dirigens nem „csak” vezényelte a darabot, hanem tanulmányozta Donizetti kéziratait, így ez a felvétel minden korábbinál közelebb áll a szerző eredeti elképzeléseihez.

A címszerepben Rost Andreát ünnepelte a felvételnek alapot adó, Edinburgh-i előadás közönsége. Amint a kritikusok írták, a művésznő hangja a darab folyamán egyre teltebb lett és kinyílt, így a főhősnő legfontosabb áriájában, az őrülési jelenetben, a teljes termet betöltő, kristálytiszta, és a zeneszerző által megkövetelt technikai pontosságot tökéletesen megoldó művészi és énektechnikai bravúrt mutatott. Persze, hozzátették, Rost Andrea rendkívül színes, és pontos technikai felépítésű hangja imádnivalóan cseng, az operák világában jártas hallgató a drámai figura mellett azonnal hallani véli benne Donizetti vígoperáinak tökéletes hősnőjét is. És a figurák – Lucia mellett Pamina, Desdemona, Pillangókisasszony, Traviata, vagy éppen a Denevér Rosalindája – belőle, az emberből, az asszonyból építkeznek. A szerepek élethelyzetei gyakran rímelnek saját élete eseményeire, örömeire, fájdalmaira: Ezért vagyunk mi voltaképpen szerencsések, még akkor is, ha néha nem tudjuk eldönteni, áldás, vagy teher a tehetség, amelyet kaptunk. Menni kell az úton, tenni kell a dolgunkat. Néha úgy érzem, olyan szívesen csinálnék valami mást. De nem tehetem, nekem ez a feladatom. Nem véletlenül mondom, hogy gyakran olyanok vagyunk, mint az űzött vadak, amikor magunkban kutatjuk a szerepet. Ilyenkor nem találjuk a helyünket az életünkben sem. Mégis mindig rádöbbenek, hogy én erre teremtettem. Én itt kaptam a Jóistentől valami olyan többletet, amit máshol nem adott meg.

A szerepek fejlődnek, egyben új kihívásokat is tartogatnak. A megformáláson túl technikai, állóképességi nehézségeket. Lucia nehéz szerep, de mégiscsak egy tragikus sorsú, fiatal lány. De azt hiszem, a mai Luciámban talán van már egy érett, női érintés, hiszen közben elénekeltem Desdemonát és Pillangókisasszonyt is.

Persze, nem „csak” a tragikus hősnők adnak nehéz feladatot a művésznek. Talán még hitelesebb előadást kíván egy technikailag meglehetősen nehéz, de a hallgató számára féktelen örömöt sugárzó, könnyed zenéjű operett.

Önfejű férjek, csapodár asszonyok, és pezsgő, pezsgő, pezsgő! Továbbá véget nem érő, vidám bál várja Bécs könnyed szórakozásra és titkos kalandokra váró társaságát. Csipetnyi hűtlenség, egy hóbortos házaspár, no, meg a bolondos jó barát, aki mindenképp előnyt kovácsol a zavaros helyzetből. Mindehhez kapunk egy vérforraló tenort, egy ügyefogyott ügyvédet, egy züllött börtönőrt, egy valóságos, és nagyon gazdag herceget, és egy szobalányt, aki feltétlen Sarah Bernhardt szeretne lenni, és hódolóra vágyik. Ha a hozzávalókat összeforgatjuk, és megszemélyesítjük néhány lenyűgözően kiváló énekessel, a végeredmény a világ legnépszerűbb operettje varázslatos zenével. Ez kérem: A denevér!

A felhőtlen mulatsághoz elengedhetetlen kellék Rost Andrea ezüstösen csillogó hangja, aki Rosalindát vígjátéki könnyedséggel, ugyanakkor a drámai szerepek előadásához is szükséges határtalan koncentrációval és komolysággal formálja meg: A színpadon eltűnik a gravitáció, nincs test, csak a zene. A színpadon éteri dolgokkal vagyok elfoglalva, és ez az én lelkemnek nagyon fontos. Másképp nem tudnék élni. Amíg kifestem magam az öltözőben, hátrahagyom a saját problémáimat, hiszen a lelkem nem sírhat a színpadon. A kinti világ eltűnik, a fájdalmaim bennem vannak ugyan, de beépülnek a szerepbe, mert a zene megszabadít. És ezek az előadások adnak legtöbbet a közönségnek, ma már tudom. Az igazi művész ad, számolatlanul, bármikor. Ma már érzem, amikor mindent átadok a közönségnek, amit csak akartam. A színpadon úgy érzem magam, mintha gyémántok, drágakövek, gyönyörű gyöngyök között markolásznék, és szórnám magamra. Ez az igazi gazdagság, amikor ezekben a zenékben tobzódhatok. És kíváncsi is vagyok, én semmit sem énekelek véletlenül. Kihívások, felfedezések, a gyermeki kíváncsiság – talán ez jellemez engem leginkább…