„Nem tudnék mást csinálni”

Brad Pittől kért tanácsot, a Mesélj rólam című vers indította el a pályán, és ma már tisztában van vele, hogy nem tudna mást csinálni. Semmi más nem okoz ekkora örömet számára, „egyszerűen másban nem vagyok ilyen jó”, mint a színészetben. Végzettség nélkül vágott neki a szakmának, filmes berkekben ma mégis az egyik legnagyobb sztárnak számít, és már színházban is szerepel. Farkas Franciskával beszélgettünk legújabb filmjéről, az Örök télről, amely február 25-én, 21 órakor debütál a Duna TV-n.

Még az interjú előtt említetted, hogy ez egy nehéz forgatás volt. Miért jelentett ez a film különösen nagy kihívást?

Már önmagában a téma is elég komoly, és nyomasztó érzés volt folyamatosan fenntartani ezt az érzelmileg megterhelő állapotot. A Gulágra elhurcoltak kilátástalanságának megformálását tovább nehezítette maga a forgatás: nagyon hideg volt tavaly februárban, amikor forgattunk, ráadásul nagyon sokszor éjszaka. Ez fizikailag is megterhelő volt.

El kellett játszanunk, hogy nem tudjuk, mi történik velünk, körülöttünk, ez az állandó bizonytalanság pedig félelmet, szorongást szült, ami a forgatási szünetekben sem szűnt meg. Elég sokat kutattam a témát, Szolzsenyicin máig nagy kedvencem, bele is kezdtem A Gulag szigetcsoportba... Nem is tudnék jobb felkészülést kitalálni, mint az ő regényét, ami sokkal inkább nevezhető esettanulmányok összefoglaló kötetének. Szolzsenyicin 11 évig élt a Gulágon, így első kézből értesült a legfélelmetesebb történetekről.

Jelent az valamiféle többletet, ha egy történelmi filmben kap valaki szerepet?

Egy színésznek nagyon nagy megtiszteltetés, amikor történelmi adaptációban játszhat, és beleláthat abba, amit az emberek egy másik korban megélhettek. Éppen ezért súlya is van egy ilyen vállalkozásnak. Míg egy fiktív történetben elkreatívkodhat az ember, eljátszhat a gondolattal, hogy miként is néz ki az adott szituáció, és ki hogy reagálna arra, itt nincs ilyen. Itt egy igen pontosan ismert, már korábban leírt, megírt történetet kell visszaadni a leghitelesebb módon. Komolyabb és megtisztelőbb feladat, mint egy fiktív történet eljátszása.

Gera Marina, a főszereplő mondta nekem, hogy a forgatások közben sem tudta levetkőzni Irén szerepét.

Igen, ő végig a főszereplő volt, nagyon nagy feladat volt az övé. És mindannyiunké egyébként. Empatikus lélek vagyok, és így, hogy sokat is olvastam a Gulágról, még jobban megérintett a film. Valahogy ez a feszültség a forgatási szünetekben is ránk ragadt, és annak ellenére, hogy a színészek nagy részével forgattam már korábban, többeket barátomnak is nevezek, még két jelent között sem oldódott a hangulat. Szinte pánikroham tört rám például akkor, amikor a filmben ránk zárják annak a marhavagonnak az ajtaját, amivel aztán elvisznek minket több ezer kilométerre az otthonunktól. Nem csoda, hogy a forgatás után fellélegeztünk, amikor vége lett ennek a folyamatos nyomasztó állapotnak.

Február 25-én nézhetjük meg a Duna Televízióban a filmet, addig is azonban mit tudnál mesélni a karakteredről?

Nagyon szeretem ezt a szerepet, nagyon kedves karakter az enyém, aki egyébként véletlenül kerül a Gulágra: a katonák az utcán sétálva rontanak rá, és teszik fel a teherautóra. Rajta keresztül érezteti a film, hogy egy idő után teljesen mindegy volt, hogy kit visznek el, egy idő után már csak az számított, hogy a kvóta meglegyen. Ráadásul az én karakteremet még a nácik is üldözték, az oroszok mégis náciként bélyegzik meg.

Az eddig elmondottakból sejteni lehet, hogy a női táborban mindenkinek meglesz a saját szerepe, mintha egy minitársadalom alakulna ki.

Az én karakterem egy cselédlányé, akinek semmije sincs. Aki kemény túlélő. Abban a ruhában, cipőben kerül a táborba, amiben akkor volt, amikor felrakták a teherautóra, míg a többiek legalább csomagokkal érkezhettek meg. Ehhez még annyit szeretnék elárulni, hogy van egy jelenet a film végén, amit én találtam ki a karakteremhez. Annyira tetszett mindenkinek, hogy bár nem volt benne a jelenetlistában, mégis felvettük, és erre nagyon büszke vagyok. A vágó külön SMS-ben ujjongott az ötletért, amikor Attila (Szász Attila, az Örök tél rendezője – a szerk.) mondta neki, hogy az az én javaslatomra született.

Mitől más egy olyan film, ahol a szereplők nagy többsége nő?

Intuitív nőkként például sokkal jobban egymásra tudtunk hangolódni a forgatások alatt, és azok a színészek is sokat adtak hozzá a főbb szerepek megformáláshoz, akik velünk voltak a táborban, de szöveget nem kaptak. Az ő jelenlétük, ottlétük nagyon sokat segített a játékban. Egy testként mozogtunk, tartottuk egymásban a lelket. A férfiaknál talán másként valósul meg az összetartás, mert kevésbé szeretik gyengének mutatni magukat.

Hogyan lehet felkészülni egy ilyen nehéz szerepre? Megnézed például a tükörben az alakításodat?

A tükör előtt soha nem gyakorlok, eddig csak a Thália Színházban előadott önálló estemet vettem fel kamerára, és néztem vissza. Az Örök tél esetében a jelmez és a szöveg is nagyon sokat segített a borzalmak átérzésében, plusz én még ilyenkor abba is belegondolok, miként viselkedik az az adott karakter a hétköznapokban, miként ül le például a székbe otthon, vagy miként beszél a szeretteivel, a gyerekeivel. Ezzel kialakul bennem egy nő képe, akit meg szeretnék mutatni, egy olyan nőé, aki nem szakad össze egykönnyen, aki sokat dolgozik azért, hogy a gyerekeit eltartsa. 

Mi az, ami a rettenetben életben tartja?

A gyerekei. Arra gondol, hogy haza fog menni, hiszen túlélte eddig is. Ha nem ma, akkor majd holnap. Ha holnap sem, akkor holnapután. Megedződött az évek során, és az ebből gyűjtött erőből táplálkozik.

Volt olyan jelenet, amit különösen nehéz volt eljátszani?

Mindegyik az volt, fizikailag különösen. Az egyik jelenetben például teljesen meztelenek vagyunk, csupasz lábbal állunk a jéghideg földön, miközben az egész stáb nagykabátban áll körülöttünk.

Brazilok, Aranyélet és most az Örök tél – egymás után érnek el a hazai filmes szerepek. Mennyire köszönhetők ezek egymásnak?

Annyira, hogy az Aranyélet bemutatóján találkoztam Szász Attilával, az Örök tél rendezőjével, és ott hívott el a castingra. A Brazilok esetében kicsit másként történt ez, mert az első játékfilmem, a svájci Viktória – A zürichi expressz után eltelt egy kis idő, mire újra filmeztem, de mégis a Viktória volt a belépőm ebbe a szakmába, hiszen nekem nincs filmes végzettségem, nem jártam a Színművészetire. Szóval az Aranyélet első évadát egyszerre forgattuk a Brazilokkal. Aztán Attila mondta, hogy van ez a szerep.

Hányadik kör után választottak ki?

Egykörös volt a casting.

És hogyan tovább?

Egyelőre filmes megkeresés még nincsen. Az önálló estemet játszom a Thália Színházban: nagyon büszke vagyok, hogy leszerződtettek egy egész évadra. Valahogy megtalálnak egyébként az oroszok, mert Maxim Gorkij legelső művét viszem színpadra, egy nehéz női sors helyett azonban most a Makar Csudráról elnevezett novelláját megelevenítve egy nehéz sorsú öregember bőrébe bújok. Ezenkívül tantermi, drogprevenciós előadásokat tartunk a Tudás Hatalom összművészeti társulással, amit főként vidéki, potenciálisan veszélyeztet iskolákban adunk elő, ráadásul hamarosan a Jurányiban is bemutatjuk, illetve tartok drámapedagógiai foglalkozásokat, nemrég például a Műcsarnokban angol nyelven. Vannak terveim a jövőre nézve is, szeretnék Gorkij novelláskötetéből, amelyben a Makar Csudra is megtalálható, másik két előadást is feldolgozni, és egy hármas fogatot elindítani Gorkij-mesék címen.

Mindig is sokoldalú voltál, több szakmába belekóstoltál, mielőtt magával ragadott a filmezés. De hogy kerültél kamera elé?

Egész kicsiként is erre készültem, a Harlekin Gyerekszínházba jártam, majd arra, hogy ezzel én komolyabban szeretnék foglalkozni, egy anyák napi ünnepségen jöttem rá. Csorba Piroska Mesélj rólam című versét mondtam el, és azt hiszem, amikor láttam a sírástól csillogó szemeket, miközben engem belülről a nevetés rázott, az volt az a pont. Hazafele menet a szomszéd néninek is elmondtam a verset, és rajta is láttam, hogy működik, amit kitaláltam magamban, mert sikerült kívülről tekinteni magamra, hiszen ha nem így lett volna, és a színpadról meglátom anyát, én is elsírtam volna magam.

Aztán a Színművészeti mégis kimaradt...

A Harlekin és az érettségi után, 2014-ben próbáltam meg a Színműt, de mivel nem sikerült a felvételi, megmagyaráztam magamnak, hogy ennek nincs értelme. Azóta másként gondolom ezt, már látom, hogy egyszerűen nem tudok mást csinálni, nincs más választásom, pedig sok mindent kipróbáltam. Egyszerűen másban nem vagyok ilyen jó, és szerencsére rövid időn belül kiderült, hogy megy is ez. A drámapedagógia azért szakmába vágó, de tanultam újságírást, szociális munkát. Semmi más nem okozott viszont annyi örömöt, mint a színészet. Amikor nem vettek fel, elhittem magamnak, hogy ez egy luxusszakma, és sokkal értelmesebb dolgot is lehetne művelni, például segíteni másokon, ami legalább akkora örömöt okoz. Persze most már tudom, hogy mennyire véleményformáló a film és a színház, és milyen fontos ebben a színészek feladata.

Hogyan találtál vissza a színészethez?

Egy szociális munka során találtak meg a svájci filmesek. A szereplési vágy ugyanis időközben sem tűnt el, ezért modellkedtem. Az alapítvány vezetője, ahol dolgoztam, tudott ezekről az ambícióimról, és mivel a filmesek barátja volt, felvetette, hogy találkozzam velük. Néhány casting után kértek fel a főszerepre, és akkor újra felsejlett a gyerekkori álmom, hogy úgy szerepelhessen a nevem egy filmben, ahogy Audrey Hepburné. Mondjuk a forgatókönyvet elolvasva hezitálni kezdtem, a film ugyanis egy megrázó mozi egy mélyszegénységben élő budapesti roma–magyar lányról, de a nehéz téma ellenére végül elvállaltam.

Hogy fogadott ezek után a színházi világ?

Szeretettel és nyitottsággal, ami nagyon motiváló, hiszen végzettség nélkül kerültem a szakmába. Néhány filmes elem így előfordul a játékomban, például ha tízszer próbálunk el valamit, tízszer csinálom meg teljesen ugyanazt, mert a filmes vágások miatt erre mindig ügyelnem kellett, persze a színháznak meg épp az a sajátossága, hogy több mindent is ki lehet próbálni.

Kering rólad a neten egy fotó, amelyen Brad Pitt mellett állsz. Próbálom finoman megkérdezni, hogy került melléd, pontosabban hogy kerültél te mellé?

Vicces történet. Amikor még modellkedtem, nálunk forgatott Angelina Jolie, és úgy gondoltam, remekül mutatna a modellportfóliómban, ha szerepelhetnék ebben a produkcióban (A vér és méz földje – a szerk.). Kiemelt statiszta lettem, egy bosnyák menekült nőt kellett játszanom. A rendezőasszisztenst kértem meg, hogy készíthessek a rendezővel egy közös fotót, de persze nemet mondott, én magam pedig aligha tudtam volna odaférkőzni a testőrök és filmesek sokaságától, mígnem Jolie egyszer valahogy kettesben maradt Brad Pitt-tel, és akkor odarohantam hozzájuk. Tudtam, hogy snassz lenne csak úgy egy közös fotót kérni, ezért már akkor kigondoltam a saját kis történetem. Tudtam, hogy Angelina Jolie nagyon gyerekcentrikus, így a legártatlanabb arccal azt mondtam, hogy az édesapám, aki három éve nem beszél velem, nagy rajongója, és ha megmutatom neki ezt a fotót, talán visszahív. Megkaptam a fotót. Persze Angelina ezek után nem mondhatott nemet a többiek fotókéréseire, úgyhogy elment a tömeghez, én pedig ott maradtam Brad Pitt-tel kettesben. Tőle pedig azt kérdeztem meg, miként lehetnék filmsztár Hollywoodban... A vicc, hogy nem sokkal ezután kiválasztottak a Viktória – A zürichi expressz címszerepére, amiért megkaptam a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál legjobb színésznőnek járó díját, Hollywoodban.

Fotó: Csákvári Zsigmond