Vasból és szorgalomból épülő világ

Szabó Ottó, vagy ahogy művészkörökben ismerik, RobOtto fiatal kora ellenére már nevet szerzett magának a kinetikus – azaz mozgó – szobrok különleges világában, és ez nem is csoda: tudatosan, lépésről lépésre halad céljai felé. Nagyon szerette a képzőművészeti egyetemet, ahol szobrásznak tanult, tudta, hogy ebben a különleges mikrovilágban védve van, és végre fizikai valójában is megvalósíthatja mindazt, ami addig csak a fejében létezett. „Aki ott van, az általában már biztosnak érzi magát, és egyébként sincs sok idő a kételyeken tépelődni” – emlékszik vissza az egyetemi évekre.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha „vasakkal” akar dolgozni, akkor nem árt megtanulnia például hegeszteni. „Az egyetemen a művészet mélyreható dolgaival ismerkedtem, és ezzel párhuzamosan édesapámtól rengeteg gépészetet és a hegesztést is megtanultam. Elsajátítottam a szakma csínját-bínját, így ma már az alkotás minden fázisát képes vagyok megcsinálni – az első rajztól a helyszíni üzembe helyezésig.” A magányos alkotás után azonban most éppen azon dolgozik, hogy mértéket váltson, és olyan installációkat készítsen, amelyek már nem egyemberesek – de erről majd később.

Az eltévedt űrhajós

„Mivel a családban voltak művészek, azt is pontosan láttam, hogy az alkotó emberek életében a megbízások eseti jellegűek, legyenek akármilyen sikeresek is. Minden hasonló cipőben járó barátomnak van egy párhuzamos valósága, ahol dolgozik. Sokaknak közülük a filmgyár, illetve a filmstúdiók világa jelenti a hátországot, azon belül például speciális effektekkel foglalkoznak” – válaszolja arra a prózai kérdésre, hogy miből él két munka között. Ottó is hasonló területen dolgozott Magyarországon, majd később Londonban. „A nemzeti opera díszletépítőjeként dolgoztam Angliában, és nagyon szerettem, amit csinálok, de megkeresett egy később jóbarátommá vált magyar rendező, Somogyi Tamás, és megkért, hogy térjek haza, hozzunk létre egy bábszínházi darabot.”

Az ifjú szobrász ezzel bekerült a bábszínház varázslatos világába, és a Temze partjáról Győrbe költözött. „Csak a rendező van felettem. Számomra ez a fajta együttműködés nagyon szimpatikus, és kifejezetten szerencsésnek tartom magam, hogy a szobrok mellett ilyesmivel is tudok foglalkozni, egyáltalán nem érzem kötelező pénzszerzésnek, sokkal inkább közös alkotásnak.”

Egyik legutóbbi alkotását Szentendrén állították ki. „Az eltévedt űrhajóssal azt az érzést fogalmaztam meg, amit szerintem életében egyszer mindenki átélt már: nem tudjuk, hogy pontosan hol is van a helyünk a világban.” A mű a szentendrei Ferenczy Múzeum, „otthon, otthontalanság” pályázatára készült, amit Ottó tágabb értelemben értelmezett. „Az űrhajós a külföldre költöző magyarokat is szimbolizálja. Az Y generáció, ahová én is tartozom, pontosan érzi és érti ezt: Londonban volt munkám, volt hol laknom, de a kínzó kérdés, miszerint mitől otthon az otthon, végig ott motoszkált a fejemben.”

Léptékváltás

Szabó Ottó most olyan nagyszabású dologba kezdett, amelyek megvalósítása több évbe is beletelhet. Hatalmas munkákat tervez, és ezt most szó szerint kell érteni. Közösségi forrásgyűjtő oldalak segítségével, a saját kapcsolatrendszerével, tudásával és szorgalmával olyan óriási mozgó alkotásokat akar létrehozni az újrahasznosítás jegyében, amelyeket egy adott nyilvános tér sajátosságaira alapoznak, több részből állnak, és akár bővíthetők is. Ha beválnak Ottó elképzelései, tényleges hatást fognak kiváltani az arra járókból. Hogy milyet? Nos, azt még ő sem tudja, de ismerve eddigi munkáit, senki sem tud majd mellettük csak úgy elmenni.

„A nagy méretű kinetikus szobrokhoz már nem elég egy műhelyasztal, és toboroznom kell egy csapatot is, amely segít a megvalósításban” – mond konkrét példát arra, milyen is az, amikor a szobrász léptéket vált. A kérdésre, hogy harmincas évei küszöbén már azon a szinten jár-e, amikor az ember az önmegvalósításon dolgozik, kis töprengés után azt válaszolja, hogy: igen. Persze, ahogyan az lenni szokott, az anyagiak mindig szűk keresztmetszetet jelentenek, de Ottó elég kitartó és következetes, vagyis jó esély van rá, hogy a következő különszámhoz már valamelyik elkészült új projektje mellett készítünk róla fotót.

Tehetségét ifjú kora ellenére is már több díjjal jutalmazták. Tervei megvalósítását a most elnyert, fiatal képzőművészek számára kiírt Derkovits-ösztöndíj is segíti, mint ahogy ma is jó szívvel gondol vissza az 50 tehetséges magyar fiatal programra. „Ami a leginkább megmaradt bennem, az a csapat, a hangulat, a pozitív és mindenféle szempontból támogató atmoszféra. A szervezők nagyon értették a dolgukat, és sokat jelentettek nekem a közös találkozások. Nagyon örülök, hogy annak idején bekerültem, és ha most állnék döntés előtt, habozás nélkül újra pályáznék.”

Valami hazahúz

Szabó Ottót cikkünk készítésekor Milánóban értük utol, ahová a szíve vitte. Barátnője egy multinacionális kábelgyártó cégnél dolgozik mérnökként.. „Ez egy egészen kivételes esély számára, és magától értetődő volt, hogy amennyit lehet, itt vagyok vele, és támogatom. Pontosan úgy, ahogy korábban ő tette, amikor nekem volt szükségem egy olyan közegre, amelyben megtehettem, hogy csak a szobrokkal foglalkozom.”

Az sem lebecsülendő, amit Milánó nyújtani képes egy fiatal, ambiciózus művésznek. „Kíváncsi vagyok a világra, arra, hogyan működnek errefelé a dolgok. Nyitva tartom a szemem, egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy itt is letegyem a névjegyemet.” De ahogy Londonból, úgy Milánóból is rendszeresen hazahúzza valami. Hosszabb távon újra Budapesten látja magát.

(Szoborfotó: Véssey Endre)