Jót tenni jó

Lopes-Szabó Zsuzsanna „hivatalosan” a Györgytea Kft. ügyvezető igazgatója, de bölcsész, fitoterapeuta, világpolgár is, akiben egészen különleges módon ötvöződnek az idealista és a realista személyiségjegyek. Pöndörödött levelekről, szülőföldről, bizalomról és arról beszélgettünk, hogy miként teremthetünk egy élhetőbb világot.

Olvasom a gondolatait a honlapján, és azt látom, hogy rendkívüli érzékenységgel közelít az emberekhez. Bántja, ha nem tisztelettel és megbecsüléssel fordulunk egymáshoz, a maga eszközeivel szeretné a világot jobbá tenni, miközben egy több tucat embert foglalkoztató vállalkozás vezetője is. Nem mondom, hogy ez a kettő nem fér össze, de azért elgondolkodtat…

 

Ketté szedném a dolgokat. Az édesapám szellemi örökségének továbbvitele, ebből kiindulva a cégépítés, a vállalkozás fejlesztése az énemnek egy olyan része, amely tárgyiasítható. Ez egy fizikai tevékenység. Felelősséggel tartozom az apám által összegyűjtött és rendszerezett tudásért, az emberekért, akik ma részesei ennek a vállalkozásnak, és persze azokért is, akik hisznek bennünk és fogyasztják a termékeinket. Ennek irányítása a vállalkozói énem, miközben a blogomból kiolvasható erkölcsi mérföldkövek kikívánkoznak belőlem, a lelkiségem részei. Azért hoztam létre ezt az oldalt, hogy el tudjam mondani, ami foglalkoztat, de nem köthető a vállalkozáshoz. Amit ott olvas, az én vagyok. Ennek nincs mindig köze a gyógynövényekhez, azok leírásához vagy az ehhez köthető tanácsokhoz, de a kettő mégiscsak összekapcsolódik, hiszen az ember nem lehet „kétféle”. Ugyanazon erkölcsi sarokpontokat, értékeket igyekszem átültetni a cég életébe is, amelyekben magánemberként hiszek. Az én értékrendem szerint ugyanazokat az elveket kell hogy kövesse az ember vállalkozóként és magánemberként is. És szerencsére a tevékenységünkben alapvetően is van „lelkiség”, hiszen embereknek szeretnénk segíteni a tanácsainkkal, a népi gyógyászati tudással.

 

Egyetértek, de a vállalkozói lét azt is jelenti, hogy az ember hivatalokkal küzd, beszállítókkal, vevőkkel és szállítókkal tárgyal, konkurenciával harcol, esetenként milliós beruházásokról dönt, egyszóval szuperracionális módon irányít, szinte kizárva az érzelmeket. Van, aki ezt úgy fogalmazza meg, hogy aki nem küzd farkasként, abból préda lesz.

 

Jó farkas is létezik. Erre van egy példabeszédem: egy öregember azt mondja az unokájának: „Szörnyű csata dúl bennem két farkas között. Az egyik gonosz-dühös, irigy, féltékeny, arrogáns és gyáva. A másik jó, békés, szeretetteljes, szerény, nagylelkű, őszinte és megbízható. Ez a két farkas benned és mindenki másban is ott lakozik.” Az unoka elgondolkozik egy pillanatra, majd megkérdezi a nagyapját: „És melyik farkas győz?” Az öregember mosolyogva így válaszol: „Az, amelyiket eteted.”

Akkor válnék farkassá, ha a partnereim rákényszerítetnének erre, de a mi üzleti környezetünkben nincs erről szó. Női vezetőként nem tudom és nem is akarom az érzelmeimet a háttérbe szorítani, de ismerem magam annyira, hogy tudjam: ha nagyon felidegesítenek, akkor adjak magamnak 24 órát, hogy ne az első érzelmeim alapján hozzak meg egy döntést. A lelkiségnek inkább az előnyeit érzem: a becsületesség, a tisztesség és a korrektség hozzátartozik az erkölcsi csomagomhoz, és az a fajta mélység sokat segít abban, hogy a beosztottjaimat úgy tudjam kezelni, ahogy megérdemlik. Tekintve, hogy külföldön élek, nagy önállóságot kapnak, hiszen nem is tudom közvetlenül, napi szinten rajtuk, illetve a vállalkozáson tartani a szemem. Ez a bizalmon alapuló kapcsolat mindenféle értelemben kifizetődő; van, aki már tíz éve velem tart. Mindenki teszi a dolgát anélkül, hogy szorosan mellettük állnék. Egyébként abban igaza van, hogy az üzleti környezetben harc is van; ám közel két évtizede, amikor elkezdtem napi szinten is a gyógyfüvekkel foglalkozni, azt gondoltam, engem nem érdekel, hogy ki mit csinál. Én megyek a magam útján, ahogyan

LOPES-SZABÓ ZSUZSANNA

"Azt szoktam mondani, hogy én vagyok a másfeledik generáció. Az apámé az eredeti idea, ő kezdte el a történetet, de én voltam a szürke eminenciása, aki megteremtette a feltételeket, hogy ő nyugodtan szárnyalhasson."

azt a legjobbnak látom. Ehhez a kicsit pökhendi hozzáálláshoz viszont kellett az apám, aki az előadásaival, tanácsadásaival vitte a zászlót, mutatta az utat. Ahogy növekedtünk, rá kellett jönnöm, hogy figyelni kell az üzleti környezetre, de ma is azt gondolom, hogy nem kell egymás torkának esni, elég nagy ez a piac, az ország, megférünk gáncsoskodás nélkül is. Az üzleti partnereink pedig nagyon is értékelik a korrekt magatartást, amit részünkről tapasztalnak. Természetesen mindig vannak megoldandó problémák, „huncutságok”, most épp az apám nevével visszaélve hirdeti magát egy gyakorlatilag elérhetetlen szélhámos „vállalkozás”, de ezt is meg fogjuk oldani. Elég jól ellavírozok, immár tizennyolc éve csinálom, de szerencsére nem vagyok egyedül.

 

Van a fejemben egy romantikus kép, mely szerint mennek az édesapjával a mezőn, ahol Gyuri bácsi mutatja önnek a gyógynövényeket: látod, ennek a szárát használjuk, ennek pedig a virágát. Volt ilyen, vagy másként történt a beavatás?

 

A szüleim nagyon szerettek kirándulni, állandóan jártuk az erdőt, de nem volt egy erre a célra dedikált tanösvény, nem volt szisztematikus, tematikára felfűzött tanítás, hanem egyszerűen csak rámutatott erre meg arra. Egy gyerek fogékony, sok mindent megjegyeztem.

 

Magyarországon a klasszikus értelemben vett vállalkozói szféra csak a ’90-es évek elején indulhatott el. Sok egyszemélyes cég mára sikeres kis- és középvállalkozássá érett. Ugyanakkor azonban eljött az idő, amikor az alapítóknak át kell adniuk a cégvezetést. Önöknél mennyire volt göröngyös ez az út? Volt egy cezúra, amikor az édesapja azt mondta, hogy kislányom, innentől tiéd a pálya?

 

Az, hogy én egy „generáció” leszek, eleinte nem volt világos számomra. Nem volt olyan konkrét pont, amikor megvilágosodtam volna, hogy igen, én ezt akarom csinálni, sőt sokáig komoly kétségeim voltak. Ezek leküzdésében két dolog segített: nem volt egzisztenciális nyomás rajtunk, nem volt bevételi kényszer. Az apám kifejezetten puritán életet élt, soha nem voltak különleges kívánságai, nekem pedig a férjemnek köszönhetően anyagi értelemben véve is stabil hátterem volt. Másrészt akkor még nem volt cég, ilyen értelemben nem volt mit átvennem. Apámnak volt egy álma, küldetéstudata, erős hittel abban, hogy amit csinál, az jó, és szükség van rá. Ez volt az origó, és tulajdonképpen a mai napig is az. E mögé raktam azt a tárgyi, jogi, gazdasági hátteret, ami ahhoz kellett, hogy ő működni tudjon. Azt szoktam mondani, hogy én vagyok a másfeledik generáció. Az apámé az eredeti idea, ő kezdte el a történetet, de én voltam a szürke eminenciása, aki megteremtette a feltételeket, hogy ő nyugodtan szárnyalhasson. Nagyon jó volt párhuzamosan dolgozni vele, egyazon dolgon, mégis különböző síkon. 

Egyértelműen válaszolva a kérdésére, volt egy ilyen pont, de már csak a vége felé. Nehezen kaptam meg a bizalmat, amire szükségem lett volna már hamarabb. 

Sohasem veszekedtek?

 

Dehogynem! Egy másik cégben zajló, nyilvánosságra került csúnya családi vita után jelentette ki végül, hogy ő innentől kezdve nem szól bele a cégvezetéssel kapcsolatban semmibe. Persze, később is rendszeresen felhívtam egy-egy fontos döntés előtt, de eljött az a pillanat, amikor már nem mert és nem is akart tanácsot adni, mert nem látta át az adott problémát. Őt a gyógynövények érdekelték, a segítő szándék vezette, és éreztem a bizalmat, ami felém áradt: biztos volt benne, hogy jó döntést fogok hozni.

 

Az édesapja kilencvennégy éves, visszavonult, de amennyire tudom, egészséges. Kicsit olyan, mintha az egész vállalkozás – sőt a gyógynövényhasználat – élő referenciája lenne. Feltételezem, a saját termékeiket használja. Van kedvence?

 

Van, nem is egy. Többféle teát iszik napi rendszerességgel. Galagonyát a vérkeringésre, szívre, kisvirágú füzikét a prosztatára, egynyári üröm tinktúrát immunrendszerre. Ha nagyritkán meg van fázva, előkerül a bodza, a menta, a kakukkfű. Váltogatja őket, de mindennap 4-5 csésze gyógytea készül reggel, azokra „rájár” és estére mindegyik elfogy. Másféle folyadékot nem is iszik.

 

Önt könnyen beengedte a gyógynövények világába?

 

Épp ellenkezőleg, nagyon nehezen. Ebből a szempontból nem beszélhetünk diadalmenetről; nem mindig értettünk egyet, sok vitánk és veszekedésünk volt. Azt gondolta, hogy én foglalkozzak az üzleti dolgokkal, a gyógynövényeket meg hagyjam őrá.

 

De nem lehetett?

 

Kicsiben nem volt ezzel gond, de amikor átlépünk egy méretgazdaságossági küszöböt, ami együtt jár a HACCP/IFS minősítéssel, a termék származási útjának nyomonkövetésével, a szigorú higiéniás előírások betartásával, a feldolgozóüzem működtetésével, akkor az édesapámnak is rá kellett jönnie, hogy a kiskosaras, manufakturális módszer már nem folytatható. Fontosak a gyökerek, de ha sok emberhez akarunk eljutni, ahhoz korszerű infrastruktúra is kell, ami együtt jár a korszerű edénymosóval, a védőfelszereléssel, a papírmunkával, a különböző felügyeleti szervek által elvárt jelentésekkel, a szavatossági idő tűpontos nyilvántartásával és sorolhatnám. Apám ezt egy idő után rám bízta.

 

A napokban olvastam a hírekben, hogy 20-30 éve még málnanagyhatalom voltunk. Nógrádban – kis túlzással – egy sor falu apraja-nagyja szedte a bogyókat, hogy aztán messzi földön öregbítsék a magyar gyümölcs hírnevét. Mára ez gyakorlatilag megszűnt, hiszen a relatíve drága munkaerő miatt nincs, aki elvégezze ezt a „babramunkát”. Önöknél mi a helyzet? Ki szedi le a gyógynövényeket?

 

A munkaerőhelyzet nálunk sem egyszerű. Bükkszentkereszt Észak-Borsod egyik eléggé elmaradott szegletében fekszik – nemhogy ipar, de még vezetékes gáz sincs a faluban –, viszont kialakult egy mindenki számára egészséges és gyümölcsöző együttműködés: szezonban az ötvenhárom bejelentett alkalmazott mellett több tucat helyi lakosnak és diáknak is tudunk munkát adni. A szomszédos falvak roma lakossága, nagyjából 150 család is nekünk gyűjt. Mára megtanulták, hogy mi az elvárt minőség; tanácsot adunk, hogy például mikor szedhető a galagonya, hogyan őrzi meg a legjobban a beltartalmát, miként kell úgy szállítani, hogy a lehető legkevésbé törjön meg. Az, hogy a gazdasági tevékenységgel a faluban maradunk, tudatos döntés volt. Mi azzal támogatjuk az országnak ezt a szegletét, hogy munkát adunk, üzemet építettünk, helyi adót fizetünk. Visszaadunk valamit a közösségnek abból, amiben a családom részesült. A gyógynövényeink termőterülete is itt van, közvetlenül a Bükki Nemzeti Park szomszédságában.

 

Ahol tisztább a levegő és végső soron a növények is. Jól gondolom?

 

Pontosan, annak, hogy a környéken nincs ipar, ennyi előnye mindenképpen van.

 

És az idei aszály? Nem sínylették meg a gyógynövények?

 

Egészen másképp viselkednek a növények. Említette a málnát, aminek mi a levelét gyűjtjük. A levele idén összesodródott, látni, érezni, hogy hiányzik az eső, de az erdős környezet nem száradt ki annyira, mint mondjuk egy napraforgótábla.

 

A közelmúltban beszélgettem egy vállalkozóval, aki homoktövis-kivonatot gyárt. Arra panaszkodott, hogy a gyógyszeripari lobbi ellehetetleníti a tevékenységét. Ön is érzi ezt?

 

Nincs üldözési mániám, nem hiszem, hogy a gonosz gyógyszeripar meg akarna fojtani, de nyilvánvaló tény, hogy évről évre mindig egy kicsit szűkebb a tevékenységi körünk határa. A mi bevételünk a másik oldalnak, a gyógyszergyáraknak hiányzik. A „gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású termék” kategória megszűnt, így ma már csak élelmiszer- és étrend-kiegészítő kategóriában lehet gyógynövényeket forgalomba hozni. De nem tüntethetjük fel a csomagoláson, hogy mi az indikáció, vagyis hogy mire és hogyan alkalmazandó az adott növény. A monográfiát (a témában született önálló dolgozat, szakmai írásmű, amely egy tudományos kérdést minden szempontból, kimerítően, egységbe foglalva tárgyal. - A szerk.) használhatjuk tájékoztatásra, de számos gyógynövény esetén egyszerűen nem készült ilyen. Nagyon mostoha az ágazatunk helyzete. A közelmúltban járt nálunk a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal egyik – egyébként kifejezetten kedves – munkatársa, aki kifogásolta, hogy az egyébként élelmiszernek minősülő termékeink csomagolásán miért nincs feltűntetve, hogy meddig lehet folyamatosan fogyasztani, illetve, hogy gyerekek számára is ajánlottak-e. A kollégám válaszul azt kérdezte, hogy a többi élelmiszerre, lisztre, cukorra mindez vajon rá van írva? Egyetértettünk abban, hogy mindenkinek jobb lenne, ha a gyógynövények egy külön kategóriát képeznének. A jelenlegi jogszabály ellentmondásos, és ennek a fogyasztó látja a kárát; ha nem írhatjuk rá az orbáncfűre, hogy kinek, mikor és mennyit, akkor vagy szerencséje van a vevőnek és szakképzett eladóval találkozik, vagy marad az internet, ahol maga néz utána, hogy mi is például az ellenjavallat.

 

Ön külföldön él. Ott hogyan oldják ezt meg?

 

A szabályozás többé-kevésbé egységes az egész EU-ban, de azt látom, hogy Spanyolországban, Portugáliában, Nagy-Britanniában vagy Németországban is sikerült megtalálni azokat a megoldásokat, amelyek jogszabálykövetők, de a fogyasztót sem hagyják a polc előtt tanácstalanul toporogni. Nyilván ebben annak is szerepe van, hogy például Németországban hihetetlenül komoly kultúrája van a gyógynövényeknek, miközben senki sem kérdőjelezi meg a modern gyógyszeripar létjogosultságát. Nálunk még nem sikerült megoldást találni.

 

Kanyarodjunk vissza cégéhez! Azt mondja, legfontosabb vezetési elve a bizalom. Ez szép, de hogyan működik ez Svájcból távirányítva napi szinten?

 

Jól működik. Egyrészt, ahogy említettem, nagyon jók a kollégáim, megszokták az önállóságot. Tizennyolc éve vezetem a céget, és szinte havonta otthon vagyok egy hétre, a fennmaradó időben pedig online konferenciát tartunk, illetve e-mailekben vitatjuk meg a felmerülő kérdéseket. A Covid alatt ez utóbbi megoldás kapott nagyobb teret. Tudom, hogy kikre bíztam a vállalkozást, és nem csalódtam bennük. Az üzemvezetőm egy falubeli fiatalember, aki tudja és szereti is a munkáját. Mindennap dolgozom, de a kollégáim is tudják, hogy elég, ha a nagyobb problémákba avatnak be, a többit megoldják helyben.

Engedje meg, hogy Öntől idézzek. A lopesszabozsuzsa.com oldal egyik kis írása így szól: Volt egyszer egy hatalmas, nagy-nagy erdőtűz. Az állatok rémülten, megbénultan, tehetetlenül nézték a pusztító lángokat. Egyszer csak azt látták, hogy a kolibri odarepül, majd elrepül, és aztán vissza-visszatér, mindig pár csepp vizet hoz az apró csőrében, és oltja vele a tüzet. „A tűz olyan hatalmas, a te csőröd pedig olyan kicsi, soha nem fogod tudni eloltani”, mondták az állatok. „Megteszem, ami tőlem telik”, válaszolt a kolibri. Ön a kolibri?

 

Igen, szeretném azt hinni. Megteszem, ami tőlem telik, hogy jobbá tegyem a világot. A fenti idézet egyébként az inkák földjéről származik, a kecsua indiánok legendája. Igen beszédes paradigma. Sokáig dolgoztam középiskolai tanárként, amit nagyon szerettem. Az irodalom segítségével hatni lehet a tinédzserekre, igazán nevelni, a lelkükhöz szólni, beszélgetni barátságról, szerelemről, tisztességről. Hiszek a minőségi oktatásban: jó tanárok jó – értsd értelmes, intelligens, jó érzésű – embereket nevelnek, türelemmel, szeretettel. De nem kell tanárnak lenni ahhoz, hogy szebb legyen a világ. Rosszul bánunk egymással, mára nagyon elterjedt a másik leszólása, a pocskondiázás, a virtuális és valóságos rosszkedv. Kicsit csúf lett a világ, és erről mi tehetünk, pedig ha baj történik, kiderül, hogy jók is tudunk lenni, akik segítenek egymásnak. Néha egy mosoly is elég: legutóbb, amikor fagylaltot vettem Pesten, az árus visszakérdezett, mire én azt válaszoltam, hogy igen, két gombócot kérek, és egy mosolyt. Kicsit meghökkent, de talán sikerült kibillentenem az apátiából. A blogom arról is szól, hogy provokálom az embereket, mert jobb bánásmódot érdemlünk annál, mint amiben a másikat részesítjük, és amit kapunk, pedig jót tenni jó.

 

És ettől jobb lesz a világ?

 

A világ folyását nem igazán tudjuk befolyásolni, mindenkinek vannak gondjai, a nagypolitika nem a mi játszóterünk, de igenis vannak olyan kis dolgok, amikkel szebbé tehetjük a világot. Amit meg tudunk tenni a szűken vett környezetünkért, azt tegyük meg! Dolgozni kell! Az egyik kedvenc irodalmi alkotásom Voltaire Candide című műve, amelynek egy halhatatlan sora így szól: „A munka megóv minket a három fő rossztól: a szegénységtől, az unalomtól és a bűntől.” A mű utolsó mondata pedig így hangzik: „Műveljük kertjeinket!” Így tehetjük jobbá a világot, és én e szerint élek.

 

Lopes-Szabó Zsuzsanna így ír magáról

 

"Miskolcon, ebben a hegyek ölelte városban születtem június 30-án, az aratók ünnepén. Ha fiú lettem volna, Péternek hívnának. Édesanyám családjában művészek, Jókai-kortárs híres író, elvetélt vagy kibontakozott festők és zenészek voltak-vannak. Édesapám családja a Felvidékről származik, nagyapám iparosember volt, dédapám délceg huszár. Lengyel, német, osztrák és ki tudja, még milyen vér keveredik az ereimben, de pillanatnyilag magyarnak mondhatom a családunkat. Bölcsész tanulmányaimat Debrecenben, illetve Budapesten végeztem. Középiskolai tanárként magyar, orosz és angol nyelveket oktattam. Két gyermekem van, Anna és Zsófia, akik távol élnek tőlem, de akikkel szoros kapcsolatban vagyunk. Léa unokám 2017-ben született, Brüsszelben él, édesapja belga. Maja unokám 2016-ban született, testvére, Ida 2021-ben. Varsóban laknak, édesapjuk lengyel. 1997 óta élek tartósan külföldön, például Prágában, Portugáliában. Férjem portugál származású, ezért ott is otthon vagyok egy kicsit. 2004 óta dolgozom édesapámmal a gyógynövényes gyógyításban. Gyógynövényeket gyűjtünk és dolgozunk fel gyógyteákká. Legfontosabb célkitűzéseink a gyógyításhoz szükséges minőségi termékek és szolgáltatás biztosítása, a környezetvédelem és a korrekt munkahelyi környezet. Feladatunknak tekintjük a gyógynövények népszerűsítését és a népgyógyászat hagyományainak ápolását. 2011-ben természetgyógyász vizsgát tettem fitoterápia szakképesítéssel, kitűnő eredménnyel. Azóta dolgozom szakkönyvíróként, tanácsadóként ezen a területen."