Hercegnői sors Kubában

A 15. születésnapnak Kubában különleges jelentősége van. Ilyenkor a hagyományoknak megfelelően minden család nagyszabású ünnepségre vállalkozik, és vannak olyan büszke szülők, akik még a csillagokat is lehoznák az égről, ha tehetnék. Az, hogy egy ilyen eseménynek gyakran többéves nélkülözés az ára, már más kérdés, hiszen szerintük megéri. Fölösleges rongyrázás, vagy fény a sötétben a kubai super sweet 15?

Rogelio Sarduy és Maritza López jó korán kelt, hogy minden tökéletesen alakuljon életük egyik legfontosabb napján. Túlzásról szó sincs, hiszen a szülők valóban úgy készültek egyetlen lányuk, Yailén 15. születésnapjára, mintha ennél jelesebb alkalom már nem is adódna az életükben. Emiatt azonban egyáltalán nem számítanak csodabogárnak Kubában, hiszen a karibi országban a 15. életév betöltése szimbolikus jelentőségű, a gyerekkor elmúlásának fontos mérföldköve. A múltban ez volt a korhatár, amelytől kezdve a lányok részt vehettek a bálokon, és beléptek a társadalmi életbe. Manapság már inkább státusszimbólum, hogy ki milyen nagyszabású ünnepséget tud megszervezni, na meg kifizetni.

„Míg az ötvenes években nem számított ritkaságnak, hogy hotelek szalonjait bérelték ki, az én időmben, a hetvenes években, a kormányváltást követően már nem volt annyi lehetőség, és annyi pénz sem. Csak olyanok szerveztek ilyen nagy ünnepséget, akiknek a szülei diplomaták voltak, vagy hasonlóan magas pozícióban dolgoztak, mert nekik megvolt a lehetőségük rá, és rendelkeztek a szükséges kapcsolatrendszerrel is. A többség vagy otthon, vagy művelődési házakban ünnepelt” – meséli a ma már Magyarországon élő María.

„Csak 60 embert hívtam meg”

A régi tradíció tehát ma is élénken él minden lányos családban, így még a szerényebb anyagi forrásokkal rendelkezők is előteremtik a pénzt a ruhákra, a profi fotós költségeire és a fogadásra, amelyen a család és a barátok is részt vesznek. Mert hiába köszöntött be a 21. század, a körítés most is a régi időket idézi: a lányok báli ruhát öltenek, az est folyamán többször is átöltöznek, és koreografált táncos előadással készülnek, amelyen általában 15 pár keringőzik. „Az én 15. születésnapom nem volt igazán nagyszabású. Csak kétszer öltöztem át, míg mások ötször-hatszor (ami nyilvánvalóan ugyanennyi ruha vásárlását vagy bérlését jelenti). Az egyik nagynéném házában tartottuk, aki Havanna Vedado negyedében élt egy jó nagy házban. Körülbelül 60-70 embert hívtam meg, de akadt, aki 2-300 főt is meghívott a születésnapjára. Zenekar sem volt, csak egy régi lemezjátszó, és a keringőt is az unokatestvéremmel táncoltam. De ott volt minden barátom, és a családom” – idézte fel a régi emlékeket María.

Az élmény ára

A Sarduy házaspár 12 évvel ezelőtt határozta el, hogy felejthetetlen élményt szereznek lányuknak. Attól a pillanattól kezdve minden pénzt, amit csak félre tudtak tenni – köztük azokat a sok kubai számára életmentőnek számító összegeket is, amelyeket az Amerikában élő rokonok küldenek – egy öreg kabát zsebében gyűjtögették.

„Nagyon sok mindent tagadtunk meg magunktól, de mindig is különleges ünnepséget terveztünk a lányunknak. Azt mondom, megérte. Nagyon szorgalmas, jól nevelt gyerek, aki megérdemel minden áldozatot” – mesélték Iván García újságírónak és bloggernek a meghatott szülők.

A kereskedők persze ebben is hamar meglátták a lehetőséget – különösen Havannában –, így a los quince, ahogyan ezt az alkalmat spanyolul nevezik egy ideje, igencsak jó biznisznek számít. Egy pillantást vetve a Sarduy házaspár büdzséjére, láthatjuk, milyen őrült összegeket kérnek el az emberektől egy olyan országban, ahol a havi átlagfizetés 24 amerikai dollárnak felel meg, és a valutás boltban kb. 4 dollárba kerül egy doboz tej. A helyi pénzen vásárolható fejadagok persze nem drágák, de épp arra elegendők, hogy az ember éhen ne haljon. A kiegyensúlyozott étkezés – szigorúan alap-élelmiszerekkel számolva, nem teljes kiőrlésű tönkölykenyérrel, vagy bifidusz eszenzisszel dúsított probiotikus joghurttal – gyakorlatilag kivitelezhetetlen ebből, nem véletlenül küzdenek rengetegen súlyos vitaminhiánnyal. Ennek fényében lássuk hát, milyen összegeket kértek el a családtól, illetve Sarduyék mire áldoztak pénzt.

A fotós összesen 110 CUC-ot (kubai konvertibilis peso, 1 CUC = 1 USD = kb. 220–227 Ft) kért két albumért, és egy speciális effekteket tartalmazó CD-ért. A különböző ruhák bérlése 70 CUC-ba került, az ünnepségre bérelt elegáns hotel díja pedig 150 CUC volt 6 órára. Az étel-ital – alkohollal, süteménnyel – mintegy 600 CUC-ba került, a költségeknek azonban itt még koránt sincs vége, hiszen a ceremóniát egy ismert tévébemondó vezényelte le, akinek 100 CUC, a táncot betanító koreográfusnak 60 CUC volt a tarifája, a vendégsereget szállító taxik és minibuszok bérlése pedig 300 CUC-ba került. A család úgy gondolta, hogy szűkebb körben, hármasban is ünnepelnek, ezért befizettek egy 1000 CUC-os varaderói nyaralásra is.

Egynapi eksztázis

„Mindent összevetve kb. 4000 CUC-ot költöttünk el, mindazt, amit éveken át gyűjtöttünk” – mesélte Garcíának egy hétéves Havana Club rum legurítása után az apa. Csak hogy legyen mihez viszonyítani: ezt az összeget egy 24 CUC-os átlagkeresetű kubai közel 14 éves munkával keresi meg, és akkor minden pesóját szigorúan erre költi. Azt, hogy az Ivan García által meginterjúvolt szülők milyen anyagi háttérrel rendelkeznek, illetve mivel foglalkoznak, nem derül ki, azonban egy diplomatának feltehetően nem lett volna szüksége tizenkét év spórolásra. Nem is kérdés, hogy csak nagyon kevesek engedhetik meg maguknak ezt a fajta luxust, az viszont egyáltalán nem ritka, hogy családok erőn felül teljesítenek, és még akkor is túlköltekeznek, vagy adósságba verik magukat, ha nincs semmijük. Vannak, akik a fenti párhoz hasonlóan éveken keresztül kuporgatnak, mások áruba bocsátják maradék értékeiket, csak azért, hogy felejthetetlenné tegyék lányuk 15. születésnapját.

„Lehet, hogy Európában és a világ más pontjain ez giccsesnek, megmagyarázhatatlannak tűnik, de hát ilyen a hagyomány” – summázza García.

Sarduyék több mint egy évtizedig húzták összébb a nadrágszíjat, végül pedig minden áldozatuk egy nap alatt elszállt a szélbe. Hogy mire gondolnak másnap, amikor vége az eksztázisnak, és az emlékektől mámoros szülők megvonják a mérleget? Csak sajátos filozófiával lehet józan ésszel kibírni a felismerést: „Holnap új nap lesz, és én azt mondom, megérte. Ez olyan ünnep, amilyen csak egyszer van az életben” – mondja az apuka, miközben elérzékenyülve nézi az előző nap készült videót.