A Ziegler ostya titkai

Ifjabb Ziegler János nagyapja, Ziegler Tibor és felesége, Lya asszony arról nem is álmodhatott, hogy az ötvenes években visszakapják a férj édesapjának kenyérgyárát, de gondoltak egy merészet, és a megmaradt lakásuk konyhájából - a spájz és az egyik cselédszoba összenyitásával - kialakítottak egy parányi ostyaüzemet a Kodály köröndi lakásukban, az udvarban pedig egy kis boltot is nyitottak.

Különösebb reklám vagy cégér nem is kellett, a csábító illatoknak, és persze a gyorsan terjedő hírüknek köszönhetően a vevők sora rendszerint a mai Andrássy útig kígyózott… A siker titka egyszerű volt; a családi receptek felhasználásával kezdek el ostyákat gyártani, és annak ellenére, hogy az ötvenes évek nem igazán kedvezett sem a vállalkozószellemnek, sem a minőségi alapanyagok beszerzésének, a kis belvárosi üzem hamar virágzásnak indult. Talán éppen azért, mert a nehézségek ellenére is tartották magukat ahhoz, ami a mai utódcégek honlapján is nyitómondatként szerepel: olyan ostyákat gyártanak, illetve olyan szintű kereskedelmi szolgáltatást nyújtanak, amely maximálisan kielégíti a vevői igényeket.

 

A családi vállalkozás aztán ketté vált, de mindkét fiú, Péter és az ön édesapja is maradt a szakmában.

 

Így történt. Édesapám, idősebb Ziegler János 1970-ben kivált a családi cégből és önálló vállalkozást kezdett. Először kézi gépeken készültek a különleges ízesítésű sajtos ostyák, melyeket a mai napig az akkori recept szerint készítünk, majd 1980-tól a saját gépgyártó üzem megalapításával együtt automatizáltuk gyártásunkat. 1989-ben visszavásároltuk az 1948-ban államosított Ziegler Kenyérgyárat, melyet felújítottunk és ostyaüzemmé, valamint gépgyárrá fejlesztettünk. 2001-ben a termelésünk már olyan szintre emelkedett, hogy a pesti üzemünk keretei mellett nem tudtunk tovább fejlődni, így ostyaüzemünket átköltöztettük Zsámbékra.

Én még ott tartok, hogy az édesapja egy élő legenda.

 

Hadd meséljek el egy példát arra, hogy miért. Amikor önállósodott, még nem lehetett ostyagyártó gépeket venni, mert egyrészt drágák voltak, másrészt csak Nyugat-Európából lehetett volna beszerezni őket, és ezt egy kisiparosnak nem engedélyezték. Ugyanakkor édesanyám nehezen bírta napi nyolc-tíz órában a sütőlapokat emelgetni és tartani az edényt, amiből merte a folyékony masszát. Édesapám automatizálta az adagolást, a gép világszabadalom lett. A sajtos tallér receptje titkos, de az egyik kulcsösszetevő a márványsajt, amiből naponta tíz kilót kellett lereszelni, és ez komoly fizikai munka. Hogy megkönnyítse az édesanyám életét, apám arra is kitalált egy gépet, ami szintén világszabadalom lett. Édesapám nem egy sima élelmiszertechnikus, hanem egy technikai zseni, 37 országban dolgoznak a gépei, összesen 176 darab. Harminc évvel ezelőtt már Új-Zélandra repültünk, hogy ott szereljük össze a gépeket, és megtanítsuk az alkalmazottaknak, hogyan kell kezelni. A ’90-es évek elején sok egykori ’56-os magyar jött haza, imádták a termékeinket, és látták, hogy milyen jól megy a családnak. Gondolták, ők is belevágnak az ostyázásba, így kerültek a gépeink többek között Kanadába, Ausztráliába és Izraelbe.

Ziegler János és fia, Ifj. Ziegler János az alapító portréjával (fotó: Reviczky Zsolt)

A „másik” Ziegler ág is ugyanebben a versenyszámban indul. Nem zavarják egymás köreit?

 

Nem, szerencsére elég nagy a belföldi, külföldi piac, a csomagolásaink pedig összetéveszthetetlenek, nem zavarjuk egymást.

A csokis parányuk legendás volt, de ma már ezt nem gyártják. Miért?

 

A hagyományos nápolyi gyártását két évvel ezelőtt abbahagytuk. Nemcsak mi, hanem a másik Ziegler ág is. Egyrészt nápolyit rengetegen gyártanak, emiatt kíméletlen a verseny, ahol nem feltétlenül az marad a piacon, aki magasabb minőséget kínál, sokkal inkább az, aki egy kamionnyi áru esetében ad három forint engedményt. Aki ezt nem teszi, azt pillanatokon belül lecserélik. Mi pont fordítva gondolkodunk: ha a minőség rendben van, ragaszkodunk a beszállító partnereinkhez. A multinacionális cégek diktálta árverseny nem a minőségről szól, de mi nem akartunk lisztet keverni a krémbe. Szó szerint sem, és átvitt értelemben sem. Ehelyett inkább úgy döntöttünk, hogy nem gyártunk több nápolyit, és a felszabadult kapacitást a sajtos tallér termelés felfuttatására fordítjuk.

Azt mondja, a tallérok különböző ízesítésűek, piactól függően.

 

Országonként eltérő, hogy milyen fűszerekkel szeretik a termékeket, és persze az ártól is függ, hogy prémium minőséget kérnek-e vagy egy egyszerűbbet. Változhat a sajt mennyisége, és persze a fűszerkeverék összetevőinek aránya is. De egy biztos: szinte az egész világon szeretik, 13 országba exportálunk.

Ha valami csoda folytán betoppanna a nagymamája, és megkóstolná a ma gyártott Ziegler sajtos tallért, mit mondana?

 

Szerintem elismerően bólogatna. 80 éve ugyanazzal a recepttel dolgozunk, egy dolgot kivéve: vaj helyett a hosszabb eltarthatóság miatt napraforgóolajat használunk. A vaj ugyanis a sütést követően könnyen avasodik. De ahogy régen, úgy ma sem használunk aromákat, tartósítószereket vagy adalékanyagokat. A tallérokból ma van konvencionális, bio és gluténmentes is, de a kéksajt, mint esszenciális hozzávaló változatlan azóta, hogy édesapám és édesanyám 1970-ben, egy pasaréti garázsban megsütötte az első adag ostyát.

A család kettéválása után az édesapja sikerre vitte a vállalkozást, Ön pedig egykeként belenőtt a családi cégbe. Sosem akart mással foglalkozni?

 

Amikor gyerek voltam, apám még csak kisiparosként dolgozott, és valóban sokat segítettem iskola után, amiért zsebpénzt kaptam. Később, amikor gépészmérnöknek tanultam – időben a

IFJ. ZIEGLER JÁNOS

„Azt gondolom, hogy nem is adnám el a cégemet. A terv az, hogy cégünk családi kézben marad. Egyébként sosem gondolkodtam azon, hogy mit csinálnék, ha nem ezzel foglalkoznék. Szeretem a munkámat.”

nyolcvanas évek második felében járunk – még korántsem lehetett tudni, hogy jön a rendszerváltás, és nekem lehetőségem lesz a családi vonalat magasabb szinten tovább vinni. Szerencsém volt, hogy a rendszerváltás környékén diplomáztam; akkor vásároltuk vissza a nagyapám annak idején államosított kenyérgyárát, és léptünk feljebb a garázsméretű cég szintjéről.

A zsámbéki üzemük időtálló klinkertégla homlokzata azt sugallja a látogatóknak, hogy nem tíz évre terveznek, hanem generációkban gondolkodnak. Van valami stratégiája, hogy miként adja majd tovább a céget?

 

Kristóf fiam a napokban államvizsgázott közgazdászként a Corvinus Egyetemen. Szabadidejében eddig is dolgozott a családi vállalkozásban, kipróbálta magát mind a fizikai, mind a szellemi munka terén, sőt önálló projekteket is vitt, és mostantól ő is részt vesz a cég irányításában. Kata lányom is közgazdásznak tanul, és ha az élet másképpen nem rendeli, akkor talán ő is itt fog majd dolgozni. 

Feltételezem, hogy Ön a tudásátadó, de az inspiráció oda-vissza működik? Tőlük is jönnek friss ötletek?

 

Abszolút! Mást tanultak, más szemmel látják a világot, az aktuális trendeket. Szeretem az építő jellegű észrevételeket, és sokszor el is fogadom azokat. Természetesen vannak nézetkülönbségeink, sokszor küzdünk egymással, például a csomagolás vagy a design kérdésein, de ezek inkább inspiratív beszélgetések, nem veszekedések. Igyekszünk meggyőzni a másikat.

Ön még a legjobb korban van ahhoz, hogy irányítson egy céget, de ezzel együtt minden családi cég életében eljön a pillanat, amikor át kell adni az irányítást a következő generációnak. Van céldátumuk?

 

Szeretném majd egyszer átadni a stafétát, de egyelőre nem akarok visszavonulni. Most úgy látom, hogy még évekig aktív maradok, már csak azért is, mivel a két tevékenységünk – az ostyagyártás és a gépgyártás – elegendő feladatot ad valamennyiünknek. A 82 éves édesapám ma is tervez új gépeket, számára ez nem is munka, hanem szenvedély, édesanyám a zsámbéki üzem melletti kávézót vezeti, a feleségem pedig a boltban kapható kézműves csokoládékért felel.

Ha az ember rákattint a honlapjukra, úgy tűnik, hogy a két fő tevekénységük egyenértékű. Ez valóban így van?

 

Inkább azt mondanám, hogy kiegészíti egymást, mindkettőnek megvan a saját ciklikussága. A Covid alatt senki sem vett gépet, mert egyszerűen nem lehetett utazni. Szállítottunk gépet Oroszországba, de már nem tudtunk kiutazni beüzemelni. Ugyanakkor az ostyagyártás remekül ment. Az emberek otthon ültek, és ropogtattak. Közben azért kihasználtuk a gépgyártás ideiglenes szünetelése miatt kiesett időt, rendbe hoztuk a saját gépparkunkat. A gépgyártás most megint hullámvölgyben van, mivel ezek a berendezések nagy energiaigényűek, gázzal működnek, és a relatíve magas fogyasztásuk miatt a potenciális vásárlók kivárnak a beszerzéssel. Persze nem csak sütőgépeket gyártunk, az ostyakészítéssel kapcsolatos összes gépet le tudjuk gyártani, a tészta keveréstől a kész termék becsomagolásáig.

 

Hány embert foglalkoztatnak?

 

17-18-at a gépgyártásban, és 20-at az ostyaüzemben.

A Ziegler név jól cseng, a cég prosperál, a termékeiket több kontinensen keresik. Nem kaptak felvásárlási ajánlatot?

 

Nem, de most azt gondolom, hogy nem is adnám el a cégemet. A terv az, hogy cégünk családi kézben marad. Egyébként sosem gondolkodtam azon, hogy mit csinálnék, ha nem ezzel foglalkoznék. Szeretem a munkámat.

Van olyan termékük, ami mindig ott van a családi asztalon?

 

Hogyne, az extra sajtos tallér abszolút ilyen. Sőt, ha baráti találkozóra megyek, és éppen nem ezt viszem, reklamálnak.

Búcsúzóul: mit üzen az olvasóknak?

 

Vegyenek Ziegler ostyát! (nevet)