Minden egy megfilmesített Roald Dahl novellával kezdődött, amelyben a főhős az angol vidéket járja és kincsekre vadászik. A tiniként látott filmben a „hősöm” rég elfeledett íróasztalokat, komódokat, éjjeli szekrényeket kutat fel. A legtöbb darab évtizedek óta áll elhagyatottan a padláson, por és kosz lepi őket, de a hozzáértő szem azonnal észreveszi, ha egy értékes darabról van szó, amit még akkor is meg lehet menteni, ha elsőre reménytelen vállalkozásnak tűnik, hiszen roppant sok időt és persze pénzt igényel. De ha jobban belegondolunk, egy veterán autó restaurálása sem feltétlenül anyagi befektetés, sokkal inkább egy kor megidézése, valaminek a feltámasztása, a megmentése.
Visszatérve az angol kincskeresőre: engem megigézett az a jelenet, ahogy az elszánt úriember a kockás tweed zakójában rátalált „A” szekreterre. 23 éves voltam, amikor ezt láttam – másik ilyenkor diszkóba járnak –, és beleborzongtam abba, amit Michael érezhetett. Azonnal tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni! A nagymamám környékén, a Balaton-felvidéken kezdtem. Ismeretlenül csengettem be a portákra, de nagyjából el tudtam magyarázni, hogy mit is kérek: lomot. Hittek is nekem, meg nem is, de azért sokszor felengedtek a padlásra. Hogy mit találtam? Feltárult előttem a teljes XX. század. Volt itt minden: rengeteg láda, régi ablakkeret, elfelejtett mosógép és varrógép, kacatok, könyvek. Sokszor „megsebesültem”, de szerencsére készültem: mindig volt velem egy tekercs piros Leukoplast. Rozsdás létra, törött üveg, szálkás deszka, nekem mindegy volt, szinte minden másnap beszereztem egy apróbb sérülést. Fertőtlenítettem, leragasztottam a sebet és mentem tovább.
Lassan híre ment, hogy van itt egy „fura, de jószándékú” lány, aki lomokat keres. Kézről kézre adtak a falvakban, egyre több holmit találtam, és lassan megtelt otthon a garázs. A férjem mosolya nem volt teljesen őszinte, amikor megkértem, hogy „átmenetileg” parkoljon az utcán… Aztán megértették, hogy ez nálam nem egy múló hóbort. A 35. születésnapomra a családom meglepett egy, a kerti faházban berendezett kis műhellyel;
LEUKOPLAST – TÖBB, MINT SEBTAPASZ | ||
|
A bútorrestaurálás magányos hobbi, jellemzően egyedül vagyok a műhelyben, és nem is akarok minden csip-csup üggyel másokhoz szaladgálni. Nagy az akaraterőm és az elszántságom, miközben a kézügyességem maximum közepes, szóval simán előfordul, hogy megszalad a ráspoly és felsértem a bőrömet. De szerintem ez normális, hiszen ez egy fizikai munka. Büszkén viselem a sebtapaszomat, ezzel bizonyítva magamnak és a világnak, hogy ma is csináltam valamit.
Szeretem a műhelyemet, ami egy kicsit olyan, mint én: rend van, a dolgoknak oka és célja van. Tudom, hogy mit hol találok, és ha valamit már nem használok, visszateszem a helyére. Sokan kérdezik, hogy „és ha majd készen leszel a kisszekrénnyel, eladod a neten?” Ilyenkor mindig meghökkenek. Ha valaki hobbiból megépít, mondjuk egy repülőmodellt, akkor azt eladja? Nem hiszem. Egyszerűen túl kedvesek a bútoraim ahhoz, hogy megváljak tőlük, de azt is tudom, hogy a kis kuckóm hamarosan betelik. Ezért azt találtam ki, hogy kölcsönadom a legszebben felújított darabokat: esküvőkre, partikra, de vittek már tőlem elnöki íróasztalt filmforgatásra is. És hogy mihez kezdek a bevétellel? Lepukkant bútorokat veszek belőle, ami már senkinek sem kell…Ja, majd elfelejtettem: a jégerfából készült biedermeier íróasztalom fiókjában tartom a piros elsősegély dobozomat: kötszer, fertőtlenítő, a klasszikus piros Leukoplast tekercs és egy csomag Leukoplast strong van benne.