A világ közepe

„Választott hazám sok éve Anglia. Szeretem az angol táj úriságát” – mutatkozik be Szerb Antal alteregója, Bátky János A Pendragon legendában. Valahányszor a kezembe kerül a könyv, enyhe irigység vesz erőt rajtam, mert Mr. Bátkyval ellentétben nekem soha nem volt lehetőségem arra, hogy a Brit-szigeteket válasszam otthonomul. Bár jobban belegondolva ez talán mégsem olyan óriási baj.

 

 

Azt szokás mondani, csak a reménytelen szerelem tart örökké, és engem ilyen szenvedélyes, de viszonzatlan szerelem fűz Nagy-Britanniához és az angol nyelvhez. Ha viszont ott élnék, attól tartok, hogy a nyelvből ugyan nem, de az országból valószínűleg már régen kiszerettem volna. Szerelmem tárgya ugyanis – mint minden be nem teljesült érzelemé – nem a valóság, hanem annak idealizált változata. Én úgy szeretem Angliát és benne Londont, ahogyan Bátky János szerette Cynthiát: nem a kedves, melegszívű, közvetlen fiatal lányt, hanem a llanvygani kastély várkisasszonyát, akinek jövendőbeli férje távoli sógorságba kerül majd Shakespeare és Milton jambusaival.

 

„A szerelem olyan, mint egy régimódi tájkép: előtérben egy kis figura, a hölgy, akit szeretünk – és mögötte hegyek és folyók, gazdag, értelemteljes, nagy tájék. Cynthia tájéka Llanvygan volt és Pendragon, a walesi mesék és az angol történelem” – magyarázza Szerb Antal, és amikor ideérek a regényben, már egyáltalán nem irigykedem. Csak bámulok, hogy valaki 1934-ben meg tudta fogalmazni, én hogyan fogok érezni majd nyolcvan évvel később.

 

London utcáin fel-alá kóborolni számomra olyan érzés, mintha a kedvenc könyveim lapjain

EGY HELYBEN

Ha valaki saját szemével akarja látni, hol játszódnak a számára kedves regények, hol élt írójuk, nyugodtan megteheti. Az épület ma is ott áll.

sétálgatnék, és nemcsak azért, mert túlságosan élénk a fantáziám, hanem mert ezeket az utcákat ma is ugyanúgy hívják, mint hívták száz, kétszáz, ötszáz évvel ezelőtt, és fogják hívni száz év múlva. Ahogyan az sem jut eszébe senkinek, hogy átkeresztelje a metróvonalakat és új neveket adjon a megállóknak, abban a reményben, hogy ettől majd hirtelen nyereségessé válik a Transport for London. Ha valaki a saját szemével akarja látni, hol is játszódnak a számára kedves regények, és hol élt az írójuk, nyugodtan megteheti. Az épület ma is ott áll, vagy múzeum lett belőle, és bebarangolhatjuk, vagy új lakói vannak, akik számára teljesen természetes, hogy egy 400-500 éves ház az otthonuk.

 

 

A blogger és a kisasszony

 

A Strand közelében járva felkereshetjük például a Buckingham Street 12., illetve 14. számú házát, ahol Samuel Pepys élt az 1600-as évek végén, amikor az Admiralitás titkáraként dolgozott. Ha valakinek elsőre nem ugrana be, kiről is van szó: a szenvedélyes naplóíró Pepysnek köszönhetjük, hogy ránk maradt egy tollát jól forgató szemtanú beszámolója az 1665-ös nagy londoni pestisjárványról, amelynek százezer ember esett áldozatul, illetve az egy évvel később tomboló óriási tűzvészről. Ha ma élne, Pepys kiváló riportere lenne egy kereskedelmi csatorna hírműsorának, de bloggernek is beválna, annyira élt benne a kíváncsiság és a közlésvágy. Amikor 1666-ban kitört a tűzvész, Pepys előbb biztonságba helyezte a feleségét, az aranyait és az asszony szolgálóját, elásta a háza hátsó kertjében a borát és a parmezán sajtját, majd a Temzén átkelve a túlpartról, egy southwark-i fogadóból kísérte figyelemmel, hogyan harapóznak el a lángok. Közben pedig megállás nélkül jegyzetelt, és jegyzetelt.

 

Ahogyan Pepys naplója, úgy a jó száz évvel később élt Jane Austen regényei is felbecsülhetetlen értékű forrásai a korabeli hétköznapokra vonatkozó információknak. Ki mástól tudhatnánk meg például, hogy a Bennett kisasszonyokat nagyon bosszantotta, amiért a rossz idő miatt nem tudták személyesen kiválasztani a báli cipőjükre illesztendő csokrot? Jane Austen hősnői jobbára vidéken élik a maguk csendes, kevéssé eseménydús életét, legföljebb időnként Bath-ba utaznak ivókúrára, így a regényeiben viszonylag ritkán találkozunk Londonban játszódó epizódokkal. Ha mégis, akkor az többnyire kulcsfontosságú esemény: innen (egészen pontosan egy Wimpole Street-i házból) szökik meg Henry Crawforddal Maria Rushworth A mansfield-i kastély című regényben, Lydia és Wickham a Cityben rejtőzködik, amíg Mr. Darcy rájuk nem akad, és az Értelem és érzelem Marianne-ja is Londonban kénytelen rájönni, milyen gazember a szerelme, Willoughby.

 

Maga az írónő szintén ritkán fordult meg a fővárosban, de életrajzíróinak köszönhetően pontosan tudjuk, olyankor hol szállt meg. 1813 nyarán, illetve 1814 márciusában a Henrietta Place 10. alatt lakott a bátyjával, Henryvel, míg a rákövetkező évben, szintén Henry kíséretében a Hans Place 23. számú épületet választotta átmeneti otthonául. Ez utóbbi meglehetősen ronda, barnásvörös, ötemeletes épület, az előtte parkoló sok autóval nem valami romantikus látvány. Mikor megláttam, sajnos egy Wodehouse-idézet jutott róla eszembe: „Ha majd a London csúnyasága elleni forradalom egyszer csakugyan kitör, amikor is üvöltöző művészek és építészek megdühödt hordái végre kezükbe veszik a törvényt, és rombolva, gyújtogatva száguldanak a városon keresztül, biztos, hogy a Wallingford utca sem fogja elkerülni a fáklyát.” Ennyire persze nem súlyos a helyzet, de ha választanom kellene, sokkal szívesebben vendégeskednék Dickensnél, akinek a Doughty Street 48. alatti háza ma az író emlékének szentelt múzeum.

 

A teljes cikk a La femme 2012. tavaszi számában olvasható.