Kínos és nehéz ügy: szemben a múlttal

Az idei AEGON Művészeti Díjat Grecsó Krisztián vehette át Mellettem elférsz című regényéért. A díjat 2006-ban hozták létre, amelyet élő magyar író kaphat meg előző évben megjelent kiemelkedő jelentőségű szépirodalmi művéért. A díjat szakmai zsűri döntése alapján ítélik oda. A korábbi évek díjazottjai: Spiró György, Rakovszky Zsuzsa, Térey János, Jónás Tamás és Esterházy Péter.

Grecsó Krisztiánnal Marton Éva beszélgetett.

– Miért most jött el annak az ideje, hogy feldolgozd családod történetét, szembenézz a múltatokkal s ezen keresztül saját magaddal?

– Jó lett volna, ha mindez hamarabb jön! Szükség volt a megbocsátásokra, elengedésekre. A szembenézés a múlttal mindig nehéz és kínos ügy, így én is halogattam, hiszen ezek sokszor bukások, kudarcok történetei, melyeket én is hosszú ideig s valahol nagyon mélyen hordoztam magamban.

Egy írásommal kezdődött: tárcát kértek tőlem egy lapba, személyeset valakiről, akihez fotót is mellékelek. Hosszú keresgélés után találtam rá apám nagybátyjára. Áll a pannonhalmi apátság udvarán, felfegyverezve, papi gallérban. A családi legendárium sosem kételkedett a történetében, de levelet kaptam Pannonhalmáról: a fotón látható ember sosem volt a rend tagja. Hosszú heteken keresztül motoszkált a fejemben, sokat gondoltam rá, ezzel a titokkal, ennek feltárásával kezdődött az a hosszú és gyötrelmes út, amelyből a regény is megszületett. Minden újabb megismert történettel kinyílt egy következő, addig zárt ajtó.

– A hetedik ajtó is kinyílt?

– Még mindig vannak zárt ajtók. A többi csak akkor tárulhatott ki, amikor a családom történetein keresztül magamat és a hibáimat is megértettem, sőt már el tudtam fogadni őket.

Hisz megörököltem a hibákat is, néha ugyanazokat a köröket futom, csak más díszletek között. De fontos, mert csak így érthetem meg őket!

– Sokan már meghaltak közülük. Kiknek tudtálkönnyebben megbocsátani, a halottaknak, vagy azoknak az élőknek, akikkel esetleg meg kellett küzdened?

– Mindig a halottakkal a nehezebb, hisz már nincs lehetőség visszakérdezni, elmondani, mit gondolok róluk. Jó volna ezzel a tudással újra megélni velük a múltat. Magamban kell feldolgozni és elengedni őket, ami sokkal nehezebb.

– Olvastad a leveleiket, összegyűjtötted a fotóikat, búvárkodtál a legszemélyesebb dolgaikban, ami ha más módon is, de újraélése a múltnak.

– Fájdalmas a múltnak ez a megélése. Családom is feszengéssel fogadta a könyvet, hisz annak ellenére, hogy sok a fikciós elem a regényben, még ezekben a történetekben is magukat fedezték föl. Sok érzékenységet érintettem, úgy érezték, kitálalom legszemélyesebb családi titkainkat. Hisz ezek az emlékek bennük megszépültek, szobrokká emelték a család halottjait. De ezzel elfedjük, sőt eltávolítjuk őket magunktól is. Fényképek a falon – semmi más! Csak a közös családi emlékezet, a közös megbocsátás ébresztheti fel őket hosszú csipkerózsika-álmukból.

– A Mellettem elférsz családregény, ugyanakkor ott húzódik a háttérben minden számodra fontos dolog: a 20. század történelme, a szülőfalud és elhagyása, a város, Budapest. Nehéz volt számodra ez a gyökérvesztés?

– Nagymamám történelemszemlélete adta a regény történelmi vonulatát. Ennek középpontja mindig a család volt, ebből a kiindulópontból élte és értelmezte a körülötte lévő világot is.

– Mint egy vonat, melyben ott ül az egész család, s mögötte díszletként elsuhan a történelem?

– Igen, de a díszlet maga a valóság. Nagyanyám alázata, mellyel felül tudott emelkedni minden helyzeten.

Ahogy az ötvenes években azt mondta: „Persze félünk a párttól, ennél jobban csak a hitünk elvesztésétől félünk.” De a kilencvenes években nem éreztette azt, hogy hősi tett volt abban az időben templomba járni. Számára természetes volt. Az összetartozás fontosságát jelentette. Tiszteletre méltó volt, ahogy nagymamám az életét élte. Az ő szemüvegén keresztül próbálom láttatni a történelmet, a családtörténetet, és élni az életem.

– Nagycsalád a tied, de mintha ő, Jusztin lenne az eredő, a középpont, amihez mindig visszatérsz.

– A központi figura, a bolygó, ami körül a többiek keringtek, nemcsak a regényben, az életben is. Generációkat kötött össze, konfliktusokat oldott fel, megtanította élni a családot.

Minden, a családunkba kívülről érkező nő is őt próbálta másolni, példaképük lett. Mi is úgy élünk, hogy megpróbáljuk ezt a példát követni. Unokatestvéremék azért vállaltak öt gyereket, mert ezt látták, mindenkire hatott ez a négy elemit végzett nagyon okos asszony.

– Ő a központi bolygó. Hol van a te helyed a családi univerzumban?

– Lassan és nehezen, de elfogadtak engem is, az öcsémet is, akik kiszakadtunk a családi fészekből, és a fővárosba költöztünk. Ez a számukra idegen világ nehezen mesélhető, nincsenek számukra értelmezhető történeteim. A színházi darabjaimat megnézik, együtt feljön a család, s ez sokat segít abban, hogy megértsék, hogyan élem itt az életem. Ez a könyv annak ellenére, hogy fájdalmas sebeket tépett fel, segített számukra a megértésben, nekem a hazatalálásban.

Hiányzik belőle apám és anyám, de ez nem szülőregény. Apámmal, aki évekkel ezelőtt fiatalon meghalt, még nem tisztáztam a viszonyomat. Túl közel van, s ez az ajtó még zárva.

– A regény ezzel a mondattal kezdődik: „Én a testemmel szerződést kötöttem”, majd valahol később így írsz: „Álmomban gyakran megcsal a testem.” Állandóan fogyókúrákkal, edzésekkel kontrollálod a tested. Mintha a test lenne az egyik főszereplője a könyvednek. Ez minek a jelképe?

– Különös, ahogy a génekkel a testi hibák is, mint egy átok, örökítődnek át a családunkon. Ilyen a remegésünk, amely testileg összeköt bennünket. Vicces és tréfálkozás tárgya családon belül, hogyan lettünk így a Szegedi Orvosi Egyetem tesztcsaládja. A betegségen túl ez erőt és kohéziót is ad, összetartozásunk jele. A test hibáival, gyöngeségeivel együtt is központi motívuma lett családunknak.

– A testtel való szerződéskötés a családdal megkötött szerződést jelképezi?

– Az elfogadás, a megbékélés, az odatartozás központi metaforájává vált a test. Meg a gyors elmúlásé. Nálunk a családban a férfiak korán halnak, senki sem érte meg az ötven évet.

Otthonjártamkor mesélte valaki, hogy a Kossuth-telepi kocsma azért zárt be, mert kihaltak belőle a férfiak. Ez látlelete a mai magyar valóságnak is. Története ennek a meghurcolt generációnak: azoknak, akik végigélték a háborút, hadifogságot, államosítást, téeszesítést, annyi mindent túléltek, de a Kádár-kor langy lábvize felőrölte, megtörte őket.

– Van-e felelősséged az eljöveteleddel?

– Érdekes, úgy látom, bármilyen nehéz is ott az élet, mégis az a világ közepe. A funkciók, a szerepvállalások a munkák is generációról generációra öröklődnek. Most az egyik unokatestvérem tölti be a hitközség elnöki tisztét, mint annak előtte a nagybátyám. Valaha nagymama takarította a templomot, most a nagynéném, rólunk szól a hely, a miénk, elképzelhetetlen, hogy onnan valaha is eljöjjenek. Kertjük a világ közepe, ott lakik az Isten.

S hogy mi lesz a következő generációval? – nem tudom.

– Önterápia is a regény. Mi lett elején még szorongásokkal teli, szerelmét veszített, magányosan a városban élő kamasz főhősből mára?

– Anyai nagyapám legnagyobb vágya volt, hogy Pesten élhessen. Imádta a várost, húsz évig élt munkásszálláson. Úgy éreztem, az ő vágyát teljesítem, tökéletesítem itt élésemmel. Nagyon akartam, hogy Pesten keresztül ismerjem meg őt. Elmentem a kedvenc helyeire, jártam az ő fontos helyeit. Nevetséges volt, ahogy turistaként, idegenül próbálom helyette élni az életét.

Tévút volt, póz. De a regény megírása óta megélhettem városi létem otthonosságát, megértettem, hogy a múltjában nincs szerepem, de a jelenben igen. Rájöttem, hogy a múlt és a jelen békében megfér egymás mellett. Hazataláltam!

A fotókat Dobó László készítette