Három kérdés, ami minden nőt foglalkoztat

A legismertebb ókori gondolkodók, Szókratész, Platón és Arisztotelész az igazságosság kérdése mellett gyakran foglalkoztak az erkölcsi jó és az esztétikai szép fogalmával is. Ezek olykor még egymás szinonimájaként is felbukkannak bizonyos írásokban, de legszemléletesebben talán a kalokagathia szó árulkodik a szoros kapcsolatról: a görög főnév a kalosz (szép) és agathosz (jó) melléknevek összevonásából származik, és tulajdonképpen egyfajta tökéletes erényt jelent.

Nem véletlen, hogy Hegel is pontosan az ókor „klasszikus” művészetében látja az anyag és az eszme tökéletes egységét, vagyis ahol a külső jegyek tökéletes összhangban vannak a tartalommal. Az ókori eszmény szerint a pozitív tulajdonságok együtt járnak, vagyis a szépnek jónak is kell lennie, és ugyanígy fordítva. De változott-e ez valamit mára? Mit mesél a kultúránk ma a szépről és a jóról?

Előítéleteink eredetéről

„Gyilkos?! Pedig milyen szép!” – nagyjából ezzel a szembeállítással lehet szemléltetni a külső és a belső erény szoros kapcsolatát a fejünkben. Ki tudja, hogy az ókori atyák kis hógolyójából görgettünk-e mostanra valóságos lavinát, vagy egész egyszerűen az emberi agyban valamiképpen automatikusan kapcsolódnak bizonyos tulajdonságok? Annyi biztos, hogy kapcsolatainkat nagyban meghatározzák az ilyen jellegű előítéletek. A kellemes külső tulajdonságokhoz agyunk kellemes belső tulajdonságokat társít. Persze igaz, hogy a 20. század folyamán egyre inkább megjelent – jellegzetesen nőkre alkalmazva – a „szép, de biztos buta” jelmondat is, melynek gyökerei nem nyúlnak olyan mélyre, és teljesen más, modernebb talajból fejlődtek ki. Nem mellesleg az észt, az okosságot egészen a közelmúltig nem tartották női erénynek, sőt kimondottan ellenszenves – és nagyon veszélyes – dolognak minősült, ha egy nő olvasott, és még gondolkodott is. Ennek fényében a mondatot átfordíthatjuk így: „szép, és remélhetőleg buta is”. Ez így máris illik a „szép” egyenlő „jó” elméletébe.

Mindannyian tudjuk – vagy legalább valamiképpen érezzük –, milyen előnyös asszociációkat indítunk be másokban pozitív megjelenésünk révén, igazán semmi csodálkoznivaló nincs hát abban, hogy mára egész „birodalom” épült ki és burjánzott el a szépség körül. A tündérmeséken, Disney-rajzfilmeken felnőtt (nem csak) női nemzedékek mindig azt hallották és látták, hogy a gyönyörű királykisasszonynak szép és gazdag férje lesz. Soha nem látunk pattanásos, kövér vagy egyszerűen csúf hercegnőket és hercegeket. A vagyonosság igénye sokkal hamarabb lesz leküzdhető, mint a szépségé: a szegénylegény kis szerencsével és sok furfanggal elnyerheti a királylány kezét, de a nem szemrevaló szegénylegény egész biztosan nem.

Hófehérke mostohája kivétel a „szép-jó” elméletben, hiszen a történet elején szép és gonosz egyszerre. Ám éppen a hiúsága és a szépséghez való őrült, gonosz ragaszkodása az, ami végül külsejét is egy szintre süllyeszti romlott lelkével, és a halálba már ennek megfelelően csúnya, bibircsókos vénasszonyként lép át. A Szépség és a szörnyeteg történetéről egy percig azt hittem, hogy kivétel lehet, de nem: a fiatal herceget gőgje miatt változtatják szörnnyé a történet elején, majd miután „jó” szörny lesz belőle, ismét szép ifjúvá válhat. Úgy látszik, mintha valaki tehetne arról, hogy „szépnek” vagy „csúnyának” született-e, mintha a „csúnya” a megbüntetett bűnös, a „szép” pedig a megjutalmazott jó lenne. A népszerű mesék tehát évtizedeken/évszázadokon át a „szép” és „jó” együtt járását sulykolták belénk, csak egészen a közelmúltba jelentek meg az olyan formabontó alkotások, amilyen például a Shrek volt.

Miért kell a szépségért szenvedni?

Keresztény vallási szempontból egyszerű a felelet: azért, hogy jók maradhassunk. Amikor azért szenvedünk, hogy szebbé válhassunk, a hiúságunkért mint bűnért vezeklünk. Az aszkézis ugyanis elvileg tisztítja a lelket: így amikor a nők halcsontok közé szorították a derekukat, belső szerveiket és vérkeringésüket elnyomorítva, testi szenvedéseik révén adtak kárpótlást azért a gőgös és hiú örömért, amit szépségük fölött éreztek. Amikor ma a nők 10-15 centiméterrel is magasabbnak látszanak – és persze a lábuk is hosszabbnak – a legújabb cipőkölteményekben, az elismerő pillantások kereszttüzében már-már jólesik a gyötrő fájdalom.

A másik válasz a kérdésre kissé prózaibb: egy folyamatosan szenvedő test sokkal kiszolgáltatottabb, gyengébb, mint az, amelyik kényelemben érzi magát. Két dologba mindenképpen érdemes belegondolni: egyrészt, ahogy ma a média nőreprezentációi, úgy régen a művészet közvetítette a kor szépségideálját, az elvárásokat a nőkkel és férfiakkal szemben. Másrészt, ezeket az ideálokat a történelem folyamán az általános társadalmi berendezkedés, főleg a nemi szerepek megosztása miatt, szinte kivétel nélkül férfiak közvetítették.

Így máris látunk abban logikát, hogy míg az ideális férfitest az elmúlt több mint kétezer évben többnyire szabad és erős volt, addig a nőt gyakran megbéklyózták, szoros ruhákba préselték, ezzel éhezésre kényszerítve, amitől az ideális test egyre gyengébb és gyengébb lett. Ennek csúcspontja a 19. századi tuberkolózisos – vagy legalábbis kinézetben arra hajazó –, sápadt, harmatgyönge és persze sovány női test lehetett, amelyet a művészetben – a képzőművészetben csakúgy, mint az irodalomban – elképesztő eleganciával, emelkedettséggel, méltósággal ábrázoltak (gondoljunk csak a Moulin Rouge gyönyörű Satine-jára). Az nem is lehetett igazi arisztokrata nő, aki pirospozsgás, kerek arccal nézett a világra.

A soványság még ma is igen nagy divat, bár a legfrissebb trendben már olykor felfedezhetők a „normál” testalkathoz közelítő nők és férfiak. Vannak azonban olyan ideák is, amelyeknek senki nem képes megfelelni (hófehér bőr – rizspor, pici láb a gésáknál – több számmal kisebb cipő stb.). A plasztikai sebészet fejlődésével azonban az is elérhetővé vált, hogy születési adottságainkat bizonyos korlátokon belül átszabjuk – vagy inkább átszabassuk. Ennek számos előnyét és hátrányát is említik a pszichológusok: míg bizonyos beavatkozások olyan külső vonásokat változtatnak meg, amelyek eredeti valójukban negatívan befolyásolják valakinek az életét, addig sok esetben a túlzásba vitt vagy gondatlanul elvégzett szépészeti műtétek károsan hathatnak a lelki egészségre. Ha valaki világ életében szenvedett elálló fülétől, és emiatt esetleg csúfondáros megjegyzések céltáblája volt már gyerekkora óta, akkor valóságos lelki megváltást jelenthet a fejhez simuló fül. Viszont az, ha az arcunkat irreálisan, már-már a felismerhetetlenségig átszabatjuk, illetve erre vágyunk, nagy valószínűséggel ez az önmagunkkal való általános elégedetlenség jeleként is felfogható.

A szépség persze többé-kevésbé relatív, az ideális kinézet kultúránként eltérő lehet, egy azonban biztos: amint gyerekként tudatunkra ébredünk, sok mindent megteszünk annak érdekében, hogy tetsszünk. Kinek? Bárkinek, mindenkinek. Miért? Mert a szép az szép, és a szép az jó is.