Showtime a szigeten

A bokor tövében kuporogtam a sötétben és a CD-lejátszó után tapogattam. Amikor húsz perccel korábban, a gyertyagyújtogatás előtt, még éppen világosban betoltam a zenegépet meg a rózsacsokrot a bozótosba, nem gondoltam rá, hogy nem sokkal később, a hirtelen rám szakadt sötétségben majd idegesen fogok kúszni-mászni a teljesen egyformának tűnő bokrok alatt. És nagyon utáltam volna, ha ezen bukik el a leánykérés.

A tervem bonyolult volt, romantikusan nagystílű – és persze naivan ostoba. Amikor hajnalban kettővel korábbi vonatra szálltam fel, mint amit megbeszéltünk, és ezzel visszavonhatatlanul áthajítottam a kockát a Rubicon túlpartjára, még nem volt biztos, hogy az estig betervezett összes trükk beválik-e majd, de azt azért erősen reméltem, hogy a megfelelő pillanatban Moncsi igent mond.

Két és fél éve jártunk már együtt, két és fél éve tudtuk, hogy össze fogunk házasodni, de volt még másfél év a diplomaosztónkig és így – szüleinknek tett szent ígéretünk szerint – az esküvőig is. Ideális volt viszont az időpont a lánykérésre. Semmilyen szinten nem érdekelt ugyan a számmisztika, mégis jó gondolatnak tűnt kapcsolatunk valamelyik jeles mérföldkövén feltenni a nagy kérdést, így egy kis matekozás után, pusztán teológiai meggyőződésből a 666. napot elvetve kitűztem a nem is túl távoli 777. napot. A 7-es szám bűvkörében szerveztem az egész napot, a borzalmasan eredeti ötlettől vezérelve vettem vagy tíz pakli kártyát, kiszedegettem a kőr 7-eseket, ezek lettek aznapra az én névjegykártyáim, mint másnak a Joker vagy a fekete tulipán. Azt akartam, hogy a nap folyamán csak lassan álljon össze szerelmem fejében, hogy itt valami komoly dolog készül, úgyhogy többfordulós menetrendet találtam ki.

Kezdésként „lekéstem” a vonatot, amivel közösen utaztunk volna Pestre, majd baráti közvetítéssel elintéztem, hogy valahol Mezőkövesd táján egy vadidegen pasas vigyen be Moncsi kupéjába egy szál rózsát 7-es kártyalappal és az üzenettel: „Isti küldi, minden rendben lesz”.

Bűnbánó mosollyal vártam a Keletiben és miután sikerült a gyanúját elaltatni azzal, hogy bevallottam, ma ünnepeljük a 777. napi évfordulónkat és evégre a felhajtás, elhivatott filmrajongóként moziba vittem. A Thomas Crown ügyet adták, amiben a ravasz és jóképű fickó válogatott trükkökkel csavarja el választottja fejét és reméltem, nem csak nekem tűnnek fel majd a nyilvánvaló hasonlóságok Pierce Brosnan és jómagam között.

Sikerülhetett a ráhangolás, mert izgalomtól ragyogó, varázslatos mosolyával az arcán lépdelt kifelé a teremből, és a szeme olyan kéken ragyogott, ahogyan csak a legszürkébb napokon szokott, amikor még a vadidegen járókelők is felé kapják a tekintetüket az utcán. Mindig imádtam ilyenkor mellette sétálni, mert ilyen szemei tényleg csak neki vannak a világon (meg most már a pici lányunknak). Most azonban úgy tűnt, ő lépdel büszkén mellettem, mint aki kapisgálja már, hogy Thomas Crownnak talán több pénze van, de a legnagyobb varázsló mégis csak az ő pasija.

Ahogy kifelé menet a jobb karommal átkaroltam, a ballal a kabátzsebemből SMS-t küldtem az utca végén várakozó Ágost barátomnak, aki szakadt Citroënjével pont abban a pillanatban fékezett előttünk, mikor kiléptünk az utcára. Miközben kinyitottam a kocsi ajtaját (a megbeszéltek szerint a bal oldalon, mert a jobb oldali nem működött), nagyjából 10 kilóval izmosabbnak, 20 centivel magasabbnak és 30 millióval gazdagabbnak éreztem magam. Hihetetlen, hogy mit tesz egy férfival, ha a szerelme olyan csodálattal néz rá, mint ahogyan ő nézett rám akkor ott a kocsiban, úgyhogy még az sem zavart, hogy gyakorlatilag a Blaháig nem tűnt fel neki a visszapillantó tükör mellé tűzött szív 7-es kártyalap.

Egy csinos kis pincehelyiségben vacsoráztunk, ahol, miközben látszólag felszabadultan csevegtünk, minden idegszálammal a lakótársam SMS-ét vártam. A jelet, hogy megérkezett az étterem elé, mehetek ki a „mosdóba”, hogy kint a kezembe nyomja a hatalmas rózsacsokrot, és már rohanhatok is a szigetre, ahol kezdetét veszi az utolsó felvonás. Ő meg majd lazán lesétál Moncsihoz, semmi esetre sem árul el neki semmit, fapofával fizet, és lassan, de határozottan a Margit-szigeti szökőkúthoz kíséri. Szóval ez volt a terv, de ekkor még csak ettünk ketten szépen, vártam az SMS-t a csinos pincehelyiségben... mondom pincehelyiség... ahol térerő csak akkor van, ha leviszünk, úgyhogy itt majdnem fejre is állt a mesteri konspiráció. Mikorra rájöttem, hogy már valószínűleg nem fog megjönni az üzenet, addigra szegény srác már majdnem egy órája várt kint azon aggódva, hogy rajta múlik majd leánykérésem csúfos kudarca. És mivel a szigeten várakozó hat segítő sem tudott telefonon elérni, már éppen haza indultak volna, mikor végre befutottam...

A CD-lejátszót, amiről a leánykérés zenéje szól majd, a rózsacsokorral együtt bevágtam az egyik bokor alá, majd lázas igyekezettel kiraktunk a kiszáradt szökőkút kávájára vagy 300 mécsest, és az esti széllel dacolva egyenként meggyújtottuk őket. Még megeskettem őket, hogy nem maradnak ott leskelődni majd mindenkit elzavartam, hiszen a kihelyezett megfigyelő a villamosmegállóból jelentett: Moncsi már felém tart.

Ezen a ponton jöttem rá, hogy a sötétben nem találom a legfontosabb kellékeimet, majd pár pillanattal később megpillantottam leendő menyasszonyomat, aki lassan közeledett a fák között a mécsesek fénye felé. Bepánikoltam, lekuporodtam a kút kávája mögé, ahol több meglepő dolog is történt egyszerre: egyrészről pár lépéssel odébb észrevettem a zenelejátszó halovány piros lámpáját az egyik bokor tövében, másrészről rám tört valami elemi erejű rosszullét, rémülten néztem körbe, hová hányhatok egyet elég diszkréten ahhoz, hogy utána ne kelljen beletérdelnem a leánykérési művelet közben.

Korábban soha egy percig nem volt kérdés, hogy én ezt a lányt akarom elvenni és csak őt, és hogy minél előbb annál jobb, de most a lényem közepéig megrendültem, el akartam menekülni... De akkorra már Moncsi odaért a kúthoz, csodálkozva körülnézett, láttam az arcán, hogy már tudja, úgyhogy két mély levegővétel után úgy döntöttem, ha eddig eljöttünk, már nem szaladok el, és felegyenesedtem rejtekemből. Micsoda belépő! Showtime.

Nem emlékszem miket mondtam, csak azt tudom, hogy felkaptam a virágcsokrot, közben titokban elindítottam CD-t, felhangzott Moncsi kedvence, Brahms F- dúr szimfóniája, éppen akkor, amikor néhány suta, időhúzó mondat után fél térdre ereszkedve megkérdeztem, hogy lenne-e és ő meg lett, nagyon is. Szólt a zene a semmiből, tisztára mint a filmekben, mi öleltük egymást, két lány meg odajött, hogy azt a házasságkötős reality-t forgatjuk-e most és hogy ők benne lesznek-e, mert akkor sok boldogságot kívánnak. Kedvesek voltak, az egyik szőke volt, a másik talán vöröses – ne mondják, hogy nem említettem meg őket, ha már megígértem.