Vargabetűk nélkül

Énekes, zenész, zeneszerző, költő. A Bonanza Banzai nevű zenekar alapítójaként vált ismertté, de közel húsz éve már szólistaként járja az országot. Huszonnégy magyar és hat angol nyelvű lemezt készített, koncertjei ezreket vonzanak az arénákba.

Ő Ákos.

 

-  Milyen viszonyban vagy a régi szövegeiddel?

-  Vagy szerencsés vagyok, vagy szenilis, de nagyrészt vállalhatónak tartom őket, mondjuk 96,8 százalékban. Ha ellenpéldát kell mondani, az Indiántáncot ma már nehezebb elénekelni, mint a megszületése idején. Talán mostanra erősebb lett az önkontrollom.

 

-  Korábban nem volt?

-  Az élet fája című film elején van egy szép mondat, nagyjából így szól: „Minket arra tanítottak, hogy két út létezik, a természeté és a kegyelemé: ha a kegyelem útján jársz, akkor nem érhet nagy baj.” Tehát ha az ember igazán lelkesedéssel csinál valamit, abban mindenképpen érződik a jó szándék. Naiv dolog: régebben máshol voltak bennem a határok, mert ösztönösebben éltem meg a lelkesedést. Máig ez hajt, néha az őrületig.

 

- De lecsillapodtál? Könnyebben húzol a szövegeidből? Tudatosabb vagy?

LELKESEDÉS

Régen máshol voltak bennem a határok, ösztönösebben éltem meg a lelkesedést. Máig ez hajt, néha az őrületig

- Nehezebben engedem el, amit írok, de érzem magamban a féktelen szabadságvágyat is. Latinovits mondja az utolsó interjújában, hogy volt egy olyan időszaka, amikor nem hagyta magát kötelékek közé zárni. Szerintem ezzel mindenki azonosulni tud, aki ír vagy színpadra lép. Persze ritkán vagy soha nem sikerül maradéktalanul pontosnak lenni, de a líra dolga mégiscsak az, hogy jelen idejű, igaz és szabad legyen. Szerencsés esetben később is érvényes lesz, de a megírás pillanatában egyenesen muszáj annak lennie.

 

- Az Indiántánc című lemezedre hivatkoztál, épp ezen van egy szám, ezzel a szöveggel:„Az én filmem kész / Látod, megcsináltad már / Rám csak a semmi vár / A feledés”. Ezt tényleg igaznak érezted akkor, hogy már befejezted, kész vagy? Mindent megcsináltál, amit akartál? Válságban voltál?

- Azt hiszem, minden alkotói sorshoz hozzátartozik a válság. E nélkül nem is lehet írni.

 

- De még harminc se voltál.

- Bocs, de Petőfi huszonhárom évesen írta meg, hogy a harcmezőn akar meghalni. Az Indiántánc lemez nehéz szülés volt, bár hozzáteszem, egyetlen dal se jött könnyen az elmúlt negyedszázad alatt. Akkor estem át egy nagy csalódáson, megszűnt a zenekarom, összeomlottak az addigi illúzióim. Leginkább az fájt, hogy magamban, az emberismeretemben csalódtam.

 

- Harag van köztetek?

- Teljesen normális a viszonyunk. Végül is felnőttünk.

 

- Bizalmatlanabb lettél?

- Remélem, nem. Továbbra is ragaszkodó vagyok. Sajnálom az egymásba fektetett energiát elpazarolni a szakítással. Sokáig kitartok azok mellett, akikben egyszer megbíztam, néha nem is veszem észre, hogy már régen elmúlt a szövetség. De nem akarok túl szép képet festeni magamról: ez nem feltétlenül jó tulajdonság.

 

- Mire ugrasz?

- A cserbenhagyásra, a lelkiismeretlenségre. Ezt mindig nehezen viseltem, mert kifejezetten készülős vagyok, adni szeretnék. Aki ebbe belerondít a hanyagságával, azzal nem szívesen dolgozom együtt. A koncertek előtt például máig rengeteget próbálunk. Nem szeretem a rutinból megoldott feladatokat, befogadóként sem. Mi nem dalokat játszunk egymás után, hanem komplex produkciót hozunk létre, erre pedig készülni kell.

 

 

 

- Ennyi idő alatt nem lettél rutinos zenész?

- A zenész úgy ért a hangszere nyelvén, ahogyan egy idegen nyelvet beszél az ember. Biztos angoltudás esetén nem kell végiggondolni, hogy hogyan is mondjuk azt, hogy 1984: egyszerűen csak mondjuk, azaz ösztönössé válik. A dalírás nálam is ösztön, de mire a zenei ötletet lefordítom a hangszer nyelvére, beletelik egy kis idő.

 

- Radikális vagy, ha csalódsz? Elvágsz minden szálat?

- Nagyon elhatározom, aztán soha nem úgy alakul. Szerencsére.

 

- Estél már kétségbe, hogy nem tudsz írni, nem jut eszedbe semmi?

- Persze, negyedóránként! Van, hogy két lemez között négy év is eltelik. Ez azt is jelzi, hogy nehezebben töltődnek újra az elemek. Ráadásul minden egyes lemez után azt érzi az ember, hogy most mindent odaadott, kiírt magából.

 

- Mennyi idő kell, hogy újra motoszkáljon a fejedben egy sor?

KIÜRESEDÉS

Minden egyes lemez után azt érzi az ember, hogy most mindent odaadott, kiírt magából

- Nagyon változó. Vannak a tehetségtelenség időszakai, amikor úgy érzem, semmire nem vagyok jó, és vannak termékenyebb idők. Ódivatú vagyok, nálam ihlet nélkül nem megy semmi. Lírát nem lehet izomból vagy rutinból írni, nem elég a szorgalom sem. A próza más természetű: Marquez kilenctől délig ír, majd ledől, este megint átnézi, meghúzza, másnap újrakezdi. A versre és a dalszövegre is igaz, hogy a regénynél kevésbé módszeres, törékenyebb, kitárulkozóbb műfaj, ezért más hozzáállást kíván.

 

- Ha soha többé nem jutna eszedbe egy sor sem, mi lennél?

- Halász egy portugál hajón. Végzettségem szerint közgazdász vagyok.

 

- A közgázon végeztél, de az egyetem alatt már zenéltél.

- Érdekes évek voltak, a Bonanza turnébuszában a koncertekről hazafelé fejlámpával olvastam A tőkét, készültem a vizsgákra. Visszatérő rémálmom, hogy matekszigorlat van az egyetemen, és nem készültem. Amikor a klaszteranalízishez értünk, akkor veszítettem el végleg a fonalat.

 

- Akkor meg minek mentél oda?

- Családi hatásra. Mindig a színpad érdekelt, kiskölyökként azért bőgtem, mert meghatott a tornászok száma a cirkuszban, közéjük akartam állni. Kamaszkoromban színész akartam lenni, jártam a Katonába a legendás periódusában, ott is azt éreztem, hogy a színpadra hív valami. A film is érdekelt, bérletem volt a filmklubba, a vetítések után a nagy megbeszéléseket is végigültem, nagyon foglalkoztatott. A gimnáziumban versmondó voltam, máig sok vers kering a fejemben. A szüleim nem rajongtak a színpadi ambícióimért, ők a jogon találkoztak, később hivatalban dolgoztak, apámnak papucsa volt az irodában, azt hiszem, ezzel lefestettem a helyzetet. Anyai nagyapám királyi táblabíró volt, 1758-ig vezetik vissza családunknak ezt az ágát: háborúban katonáskodtak, békeidőben joggal foglalkoztak a férfiak. Engem meg jobban érdekelt Pasolini és a rockzene, mint a paragrafusok.

 

- Utáltad, hogy ilyen családban élsz?

- Nagyon szeretem a szüleimet, kamaszkoromban is kifejezetten jóban voltunk, nem voltak nagy balhék. Azt utáltam, hogy mindig le kellett ülnöm a lépcsőházban, mielőtt hazaértem volna, mert tele volt a fejem versekkel meg gondolatokkal, és tudtam, ha hazaérek, mindet kidumálják a fejemből.

 

- Lehet, hogy nincs igazam, de nem arról van szó, hogy a zenélés, a Bonanza részedről lázadás volt a rendezettség ellen? A Fazekas gimibe jártál, az ország egyik legjobb középiskolájába, majd a Közgázra, az ország egyik legjobb egyetemére. Ezek kijelöltek volna egy tisztes karriert, amit nem akartál.

- Lehet, de az ember nem gondolkodik ennyit önmagáról és főleg nem így. Bizonyos értelemben minden kreatív ember lázad.

 

- Igen, értem, miről beszélsz. De voltál te mocskos? Zűrös? Alvilági? Vagy mindig olyan rendben lévő volt az életed?

 

A teljes cikk a La femme 2012. tavaszi számában olvasható.