Sohase mondd...

Mindannyiunk első számú mestersége a tettetés. (Csupán egy szerep kedvéért vállalunk másik állást, és vagyunk doktorok, levélkézbesítők vagy kozmetikusok.) Az igazi munkánk a nap huszonnégy órájában, állandó ügyeletben, hogy hatást gyakoroljunk környezetünkre. Sokszor bele sem gondolunk, miféle integritás, mesterségbeli tudás, mondhatni tán: művészi kvalitások jellemzik az alakításainkat. Egyedül Woody Allen szentelt komolyabb figyelmet ennek az örökös készenlétet igénylő mesterségnek, amikor bemutatta nekünk a szakma nagy öregjét: Leonard Zeliget.

 

 

A Zelig című film hősében annyira erős a megfelelési vágy, mások lehengerlésének az igénye, hogy folyamatosan a környezetében élőkhöz igazítja személyiségét. Ő sem akar mást, mint mi: elnyerni mindenkinek a rokonszenvét. Csakhogy Zelig igazi mester. A Ku Klux Klán zsidónak tartja, de mivel olyan tökélyre fejlesztette az idomulás képességét, hogy környezete kedvéért bármikor át tud változni feketévé vagy indiánná, a szervezet háromszoros fenyegetésként tekint rá. Érdemes végignézni Leonard kálváriáját, ha kell, túlsúlyossá válik, ha kell sebészorvossá, majd végül törvényszerű összezuhanását. („Szeretnék elnézést kérni mindenkitől... különösen attól az úrtól, akinek kivettem a vakbelét... ha ez számít, még mindig itt van valahol a házban...”)

Örökösen lehengerlőnek lenni bizony nem mindig kifizetődő.

 

A kardigánról

 

Kurt Vonnegut szerint vannak emberek, akikbe beépítettek bizonyos képzeletáramköröket, ránéznek egy arcra és máris történeteket látnak benne. Én sajnos nem vagyok ilyen. Számomra egy arc csak egy arc, még a vonásait sem könnyen jegyzem meg, nemhogy olvasni tudjak belőle.

Emlékszem, amikor először pillantottam meg a férjemet. Ha a varázsos, bizsergető első benyomást próbálom felidézni, akkor jaj... egy kék kardigán jut az eszembe. Azóta sem láttam őt kardigánban, nem található a lakásban ilyen ruhadarab, de aznap valamilyen rejtélyes okból azt viselte. Az egész találkozásból ez maradt meg. A kardigán. A felette ragyogó mosoly, a mogyorószínű tekintet teljesen kitörlődött. A személyes kitérőt csak azért tettem, mert a férjem évekkel korábban Horst Rückle, a neves viselkedési tanácsadó tanítványa volt (bár a „Ruha teszi az embert” című előadását nyilvánvalóan elbliccelte).

MEGHATÁROZÓ PILLLANAT

A viselkedéskutatók szerint néhány másodperc alatt dől el, vonzónak találunk-e valakit vagy ellenszenvesnek.

Herr Rückleről még később esik szó, a kék kardigánról pedig csak annyit, hogy olyan nagyon meghökkentett, hogy azt hittem, a mi történetünk véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Szerencsére működött az adaptív tudatalattim (nem csoda, éppen akkortájt olvastam róla, hogy létezik ilyen), és megsúgta, hogy tulajdonképpen bírom én a kék kardigánt, tetszik nekem. Eddigi tapasztalataim alapján határozottan elutasítottam, mégis ellenállhatatlanul vonzott. Sőt. Azt sejtette, hogy ezzel a kék kardigánossal nagyon is hasonló az ízlésünk. (Ma már a teljes ruhatáramat rábíznám.)

Na de honnan tudtam előre?

A viselkedéskutatók szerint néhány másodperc alatt eldől, vonzónak találunk-e valakit vagy ellenszenvesnek. A szerelem pontosabban a szerelem esélye is néhány másodperc alatt születik. Amint színre léptünk, eldőlt, szeret-e majd a közönségünk. Akkor is, ha nem vagyunk hivatásos színészek.

 

A teljes cikk a La femme 2012. tavaszi számában olvasható.