Műfajzsonglőr a javából

A kiváltságosok nemcsak hallgatják, de értik is a billentyűk nyelvét. Varázslatos képesség ez, melyet az átlagember hajlamos természetesnek tekinteni. Pedig kitartó gyakorlás és tehetség szükséges ahhoz, hogy az első leütött hangokból lélekemelő művészet legyen. Havasi Balázs egyike a Nagy Varázslóknak!

A fiatal zongoraművész több mint 25 éven át tanulta a legnagyobb mesterektől a klasszikus zenei szakma fortélyait. A kiváló tanítványból hamar tanító lett. 21 évesen már tőle tanultak a Weiner Leó Konzervatóriumban. A klasszikus zenei műfajnak szentelt évek után az önkeresés eredményes volt. A zongoraművésznek 2007-től megjelentek az első saját szerzeményeit tartalmazó szólózongorára írt albumai (Piano, Seven, Infinity, RED). Ezek a lemezek már magukon viselték a senkihez sem hasonlítható Havasi-védjegyet, melynek csúcsaként pár éven belül megszületett egy új zenei anyag, a Symphonic Red. A 2009. november 29-én felcsendült Havasi-kompozíció valójában nem egy hagyományos értelemben vett koncert volt, sokkal inkább komplex színpadi show. A központi szerep a zongorának jutott, mellyel harmóniában rezdült együtt a mintegy 150 közreműködő. Köztük olyan különlegességek, mint a japán dobosok, indiai és örmény szólóénekesek, egy teljes szimfonikus zenekar, kórus és nem utolsósorban egy rockdobos. Aki ott volt 2009. november 29-én a Zeneakadémián, annak egy sokszínűségében is harmonikus, határok nélküli zenei világgal sikerült megismerkednie.

A koncerten többek között elhangzott A Vihar (The Storm) című darab fantasztikus felütéssel indul. Mintha a szomjazó föld sóhajtozna vízért. Aztán lassan cseperegni kezd az eső, és végül a várva várt víz is megérkezik. Az első briliáns énekhang maga a sok fűszál és virág, mely a víztől kiegyenesedik, megerősödik. Aztán a szemünk elé tárul a megáradt folyó és az énekhang megjeleníti a természet felülmúlhatatlan erejét. Lenyűgöző a hangszerelés, melyben teljes az összhang. Az impulzív zene fantasztikusan vizualizálható. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a koncert show része volt egy hatalmas kivetítő vászon. Ezzel nemcsak a fül, de a szem is érzelmi utazásra indult a művésszel. A három évvel ezelőtti nagyszabású koncertet felelevenítve beszélgetünk Havasi Balázzsal.

– Bár a hallgatóságod folyamatosan és hihetetlen intenzitással bővül, a rajongói kör kemény magja minden bizonnyal az első Symphonyc Red-koncerten alakult ki. Számodra mit jelentett az a koncert, milyen élményekkel távoztál azon az estén a színpadról?

– Visszagondolva arra az estére talán azt mondhatnám, hogy az volt a mai értelemben vett sikerek alapja. Egy olyan periódus előzte meg, amely egyszerre volt hihetetlenül kreatív, és nagyon megterhelő is. Ötletek százait vetettük el, megfelelő zenészek után kutattunk, hangszereltünk, lemezt készítettünk, és közben az egész projekt finanszírozását is próbáltuk megteremteni. Talán életem egyik legnehezebb éve volt, de egyben a legfontosabb is.

– A koncertjeid vizuális élményének megálmodója és tervezője is te vagy?

– Az előző válaszomban nem véletlen a többes szám első személy. Meggyőződésem, hogy igazi siker mögött kizárólag csapatmunka állhat. Nem lehet valaki annyira öntelt, hogy azt gondolja, mindenhez mindenkinél jobban ért. A hozzám kapcsolható összes nyomtatott, online, illetve egyéb vizuális megjelenés kreatív megtervezése például producerem, Marjai Csaba tehetségét dicséri. A hangszerelés, a zenei felvételek terén és természetesen a koncerteken is Pejtsik Péterre támaszkodom, akit egy igazi reneszánsz embernek tartok. De hosszasan sorolhatnám azok nevét, akik folyamatosan hozzájárulnak, hogy egy kicsit mindig sikerüljön mást csinálni, mint ami az elvárás.

– A Tündérálom című szerzeményedet hallgatva nekem Alan Silvestri filmzenei motívumai jutnak eszembe. Máskor sokkal inkább a klasszikus zene a domináns, megint máskor világzenei elemeket fedezek fel szerzeményeidben. Leírható egyetlen szóval, vagy beszorítható-e valamilyen kategóriába a műfaj, amely a Havasi-védjegyet viseli magán?

– Jó a kérdés, hiszen a választ is magában hordozza. Ha lehet azt mondani, hogy van védjegyem, akkor az leginkább az lehetne, hogy egyáltalán nem tartom tiszteletben a hagyományos értelemben vett műfaji korlátokat. Közben persze pengeélen táncol az ember, hiszen ami nagyon sokféle, arra gyorsan rá lehet sütni, hogy semmilyen, ezért talán a legnehezebb feladat a sokszínűségben megtalálni az egységet. Ehhez a kísérletezéshez persze nem is vettem volna a bátorságot közel 30 év klasszikus zenei tanulmánya nélkül, hiszen meggyőződésem, hogy csak az próbálkozhat valami újjal, aki az elődök munkásságát azért ismeri.

– 2010 nyarán a Symphonic Red a Sanghaji Szimfonikus Zenekar közreműködésével szólalt meg. A monumentális koncertet a televízión keresztül mintegy 200 millió néző követhette Kínában. Az eseményt valamennyi elektronikus és írott médiában csak legfelsőbb fokon említették. Mesélnél arról, hogy a magyar közönség meghódítása után miért éppen Kínába vitted el zenédet?

– Egy számomra nagyon fontos családi történet áll a háttérben. Nagypapám az ötvenes években éveket töltött Kínában. Mérnök volt, az Ikarus buszgyár kiemelt munkatársaként a kínai kollégák munkáját segítette. Körbeutazta a hatalmas országot, és később már kínaiul tartott előadásokat. Egész gyerekkoromat meghatározták azok a történetek, amelyeket ezekről az utazásokról mesélt. Mikor 2010-ben elvesztettem őt, úgy éreztem, valamilyen módon meg kell emlékezzem róla. Azzal a céllal mentem Kínába, hogy olyan kulturális projektet hozzak létre az emlékére, amelyben kínai és magyar művészek egyszerre vesznek részt.

– S ha már az előbb beszéltünk koncertjeid vizuális élményeiről, meg kell említeni azt is, hogy a Symphonic koncertshow összeállításáról és a zeneakadémiai fellépésről egy koncertfilm is készült. A filmet 2010 májusában láthatták a zenédért rajongók a mozikban. Tulajdonképpen honnan jött az ötlet, hogy megörökítsd a koncertet, és zenéddel moziba hívd az embereket?

– Ez megint egy olyan ötlet volt, amely teljesen rendhagyónak számított abban az időben. Mozirajongóként számomra mindig is egyértelmű volt, hogy a hatalmas vászon, a kiváló hangrendszer alkalmas lehet egy koncertélmény reprodukálására. Az azonban, hogy végül sikerült bejutnunk a mozikba – ahol a közönség ugyanúgy vásárolta a jegyeket a koncertfilmre, mint bármelyik amerikai filmre –, annak is köszönhető volt, hogy Kriskó László rendező és Csincsi Zoltán vezető operatőr oly módon mutatta be a Zeneakadémia sokat látott Nagytermét, ahogy korábban még senki sem. Vagyis működött újra a stratégiánk: hozzányúlni megkövesedett, berögzült dolgokhoz teljesen máshogy.

– A koncertjeid mindig teltházasak, a jegyek félelmetes gyorsasággal fogynak a meghirdetést követően. Mi a tapasztalatod, kik ülnek a nézőtéren? Milyen korosztályt érint meg a zenéd?

– Mivel az elmúlt években négy teljesen különböző zenei projekt született meg a zenei ötleteim alapján (a Symphonic, a The Unbending Trees, a Drum & Piano, illetve a Munkácsy Ecset és Zongora), arra vagyok a legbüszkébb, hogy szinte mindenki megtalálja valamelyikben a magához közel álló zenei stílust. Tényleg nem tudom behatárolni a korosztályt, aki a koncerteket látogatja, és erre büszke is vagyok.

– A közönség a koncertjeiden szinte veled lélegzik, és a koncertek végén euforikus hangulatban felállva tapsol. Aki ennyi szenvedélyt, érzelmet képes tolmácsolni a zenéjén keresztül, az honnan töltekezik, honnan meríti az élményt a zeneszerzéshez?

– A koncertek vége nemcsak a közönségnek, de rendszerint nekem is felejthetetlen élmény. Annyi energiát kapok vissza, hogy tavaly például bele mertem vágni a duplaelőadásba is a Kongresszusi Központban, hiszen tudtam, hogy az első koncert után a közönség szeretete újra fel fog tölteni pozitív energiákkal, és rá egy órával kezdődött is a következő show. Azt azonban, hogy a zeneszerzési folyamat hogyan zajlik, magam sem tudom. Igyekszem nem is nagyon elemezni, csak hagyom, hogy megtörténjen. Az azonban biztos, hogy nagyon nyitva tartom a szemem a világban, és igyekszem beengedni az arra érdemes ingereket.

– A hétköznapokban is olyan szenvedélyes vagy, mint amilyenek szerzeményeid? Mi az számodra, ami képes a legmélyebb érzelmi állapotba taszítani, vagy épp szárnyakat adni?

– Nehéz kérdés. Az első feléről a feleségemet kellene megkérdezni. A második felére viszont csak közhelyekkel tudnék válaszolni, ami pedig távol áll tőlem. A zenélés olyan kommunikációs forma, ha tetszik, akkor nyelv, amellyel mi, zenészek sokkal többet vagyunk képesek elmondani, mint verbális kommunikációval. Szóval a válasz valahol a hangjegyek között rejtőzik.

– Azt hiszem, az EGYEDÜLÁLLÓ szó írja le legtalálóbban zenédet, egyéniségedet, mindazt, amit a zenei világban képviselsz. Nem túlzás ezt a jelzőt használnom, hiszen valahányszor megjelensz a színpadon vagy egy albummal, valami teljesen új, máshoz nem hasonlítható minőségű és tartalmú élménnyel leszünk gazdagabbak. Nemrégiben Kiss Endivel, a Hooligans együttes rockdobosával közösen készítettek el stúdióalbumot. Mikor szerettél bele a két teljesen más műfajt megtestesítő hangszer együtthangzásába? És hogyan fogadta a közönség ezt a merész zenei vállalkozást, a DRUM&PIANO projectet?

– A Drum & Piano szinte a szimbóluma annak, amiről korábban már beszélgettünk, vagyis megkövesedett szabályokat és látásmódokat felrúgva csinálni valamit, amit korábban még senki nem csinált. Persze ez a zenei projekt nem a tervezőasztalon született, kellett hozzá az a közel tízéves barátság, ami Endivel összeköt minket, és számtalan beszélgetés, amelynek a végén mi magunk is rácsodálkoztunk: tulajdonképpen ugyanúgy gondolkodunk a zenéről. A mai napig megdöbbent, hogy milyen pozitív a produkció fogadtatása, ráadásul nem csak a koncerttermekben, ahol az ember leginkább várná. A Drum & Pianónak köszönhetően jutottam el előadóként a TED Globalra, az olasz Vogue magazin rendezvényére Milánóba, vagy akár Berlinbe, Hongkongba és még sorolhatnám. A szórakoztatóiparban az eredetiségnél nincs nagyobb előny...

– Számíthat a közönség arra, hogy a jövőben más zenei műfajok felé is elkalandozol?

– Talán az egyik legfontosabb dologra készülök a 2009-es zeneakadémiai ősbemutató óta. Az azóta megszületett zenei projekteket, az elsőre talán különbözőnek tűnő zenei tételeket egyetlen hatalmas színpadi show-ba szeretnénk belesűríteni, amelyet 2012. december 9-én mutatunk be a Budapest Sportarénában.

– Legutóbbi, 2012. április 2-ai fellépésed újabb kulturális élményt nyújtott a közönségnek. Az Ecset és Zongora emlékkoncert, tisztelgés Munkácsy Mihály festőművész előtt, és tisztelgés a művészet mint az élet végtelen, univerzális és felfoghatatlan ajándéka előtt is. Koncertjeiden a szólisták eddig sem énekeltek szöveggel, a zongora főszereplése mellett csak instrumentális zene szólt. Az Ecset és Zongora project esetében pedig a képek, a festmények mesélték el a zenével „aláfestett” mondanivalót. Miért épp festmények, és miért épp Munkácsy Mihály?

– Mikor először jártam Kínában, az élmények mellett fontos felismerés is ért. Az a tény, hogy utazásaim során ilyen szeretettel és rajongással fogadnak idegen kultúrákban, lehetővé teszi számomra, hogy a magam eszközeivel népszerűsítsem a magyar kreativitást a nagyvilágban. A Munkácsy Mihály tiszteletére létrehozott zenei projekt is azt a célt szolgálja, hogy egy korábban élt zseniről modern, mai módon – kihasználva a zene, a kommunikáció és a technika adta lehetőségeket – méltón megemlékezzünk. Ha a tervünk megvalósul, és sikerül ezt a produkciót a jövőben a világ nagyvárosaiban is bemutatni, akkor érjük majd el a célunkat igazán: ízelítőt adni a magyar kultúrából külföldön, csak egy kicsit máshogy.

Balázs zenéjét hallgatva az ember még elhiszi, hogy léteznek újkori Mozartok, Liszt Ferencek, Bachok. Azt is, hogy a zene világnyelv, mely különböző műfajokon ível át, és ha csak egy-egy estére is, de közel hozza egymáshoz az embereket. A lelkek tánca Balázs zenéjében ugyanarra a ritmusra jár.

Azt hiszem itt az idő, hogy a megfakult gulyás-, paprika-, Tokaji-imázs mellett megmutassuk ennek a nemzetnek a lelki finomságát is. Miért is ne lehetne Balázs egyedülálló zenéje Hungarikum?