"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

A világ titkos lüktetése

Gondolkodott már azon, mennyit változna a személyisége, ha a Föld nevű bolygó egy másik pontján jött volna a világra?

Más volna a habitusa, temperamentuma, ha maszájnak, norvégnak, arabnak, japánnak születik? Vagy közöttük is élnek rokonlelkek, csak nem látszanak a törzsi sminken, a botoxon vagy a csadoron át.

 

 

Éveken át dolgoztam egy olyan csapatban, ahol kolléganőim a világ öt kontinenséről, negyvennégy országából sereglettek össze. Méregettük, szerettük, lenéztük, irigyeltük, csodáltuk, kinevettük, utánoztuk egymást. Megtanultuk, mit jelent a nőiesség a szó nyugati és keleti értelmében. Szentül eltökéltük, hogy érteni fogjuk a másik modorát, öltözködési stílusát, szenvedélyit, rögeszméit, vicceit. Aztán rádöbbentünk, hogy van egy ennél titokzatosabb, rejtélyesebb rokonság.

 

Ó, a nyugati nő!

 

Kata barátnőm pszichiáter Londonban, de csak kismamaként, babalegeltetés közben került igazi nőtársaságba. Mindjárt le is szögezte, hogy a vegyes házasságok közül kizárólag azok működnek, amelyekben a férfi a szigetországi. Fordítva ritka, a helyi lányok többsége ugyanis pusztán attól fölényben érzi magát, hogy fehér, középosztálybeli és angol.

Egy másik ismerősöm Hollandiában talált állást és férjet (hagyján, még egy garázsos lakást is). Másfél óra repülővel. Mégis zavartan érzi, hogy nőnek lenni nem ugyanazt jelenti ott, mint Magyarországon. Kicsit erősebbnek kell lenni, kicsit kényelmesebbnek, kicsit másmilyennek.  Amikor a babáját várta, a háziorvosa egy listát nyomott a kezébe, mi mindent kell beszereznie az otthonszüléshez, minek is menne kórházba, hiszen nem beteg. Egy stramm nő nem csinál a vajúdásból problémát. Ugyanez a stramm nő viszont anyukaként elvárja, hogy tiszteljék az idejét, energiáját. A szülés másnapján be is csönget hozzá az állam által finanszírozott gondozónő, aki megtanítja pelenkázni, és amíg ő szoptat, megfőzi a vacsorát, kitakarít, hiszen egy újszülött mellett mindezt embertelenség volna a kismamától elvárni. A holland anyukák három hónapig a teljes fizetésüket megkapják. Utána a legtöbb nő visszatér dolgozni, miközben otthon a babára képzett gondozó vigyáz.

 Sosem felejtem el francia barátnőm elképedt arcát, amikor budapesti látogatása során néhányan a baráti társaságból vendégül látták. „Itt a nők egész nap robotolnak, lassú, agyonfőzött ételeket készítenek, amit aztán fél óra alatt befal a család! A háziasszony folyton ugrál, ingázik az asztal és a konyha között.”

Tanúsíthatom, hogy a francia háziasszony nem csinál nagy ügyet a baráti, családi vacsorákból. Fél óra alatt összedob egy salátát, párol egy kis zöldséget, kisüti az előre filézett, fűszerezett halat vagy vékony hússzeletet, míg családtagjai terítenek, kibontanak egy üveg bort, aztán ráérősen beszélgetnek a fehér asztalnál. A jó beszélgetés nagyon fontos a francia nőnek.

 Egy nyugat-európai nő furcsának találja a magyar újságírói kérdést: nincs-e bűntudata amiatt, hogy nem maradt otthon a babával? Egyáltalán nem tartja magát rossz anyának azért, mert két-három hónap, legfeljebb fél év után visszamegy dolgozni. Sophie nemzetközi koordinátor, két kislány anyukája, őszintén értetlenkedik: hogyan is lehetséges éveken át a négy fal között élni egy kisgyerekkel, aztán újra lendületbe jönni a versenyszférában és a régi kollégákhoz felzárkózni? „Ez olyan, mintha felváltva kellene két életet élnem, a háztartásbeliét és a dolgozó nőét. Biztos, hogy egyikben sem működnék rendesen.”

A nyugati nő, még ha konzervatívabb beállítottságú országban él is, tisztán látja a jogait. Németország a „Hausfrauk” utolsó nyugati bástyája. Arrafelé a férfikarrierek gyakran megkövetelik a biztos hátteret, a férjhez igazodva költözik a család, cserébe a nő elvárja, hogy férje minden körülmények között – az esetleges válás után is – anyagi biztonságot teremtsen számára, hiszen ő is értékes éveket áldozott a családjára. Ha mégis munkát vállalna, természetesnek tekinti, hogy az otthoni teendőket sem egyedül végzi.

„Nem is értem – mondja a hr-es Ina, aki szülés után visszatért a munkába -, addig, amíg a feleség esténként főz, mos, fürdet, takarít, a többiek mit csinálnak? A férjemmel és a fiammal rendszeresen járunk evezni, telenként elugrunk egy-két napra síelni, szeretünk a barátainkkal összejárni, ha egyfolytában robotolnék, se magamra, se rájuk nem jutna időm, nem lennének közös programjaink.”

 

 

Ujjujuj, a keleti nő!

 

Keleten a helyzet változatlan. Míg a nyugati nő csavaros dialektikával azt mondja, előbb én legyek jól, és aztán szétszórom a boldogságomat, Kelet-Európában a politikailag korrekt verzió így hangzik: „akkor érzem jól magam, ha boldoggá teszem a családomat.” És ez sajnos nem azt jelenti, hogy Európának ezen a felén csupa genetikailag önzetlen leánygyermek születne, és sajnos azt sem, hogy megvilágosodott Buddhaként vagy Teréz anyaként alapítanánk családot (legfeljebb Terézanyuként). Nincs az az önzetlen ember, aki adni tud, ha örökös pihenés-, feltöltődés-, sikerélmény-, önbizalom- és alvásdeficitben él.

 

 

A különbség csupán szocializációs kérdés. Amíg a Nyugat-Európai nők úgy nőttek fel a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években, hogy fogyasztani kell, edzeni testet-lelket, hogy hasonlíthassanak a reklámok nőképeihez, addig Kelet-Európában a lányoknak legfeljebb azt sulykolták: az úttörő, ahol tud, segít. Otthon anyáik, nagymamáik példájából azt szűrhették le, hogy a nő, még ha van is valamiféle társadalmi szerepköre, valójában nem független személy, hanem a család nélkülözhetetlen, leginkább csak a szólamok szintjén megbecsült tagja.

Talán nem véletlen, hogy a volt keleti blokk különböző mentalitású hölgyeit egy dolog köti össze: a függetlenség hiánya. Lehet, hogy szakmai életükben „önmegvalósító nők”, ám küzdeni azért, hogy a szó spirituálisabb értelmében is sorsukért felelős, autonóm emberekké váljanak, az már túlságosan is sérti a mélyen beépült normákat. Így aztán nem meglepő, hogy a családcentrikus mentalitás dacára Európának ezen a felén a legaggasztóbbak a válási statisztikák, és a legalacsonyabb a gyermekvállalási kedv.

Máskülönben a kelet-európai nő igen változatos képet mutat a nemzetközi statisztikákban. Az orosz például makacsul hiszi, hogy egy márkás cipővel nemcsak kiváltságos (legalábbis azt sugalló) társadalmi helyzetét demonstrálja, de valóban meg is érkezhet a hőn áhított státuszba. Az orosz Carrie Bradshow, akit a Szex és New York sorozat orosz adaptációjában Verának hívnak és foglalkozására nézve pszichológus, nem kertel: „Egy nő legyen csak jól öltözött, még akkor is, ha nincs férje. Nem, nem így akartam mondani. Különösen akkor kell jól öltözöttnek lennie, ha nincs férje”. A Szex és Moszkva azonban nem szexi, a férfiakat vonzó karaktereket vonultat fel, hanem mint azt az egyik keserű kommentelő megfogalmazza: „négy vén tehenet, akik dühösek a férfiakra”.

Hogy miért nem lehet szexi négy harmincas szingli arrafelé, annak leginkább az az oka, hogy Oroszországban még mindig a húszas éveik elején mennek férjhez a lányok. Muszáj ilyen poétikusan hamvas korban révbe érni, hisz háborús örökségként máig súlyos a férfihiány, ráadásul nagyon alacsony, mindössze 59 év a férfiak várható átlagéletkora, míg a nőké 79... Ez bizony minden korosztályban kiváltságos helyzetet teremt a férfiak számára. Ráadásul a sok egyedülálló mama alaposan elkényeztetett fiúgyermekeket nevel, akik a korai házasságokban is elvárják, hogy a nők körbeugrálják őket. Az ifjú feleségek, akik pályakezdőként illetve kismamaként is túlterheltek, hamar bedobják a törölközőt, nagy részük húszas évei végére ismét a társkereső piacon találja magát. Csakhogy ezúttal nem orosz férfit keres.

Egy másik témában kutatva annyi népszerű pszichológiai könyvre bukkantam az Amazonon, amely egytől egyig a titokzatos szláv női lelket igyekezett megfejteni, hogy kíváncsivá tettek az orosz valóságban lavírozó lányok. Ahogy egyre többet olvastam és írtam (egy egész regényt) a lakótelepek elkeseredett túlélőiről, az értelmiségi és művésznőkről, no meg a Rubljovka (a moszkvai elitnegyed) „szponzorra” vadászó szépségeiről, lassan kezdtem megérteni, miért rettegnek annyira Nyugaton tőlünk, kelet-európai nőktől. Mert idegeinkben hordozzuk, hogy bármire képesek vagyunk. Hiszen a férfin keresztül definiáljuk magunkat, mióta világ a világ.

 

A nő mint élvezeti cikk

 

A női sorozatok afféle barlangrajzok, sokat elárulnak majd rólunk az utókor számára. Az indiai nőszervezetek leghatásosabb fegyvere a bollywoodban futószalagon gyártott szappanopera. Főműsoridőben küzdenek a dowry (hozomány) intézménye ellen, amely gyakran egy életre adósságba taszítja a családokat. A kábeltelevízió óriási biznisz, a kontinensnyi ország legeldugottabb falvaiba is bevezetik. A férfiak aligha engednék el asszonyaikat egy felvilágosító előadásra, de abban nem látnak semmi helytelent, ha szól a doboz a nappaliban. A kormány is támogatja a „társadalmi üzeneteket”, hisz arrafelé meg a nőhiány vált aggasztóvá. A dowry intézményét ugyan hivatalosan eltörölték, de a hagyomány makacsul tartja magát, így a lányembriók nem sok esélyt kapnak az ultrahang korában. A televízió kitartóan sugározza híradását egy szép új világról, ahol a nők is dolgoznak, a kétkeresős, a tradíciókat minden más tekintetben tiszteletben tartó család jómódban él és kisebb-nagyobb bonyodalmak után a férfiak és nők egymásban vigaszt, kapaszkodót találnak.

 

Waris Dirie és Liya Kebede a H&M kampányában

 

 

A világ másik végén, Kolumbiában a drogkartellek bombázóiról szólnak a telenovellák. Az egyszeri lányról, aki érvényesülni próbál a drogbárók veszélyes világában. Természetesen szilikonnal, hiszen arrafelé nemcsak a leggazdagabbak, hanem a legszegényebbek is kés alá fekszenek. A tinilányoknak a prostitúció sem drága ár az implantátumért, más kitörési lehetőséget ugyanis, mint a saját, minél vonzóbb testük áruba bocsátása, nem látnak maguk előtt. A szappanoperák hatására indult az „Összezárt térdek sztrájkja” mozgalom, amely szexmegvonással próbálja elérni, hogy a férjek, barátok kiszálljanak a drogkartellek világából.

Egy ilyen értékeket közvetítő magazinban jó volna kizárólag a női sors szépségeiről, lehetőségeiről írni, de nem lehet elhallgatni a tényt, hogy az elmúlt ötven évben több nőt öltek meg azért, mert nőnek született, mint ahány férfi meghalt az elmúlt száz év különböző háborúiban. A XXI. században egy kislány esélye arra, hogy szegényként, analfabétaként élje le az életét, hogy bántalmazzák, megerőszakolják, prostitúció áldozata legyen, még mindig aggasztóan magas. Nemcsak a harmadik világban. Magyarországon a nők nagy része eltartottként, függőségben él.

 

Nőnek születni statisztikailag rizikófaktor

 

A gazdasági válság miatt, akár a második világháború idején, a nők tömegesen állnak munkába. Az amerikai houswife-álom véget ért. Férfi és nő viszonya formálódik. Egy ideális világban persze a nő bátran maradhatna otthonteremtő, ha úgy dönt. Elég a jogait társadalmilag biztosítani. De tudjuk, hogy emberi viszonyainkban a függő helyzet fájdalmas, a legritkább esetben idillszerű. A valódi emancipációt valószínűleg már nem transzparenseken hirdetjük, hanem egyszerűen megtörténik velünk. Bennünk. Egy nap kicsit másképpen fogunk gondolkodni.

Ahogy Waris Dirie, a gyönyörű kamaszlány, aki egy elrendezett házasság elől szökött Szomáliából a sivatagon át. Mezítláb. Csodával határos módon eljutott Londonba. Csodával határos módon kapott egy melót: padlót súrolt a McDonald’s-ban. Betért hamburgerezni egy divatfotós, csodával határos módon éppen akkor, amikor kilátszott a kislány az olajsütő mögül.

Pár héttel később Waris Claudia Schifferrel és Cindy Crawforddal pózolt. Végighakniztatták vele a médiát, a finom, arisztokratikus fekete szépség eljutott a legnézettebb talkshow-ba. És ott egyszer csak a szokásos sikersztori helyett Warisból egy másik történet buggyant fel. Élő egyenes adásban mesélni kezdett arról a hajnalról, amelyen mint minden ottani kislányt, megcsonkították. A milliókat veszélyeztető barbár szokás nemcsak fájdalmas trauma, súlyos egészségügyi problémákat okoz egy életen át.

Nem esik jól ilyen témáról olvasni. Ám tény: egyetlen őszinte vallomás elérte, hogy a világ lassan minden országában bűncselekménynek nyilvánítsák a nők bántalmazásának ezt a formáját. Ez megnyugtató. Jó hinni, hogy a csodák nem kiszámíthatatlanul potyognak az égből, hanem egy napon célt érnek. Akár a végtelen sivatagon át.