A piros pánikgomb

Harmadikos általános iskolás lehettem, amikor az angoltanárnő, akihez magánórákra jártam, az angol számnevekkel próbált megismertetni. Miután végigvettünk mindent, amit magunk körül láttunk (hány ceruza van a tolltartóban, hány virág van a vázában, hány könyv van az asztalon, hány éves vagyok én, stb.), Ágota néni húzott fejben egy merészet, és megkérdezte tőlem, hogy szerintem ő hány éves.

A dolog vége az lett, hogy Ágota néni utána már nem ért rá engem tanítani, bár azt hiszem, igazából soha nem vallotta be a szüleimnek, miért nem akarta, hogy a tanítványa legyek. Hogy az akkor körülbelül huszonöt éves, pályakezdő nyelvtanárnak tisztán és őszintén a szemébe néztem, és kiejtettem a bűvös negyvenet. Ami angolul ugyan közel áll a tizennégyhez, de Ágota néni nem értette félre, hanem igenis jól értette. Nekem ő negyvennek tűnt.

Csak évekkel később értettem meg, hogy az ő valóban nem nagyon hamvas arcán átfutó könnyű, elfojtott sírógörcs igazából azt jelezte, hogy egyszerre lőttem nagyon csúnyán mellé – és mégis találtam el valamit nagyon. Picit már akkor is éreztem, hogy valahol elrontottam, de csak később jöttem rá, hogy hol.

Kamaszkorom kedvenc háborús filmjeit nézve mindig érdekelt, hogyan tudják az idegen országokban rejtőző kémek megállni, hogy alapvető ösztöneiknek engedelmeskedve se buktassák le magukat. Például az anyanyelvükkel. Hogy lehet az, hogy egy angol kém nemcsak tökéletesen megtanul németül, hanem tökéletesen el is felejt angolul a küldetése idejére?

Így például, ha valaki azzal akarná lebuktatni, hogy miközben egy zongora zuhan felé egy toronyházból, angolul kiált rá, hogy „vigyázz, zongora!”, a jó kém nem néz fel, hanem valahol a g-moll alatt leli halálát.

Kamaszkorom elmúltával azonban rájöttem: ezek a kémek feltehetően házasságban élhettek, mielőtt hírszerzésre adták a fejüket. Hiszen a házasság, vagy bármilyen, hosszú távon fenntartandó párkapcsolat kialakítja a férfiakban azt az ösztönt, hogy bizonyos kérdések az automatikus válasz helyett elindítsanak egy vészprogramot az agyban. Az ezredmásodperc tört részéről van szó, biztos vagyok benne, hogy ebben bármelyik nős férfi reflexei lepipálják egy bevetésen lévő vadászpilóta reakcióidejét.

Erre a legalapvetőbb, ám a férfiak életében mégis folyamatos készenlétet igénylő élethelyzetre csak egyetlen példa az, amikor egy nő a tükör előtt állva, szinte hátra sem fordulva, mellékesen megkérdezi, hogy szerintünk nem hízott-e. Erre egy férfi agyában – bármennyire is képzavarnak tűnik, így van - az életösztön mindig készenlétben álló tenyere azonnal lecsap a nagy, piros pánikgombra. Hiszen egy nő két dolgot biztosan nem akar: azt, hogy a férfi ezt eldöntendő kérdésként értelmezze, illetve hogy néhány milliszekundumnál többet várjon a válasszal.

A férfiakban kialakult szabálykönyv utasításai ilyenkor a következők: 1. Szemeket értetlenül elkerekíteni, esetleg karokat széttárni. 2. Kérdésen értetlenül megütközni. 3. A válasz helyett a legmélyebb bariton hangon valami őrült bókot duruzsolni, amiből kiderül, hogy a nő soha életében nem nézett még ki ilyen jól, ami persze azt jelenti, hogy eddig is csodálatos teste volt, de most, az utóbbi hetekben valahogy még annál is jobban néz ki.

Mindezt egyrészt meggyőzően, másrészt pedig habozás nélkül. Mindegy, hogy az illető férfi világbajnoki focimeccset néz, évek óta épített hajómakettet fejez be, vagy remegő kézzel épp az autójába épít be egy precíziós alkatrészt. Nem fordulhat elő olyan tevékenység, amely annyira elvonja a figyelmét, hogy erre a kérdésre egy kitérő és mellékes vagy őrjítő másodpercekig késlekedő választ adhatna.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a nők bizonyos kérdésekre nem akarják megtudni a választ. Dehogynem. Maguktól. De egy férfitől semmiképpen nem várják, hogy a maga egyszerű és egyszerre biztosan túl kevés paramétert mérlegelni képes agyával egy hirtelen kiötlött mondattal akadályozza a nőket a válasz megtalálásában.

Ugyanígy tévesen kérdésként értelmezett felvetés az, hogy két ruha közül melyik áll jobban. Jaj annak a férfinak, aki erre egyből rámutat valamelyikre. Hiszen ezzel egyúttal azt is jelzi, hogy a másik egyértelműen NEM áll jól.

A valódi válasz (ne is nevezzük ennek, inkább reakció) ezért erre egy könnyű távolba nézéssel kezdődő elmélkedés arról, hogy bizony, vannak a világban nők, akik esetében valóban releváns, hogy milyen ruhát vesznek fel. Sőt mennyi olyan nő van, akinek valóban vannak NAGYON és KEVÉSBÉ előnyös ruhái. Majd a végkövetkeztetés: de milyen őrült szerencsénk van nekünk, hogy olyan nővel élünk, akin egyrészt minden egyszerre elegáns, sportos és szexi, másrészt pedig kivételesen jó ízlésének köszönhetően csak ilyen ruhái vannak.

No és itt jön a csavar: egy nő természetesen pontosan tudja, hogy ez eddig nem válasz. Hiszen egyértelműen jelezte: azért áll reggel óta a tükör előtt elbizonytalanodva, hogy a férfi segítsen neki a döntésben. Tehát egy férfi dolga, hogy ekkor óvatosan tippeljen (hasznos segítség a tipphez, hogy arra mutasson, amelyiket a nő közelebb tartja magához a ruhák felmutatásakor). De egy nő igazi célja ekkor az, hogy adjon még egy kis időt magának a döntéshez. A férfi válasza persze nem lényegtelen, akár egy egész százalékot is nyomhat a döntésben, de a valódi feladata igazából ezután következik: a nő választ és a férfi dolga, hogy ennek teljes szívéből örüljön.

Hogy miért lehet ez így? Valószínűleg azért, mert egy nő – nagyon helyesen – tudja, hogy a férfiak többsége lényegesen kisebb felbontású érzékelőn keresztül látja a nők számára fontos világot, mint ahogyan egy nő szeretné. A nők tudják, hogy a férfiak csak arra tudnak koncentrálni, ami őket érdekli, a többit legfeljebb letudják. Esetleg időről időre rákényszerítik magukat, hogy valami felületes ismeretanyagot felszedjenek egy-egy témáról, de egy nő tudja, hogy ez édeskevés a jó döntéshez.

Honnan sejtené például egy férfi, hogy az új lakásba melyik lenne a megfelelő szín és anyag a konyhapulthoz. Amikor a lakberendezési boltban feltehetően csak arra tud gondolni, hogy a felszereléshez szükséges két tipli befúrásával talán meg tudná indokolni, miért akarja megvenni azt az új fúrógépet, aminek már két hete megcsinálta a helyet a garázsban.

Tehát vannak kérdések, amelyek megválaszolására a férfiak egyszerűen képtelenek azon a szinten, ahogy a nők szeretnék, így aztán nem is potenciális partnerek, inkább csak társaságot jelentenek a nőknek abban, hogy végül saját maguk döntsenek. Hiszen ha a férfiak képesek lennének elmélyülni ezekben a témákban (például abban, hogy mi mihez megy és nem megy, vagy hogy plusz fél kiló felszaladása, az sok vagy nem sok), akkor a világból valószínűleg már kikopott volna az autóstáska, és senki nem érezné úgy, hogy a férfi vonzerőből semmit nem von le a sörhas és a strandpapucs egyidejű utcai viselete.

A férfiaknak tehát lassan, kapcsolatról kapcsolatra tanulva meg kell érteniük, hogy egy nő mellett soha nem az a dolguk, hogy döntést hozzanak, mérlegeljenek vagy egy szerintük nyomós érvvel megpróbálják befolyásolni a döntést. A férfiak dolga az, hogy jelen legyenek, és felületes eszmefuttatásaikkal ne zavarják meg a női döntések meghozatalát – illetve hogy szupertitkos ügynököket megszégyenítő reflexekkel próbáljanak jól reagálni.