Világsztár, aki Budapesten lelt otthonra

Ázsia vagy Amerika? Amerika vagy Európa? Karrier vagy család? Sztárság vagy anyaság? A Budapesten élő Mia Kim egész életét befolyásolták a nagy döntések, és mint elmondta: sosem bánta meg, hogy így alakult.

Mia Kim a Kim Sisters nevű koreai származású zenekarral futott be Las Vegasban az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. Különleges időszaka volt ez az amerikai és a világ zenetörténetének. Forrongó-változó időszak, amelynek kellős közepén élt Mia, és későbbi férje, az 1956-ban Magyarországról elmenekült Tommy Víg, de ne szaladjunk annyira előre.

Észak és dél között

Észak- és Dél-Korea konfliktusának eredete ma már történelem, de sajnos mindmáig nem oldódott meg, s a közelmúltban is lehetett olyan híreket hallani, melyek az ellentétek és a feszültségek újabb fellobbanásáról szóltak. Az 1950 és 1953 között lezajló harc a hidegháború első igen véres megnyilvánulása volt, amely becslések szerint hárommillió áldozatot követelt. Mia Kim és családja ebben az időszakban Szöulban lakott, a bevonuló északi csapotok elől – sokakkal együtt – délre menekültek. Amikor erről mesél Mia, úgy érzem mintha újra és újra átélné ezt a traumát. Beszámol arról, ahogy télen, hosszú úton, nagy hegyeken keresztül, étlen-szomjan menekültek, hátukban a Vörös Hadsereg támogatta északi sereg, melyet képtelen volt megállítani a felkészületlen és felszereléssel is meglehetősen hiányosan ellátott déli haderő. Végül 1950 szeptemberére csak Korea délkeleti részét és Puszan városát nem vonták ellenőrzésük alá az északiak, így Mia és családja is ide menekült. Ezután szállt be az USA és az ENSZ a háborúba: a korábbi határt visszaállították, és a két Korea fegyverszünetet kötött, ám a békeszerződés mindmáig nem született meg. Amikor a Kim család visszatért Szöulba, ugyanazt találta, amit a többiek: szétbombázott otthonaikat. Mia máig emlékszik, hogy egyből az apja után kutattak, akit vélhetőleg az északiak raboltak el. Háborús romok között nagybátyja két lányával (Sook-ia Kimmel és Aja Kimmel) együtt alapították meg a Kim Sisterst a túlélés reményében.

Túlélés énekszóval

Énekeltek, zenéltek, és ebből remélték, hogy megélhetnek, hiszen mindhárman zenészcsaládból származnak. Mia édesapja is zenész volt (Lee Bong-ryong), akárcsak zeneszerző nagybátyja (Kim Hae-song) és a nagynénje (Lee Nan-young), aki a 30-as, 40-es évek legismertebb koreai énekesnői közé tartozott.

Nemegyszer léptek fel amerikai katonák előtt is, akik biztatták őket, hogy menjenek az Egyesült Államokba, ahol biztosan sikeresek lesznek. Ez azonban akkoriban elérhetetlen álomnak bizonyult, s örültek, ha napról napra boldogulnak. A háború sebeit ugyanis Korea igen lassan heverte ki.

Esély Amerikában

Egészen addig éltek így, amíg Tom Ball, a híres Las Vegas-i zeneügynök meg nem érkezett Szöulba, aki a Kim Sistersről még Japánban hallott amerikai tengerészektől. Amikor meghallgatta őket, azt mondta, „Jó, rendben, kaptok három hónapot, lányok, Amerikában, ha nem sikerül, csomagolhattok, és mehettek vissza Szöulba”.*

Tom Ball tehát elég határozott és szigorú embernek bizonyult, ami azonban sokat sejtetett az igazi Amerikából is. Mindenesetre a Kim Sisters nagyon örült, hogy kipróbálhatják magukat.

„Az első időszak egyáltalán nem volt könnyű... – emlékszik vissza Mia. – Az első nagy sikereink után a szerződésünket nyolc hónapra meghosszabbították, fix bérrel. Ez azt jelentette, hogy Las Vegasban a Stardust nevű hotelben kellett játszanunk minden este ötször. Éjfélkor ment le az első fellépés, majd ezt követte a többi. A legrosszabb mégis az amerikai étel volt” – kacag fel Mia. Ezt a derűt, mosolyt, amely nem nélkülözi a bölcsességet és élettapasztalatot sem, csodálom benne leginkább, valahányszor csak találkozunk, vagy ha látom férje mellett a színpadon.

Végül a három lány úgy döntött – hogy mivel ez az egyetlen mód, amivel segíthetik az otthon maradt családot, s mert igen kicsi az esély, hogy még egyszer kijutnak Amerikába Koreából (ekkoriban még a vízumot is nagyon nehéz volt elintézni) –, hogy maradnak és kitartanak. Ázsia helyett ekkor választották Amerikát. Amilyen hangszeren csak lehetett, mindhárman tanulni kezdtek, és a sok hangszert mind igyekeztek beépíteni az esti fellépéseikbe.

A magyar szerelem

Egy alkalommal szintén a Stardust Hotel forgószínpadán léptek fel, s amíg várakoztak, összeakadt a tekintete a forgószínpad túloldalán, a másik zenekarban játszó Tommy Víggel**. Mia mesélte, hogy nem sokkal később megjelent egy zenész barátjuk, és javasolta a Kim Sistersnek, hogy ha már annyi hangszeren tanulnak, tanuljanak vibrafonon is. Jó ötletnek tartották, de ugyan ki tud vibrafonozni? Mire a zenész cimborának hirtelen eszébe jutott, hogy ismer ő egy magyar vibrafonost, elmehetnének hozzá. Csak amikor kinyílt az ajtó, ugrott be Miának, hogy ezt a fiút már látta a forgószínpadon. Amikor ideért a történetben, felvetettem neki, hogy ismerve Tommy humorát, alighanem a zenész cimbora az ő barátja is volt. Mia igen nagyot nevetett, majd azt mondta: „Lehet, de nem bánom.”

Tommy legénylakása szűk apartman volt akkoriban, amelyben középütt a hangszer, balról a heverő, jobbról pedig rengeteg könyv halmozódott fel. Mia most ezt emeli ki megismerkedésükből – akárhogy is 1967-ben összeházasodtak, majd elhagyták Las Vegast. San Franciscóba mentek, ahol Tommy filmekhez írt zenét.

„A szüleink megmondták, hogy ha lehet, csak koreaihoz és semmiképpen ne zenészhez menjünk férjhez. Erre én beleszerettem egy magyar dzsesszmuzsikusba.” Vajon úgy magyarázta-e otthon – kérdeztem Miát –, hogy Las Vegasban csak magyarok élnek és zenészek, megint felnevetett, s azt mondta: „Majdnem.”

Gyerekek és férjek

Abban az évben mindhárom Kim Sisters férjhez ment, sorban gyerekeket szültek, s alighanem túl voltak már legnagyobb sikereiken. Már ami a karriert illeti, mert ami Miát: úgy érezte két tűz közé került. Lehetetlen volt egyszerre egész éjszakákat végigénekelni és közben kisgyermekes anyának lenni. Volt természetesen dadus, de amikor Mia hallotta, hogy a fia fölébred, nem tudta nyugodtan elnézni, hogy nem ő megy oda hozzá. Döntött. Az énekesnői karrier helyett főállású anya lett. Mint fogalmazott: „Spirituális élmény volt számomra, és úgy érzem jól döntöttem.”

Magyarországon élni…

A Kim Sisters egészen a 90-es évekig lépett még fel az USA-ban és Koreában, de Mia ezután már a férje és a fia mellett maradt. Majd, amikor fiuk már felnőtt, s Tommy úgy döntött, hogy hazaköltözne, követte férjét hazánkba.

Amikor arról kérdezem, mit talál Magyarországon jónak és mit rossznak, Mia mosolyogva válaszolja, hogy mindenhol vannak rossz dolgok, s inkább a jóról beszélne. Azért csak megkérem, hogy legalább egyetlen rosszat emeljen ki, aztán beszélhet jóról is. Arról kezd mesélni, hogy amikor Tommy hazaköltözött, igen nehéz dolga volt néhány magyar zenésszel, mert talán irigyek, féltékenyek voltak rá. Aztán legyint, mert szívesebben beszél arról, mennyire jónak tartja, nagy lehetőségnek, hogy itt el lehet járni az operába, bérlettel, vagy jobbnál-jobb szimfonikus koncertekre rendszeresen, s a belépők az amerikai árakhoz képest egyáltalán nem drágák. Mennyire jó, hogy sétálhat Budapesten, mert ez San Franciscóban egyáltalán nem egyértelmű. Mindenki autóval jár, sok helyütt még járdák sincsenek. Mia csillogó szemmel mesél arról, hogy Budapesten lehet gyalogolni, közben csodálni ezt a sok gyönyörű régi épületet. Mi, akik itt élünk és természetesnek vesszük környezetünket, erről néha megfeledkezünk, és csak a város hibáit, gyengéit látjuk. Ahogy arról mesél, mennyire szereti Budapestet, eszembe jut, hogy néhány napja felment a színpadra, és énekelt Tommy mellett, méghozzá nem is akármit: Petőfi Füstbe ment terv című versét. Szem nem maradt szárazon.

A koncert után elkértem nagy cintányérjait: egy-egy fellépés alatt Mia csak egyetlenegyszer szokta összeütni őket. Ő pedig, nemcsak hogy nem nézett bolondnak, hanem kacagva biztatott: Hajrá, csapd össze. Nem is tudja Mia Kim, milyen régi vágyam teljesült, amikor a két hatalmas cintányért összeüthettem, és mekkora öröm számomra, hogy őt ismerhetem. Ha tehetik, ismerjék meg önök is, hallgassák meg legalább egyszer színpadon. Igazi nő, akinek az életben meg kellett hoznia a nagy döntéseket, és most itt él közöttünk, Budapesten.