Mindent vitt

Jean Dujardin, magyarban annyit tesz: János a kertből. Ha abból indulunk ki, hogy nevünkben hordozzuk a végzetünket, akkor egy ilyen névben minden benne van, kivéve a sikert. De úgy látszik, minden igazságnak az ellenkezője is igaz és Jean Dujardin annyira tehetséges, hogy holmi latin közhely nem állhat karrierje útjába.

Ki hitte volna, hogy a francia fiatalok egykori kedvence, Brice de Nice, a retardált nemzeti szörfhős egyszer meglovagolja az elérhetetlent, azaz elhozza a legjobb férfiszínésznek járó Oscar szobrocskát? Brice egy citromsárga pólóban, egy ismert sportmárka megfordított jelével, hosszú, hidrogénezett-szőke tincsekkel szólt be sértegető kamaszos őszinteséggel annak is, aki nem kért belőle. Először csak show-műsorokban, majd egy egész estés moziban.

Vagy a földön fetrengtem a röhögéstől, vagy pedig hihetetlen búskomorság tört rám a film közben, pedig akkoriban még nem értettem tökéletesen franciául. Brice a szörfdeszkára sem tudott felállni, de mégis mindenki elhitte róla, hogy ő a hullámok hercege, ráadásul még az én francia szókincsemhez is jelentősen hozzájárult azóta szállóigévé vált mondásaival. Mondtam is mindig, hogy Brice de Nice a valaha készült legviccesebb, filozófiai mélységeket súroló francia mozifilm, de válaszul jobbára felhúzott szemöldökök néztek vissza rám.

Akkor sem értettek, amikor az a hirtelen, ámde szilárd meggyőződésem támadt az OSS 117 című film megtekintése után - amiben balfék, de sármos titkosügynököt játszott -, hogy „János a kertből” a legkarizmatikusabb, legpasibb francia színész Jean-Paul Belmondo óta. Vicces, férfias, jó kiállású, de mindezek ellenére nem felvágós, pedig a franciáknál ez utóbbi elég elterjedt tulajdonság. Jean tényleg olyan, mintha a János nevű kertszomszéd lenne, akitől egészen nyugodtan kérhetnék mondjuk egy fej hagymát: biztos vagyok benne, hogy minden további nélkül átadna egyet a kerítésen, egy hatalmas féloldalas mosoly kíséretében, másnap pedig megkérdezné az utcán, hogy sikerült az ebéd.

Természetessége nem véletlen, hiszen szerény, vidéki, többgyermekes családból származik, pályafutását pedig apja lakatosműhelyében kezdte, valahol Dél-Franciaországban. Katonaévei alatt többször űzte el társai unalmát rövid paródiáival, majd pár nem túl izmos haverjával alapítottak egy Mi mi vagyunk nevű fiúzenekart, de kizárólag a vicc kedvéért. Egyre több helyen tűnt fel ez a huncut mosolyú, kicsit ferde fogsorú srác, aztán egyszer csak mindennapos vendég lett a tévéképernyőkön.

Az Egy fiú, egy lány egy francia párkapcsolat mindennapjait tárja fel a híradó kezdete előtt, röviden, velősen, amolyan franciásan, már több mint tíz éve. János olyannyira belemélyült ebbe a kétszereplős történetbe, hogy feleségül is vette filmbeli partnerét, Alexandra Lamy-t. „Kertből” úr tehát továbbra is hű a nevéhez, hiszen nem fut holmi divatos, Párizsban oly gyakran előforduló topmodell után, hanem egy kedves, jó fej, szőke csajt választ társául.

Pedig bárkit megengedhetett volna magának, főleg a „99 frank”-beli szerepe után, ahol őrült reklámügynökségi kreatív igazgatóként borzolta nemcsak a rugalmatlan marketingigazgatók, csinos gyakornoklányok, hanem a mozinézők idegeit is. Ez a film keltette fel iránta a figyelmemet, ami a színészi képességeit illeti, mert Jánosunk hitelesen hozta ezt a meglehetősen arrogáns, értékvesztett, tipikusan burzsoá, már-már irritáló Octave-ot. Perfekcionistaként úgy készült fel erre a szerepre, hogy a film alapjául szolgáló könyv írója, Fréderic Beigbeder kedvenc éjszakai szórakozóhelyeit alaposan végigitta.

Grimaszai és széles mosolya mögött ugyanakkor lakik némi szomorúság barna tekintetében, ami még jánosabbá teszi alakját. Ezt fedezte fel a Balkon a tengeren című film rendezője, Nicole Garcia is, akinek Jean végre megmutatta első könnyeit, méghozzá nem hagymaaprítás közben, hanem negyvenfokos melegben. Furán áll neki, mert nem szoktuk meg tőle az efféle megnyilvánulásokat, de most már annyira szeretjük Jánost, hogy tulajdonképpen az is mindegy, ezek a könnycseppek hazugak-e vagy igazak, mi akkor is megsimogatnánk azt a kicsit már kopaszodó fejebúbját.

Aztán némi problémája támadt az alkohollal a Jegkockák zajában, ahol egy felpuffadt arcú, öregedőfélben lévő ismert írót alakított, aki a behűtött fehérbora nélkül egyetlen lépést sem tenne. Szakálla, szenvedélybetegsége és agytumora ellenére is sikerül neki elcsábítania a bejárónőjét, ami így leírva önmagában nem túl glamourous cselekedet, de látva a helyzetét, még mindig ez a legintelligensebb választás.

Mindezen szerepek fontos lépcsőfokok voltak a Cannes-i filmfesztivál felé, ahol tavaly májusban átvehette a legjobb ferfi szereplőnek járó elismerést, a Némafilmesben nyújtott alakításáért. A francia mozikban ősztől vetítették a fekete-fehér zenés produkciót, amelyet joggal fogadott furcsálkodva a közönség a 3D és a speciális vizuális effektek korszakában. A megszállott mozi- és Dujardin rajongók, valamint az korlátlan mozibérlettel rendelkezők természetesen egyből beültek a némafilmre. Jómagam illedelemből és jó adag jánosi motivációból kullogtam el megnézni a Némafilmest, erre nagy szükség is volt, mert a túlméretezett szakmai felhajtás a film körül már-már taszítóan hatott...

A Némafilmes majdnem száz díjat vágott zsebre, azaz mindent megnyert, mint Kásás Tamás vízilabdában. Francia barátainkkal nem értettük a film nemzetközi sikerét, és ezen az előadás után elfogyasztott két pohár vörösbor sem tudott sokat változtatni. Milyen eredeti forgatókönyv!? Túl hosszú depresszió után rövid végkifejlet egy bugyuta ötletben, a nagy kompromisszumban, hogy szteptáncossá avanzsál az egykor szebb időket megélt némafilmszínész, és ebből természetesen kasszasiker lesz. Hihető... Micsoda színészi teljesítmény Jean Dujardintől, aki most nem a sárga trikójában grimaszolgat egy szörfdeszkával a hóna alatt, hanem szmokingban egy Jack Russel kiskutyával a kezében!? Értetlenül szemléltük az Oscar-díjak záporát, de ugyanakkor iszonyúan büszkén is, hiszen egy ilyen elismerés mégiscsak jót tesz a francia moziiparnak.

Jánosunk francia akcentusával és hanyag eleganciájával beérkezett a nemzetközi filmélet kaliforniai központjába. Mostantól figyeljünk oda rá jobban, mert „János a kertből” Hollywoodban egy kicsit olyan, mint a tulajdon férjünk, aki mindennap jelen van az életünkben, mindennap letagadhatatlanul saját magát adja, akin a legtöbbet a kapcsolatunk kezdetén nevettünk, és most hirtelen egy csapásra felkapott lesz egy másik faluban a mi legnagyobb meglepetésünkre. Elkezdjük egyre jobban félteni őt, mi több, eddig merőben idegen és gyötrő gondolatok is megfordulnak a fejünkben: lehet, hogy megcsal minket? Benne van a pakliban, felesleges magunknak hazudozni, elszaladt vele a ló, most már mindenki tudja azt, amit eddig csakis mi tudtunk róla.

Legújabb pasivígjátékában, a Hűtlenekben a forgatókönyv szerint nagyon is megcsalja a feleségét, pardon, feleségeit, mert hét rendező hét alkotásában játszik krónikus félrelépőt, mesterien. Feltűnik rosszul öltözött, pocakosodó, összenőtt szemöldökű agronómusként, aki egy vidéki háromcsillagos szocreál szállodában egy vetőmag- és műtrágya-konferencia alkalmával próbálkozik be minden egyes kolleginánál. Annyira rosszul csajozik, annyira megalázó helyzetekbe keveredik, hogy hirtelen nem tudjuk, sajnáljuk inkább, vagy nevessünk rajta, netán segítsünk-e neki, de pont ez a jó benne. Szeretjük, mert ránk bízza, hogy mit érezzünk, és sohasem akar okosabb lenni nálunk.

Franciaország legkelendőbb exportszínésze jelen pillanatban tehát nem más, mint Jean Dujardin, akinek sokkal tartozik a nemzet: ő az első francia férfi, aki elhozta az Oscart a legjobb férfiszínész kategóriában, pedig ha jobban belegondolunk, ismerünk még néhány nagy nevet, több generációra visszamenőleg. Jean Dujardin azonban azt vallja magáról, hogy nem született híresnek, ő tényleg Jani a kertből, akire rosszfiús kinézete ellenére is bármikor nyugodtan, csukott szemmel számíthatunk, ha nevetni akarunk, vagy ha éppen sírni. Hollywood ide vagy oda.