A sármos séf az Olasz melóból

Aztán a kis autó megállt, és Csiszár Jenő oldalán megismerhette Magyarország a jóképű olasz séfet, Alessandro Arenát. Tengerkék szeme, őszbe forduló haja, kisfiús mosolya, hamisítatlan olasz akcentusa heteken keresztül a tévé elé szögezte az ország háziasszonyait. Majd a műsor véget ért, de Sandro, a sármos olasz, nem tűnt el végérvényesen a TV Paprikából. Önálló műsorral tért vissza az olasz konyhát szeretők nem kis örömére.

Közben pedig más helyszíneken is, immár élő show-ban is bebizonyította, igenis, ő az olasz konyhát nemcsak érti, érzi és tudja, de szakértője is. Együtt főzhettünk vele a Metró Akadémián, az Okay Italia kiváló ételeit részben neki köszönhetjük, hiszen mai napig a cég szakmai tanácsadója, s ha jókor érkezünk, személyesen találkozhatunk vele a saját éttermében Szekszárdon, a Bella Napoliban, vagy Pécsett az Elefántos Étterem és Pizzériában. Hazája is elismerte tehetségét a gasztronómia területén. 2008 óta az Olasz Szakácsok Szövetsége – Associazione Professionale Cuochi Italiani – Magyarországi Képviseletének elnöke, ezáltal első számú honi őrzője az olasz gasztronómiának, majd tevékenységét elismerve, a szakma először Stella della Ristorazione szakács-csillaggal jutalmazta, ezt követően pedig megkapta a Maestro della Ristorazione címet.

Nemrég, a Symbolban rendezett Giorni Italiani vacsora szintén teljes siker volt. Halk, olasz zene, kifogástalan ételek, minőségi borok, igazi olasz gasztronómiai kirándulás Sandróval. Az étteremben még a tangóharmonikás halkan játszotta az ismert, olasz dallamokat, amikor Sandrót én már arról kérdeztem, hogyan került a konyhába, s nem utolsósorban Magyarországra?

Az olasz séf egy pohár bor és egy tányér tészta mellett mesélt a gyermekkoráról. Édesanyja Bologna mellett született, édesapja szicíliai származású. A család északon, Faenzában telepedett le. A szülei számtalan családi hagyományt hoztak magukkal, amelyeket szerettek volna továbbadni a gyerekeiknek. Minden tehát a családi konyában kezdődött. Vasárnap délutánonként az édesanyja, a nővére és ő ebéd után tésztát készítettek. Volt ott mindenféle, töltött és töltetlen egyaránt. Nevetve vallja be, nem szerette ezt az örökké ismétlődő családi programot. Jobban szeretett volna a többi gyerekkel játszani. Amihez akkor nem volt kedve, mára aztán az életévé, a szenvedélyévé vált. Nem telik el úgy nap, hogy ne egyen tésztát, s az éttermekben, ahol dolgozik, ott is igyekszik naponta maga elkészíteni az olaszok legtipikusabb ételét. Nem volt tehát kérdés, hogy az iskola elvégzése után milyen szakmában szerez gyakorlatot. Katonaévei a NATO konyhájában teltek Riminiben, majd édesapjával egy üzemben kezdett dolgozni, de néhány nappal később már ott is a kb. 20 fős személyzetre főzött. Rövidesen egy látványkonyhán találta magát, ahol egy lisztmixeket gyártó cég termékeit népszerűsítette. Finom, illatos, olasz péksüteményeket sütött az érdeklődők legnagyobb örömére.

Ahogy néztem és hallgattam Sandrót, egy dolog egészen bizonyossá vált számomra. Szerelmes a munkájába. Szerelmes az alapanyagokba, az apró részletekbe, az illatokba. Sok szenvedély, tisztelet és őszinte odaadás hallatszott a szavaiból.

De mi volt az áttörés? Mitől lett annyira jó szakács, hogy ma már számos díjat tudhat magáénak? Mert bár a kreativitás és a konyhaművészet szeretete nagyon fontos tényező, de mégis kellett lennie valaminek, ami szakmai téren elindította a csúcs felé. S volt is.

Lassan a tányérba tette a villát, és a borospoharat nézve a múltba révedt. Akkor láttam először igazán komolynak ezt a mindig vidám, örök optimizmust sugárzó embert. Elmesélte, hogy nagyon szerencsés volt az életben. Olaszországban más az oktatási rendszer, mint Magyarországon. 36 éves volt, amikor megkapta a séfdiplomát sok kortársával együtt, s neki azonnal sikerült munkát kapnia egy Michelin-csillagos étteremben. Tudta, ez hatalmas lehetőség az élet bármely szakaszában, de rögtön a diploma kézhez vétele után, még akkor is, ha már hosszú évek vannak az ember háta mögött ebben a – Sandro számára művészi – szakmában, igazán kivételes. Rövid időt töltött ott, nagyon sokat dolgozott, és nagyon sokat tanult, bár nem igazán a főzés terén. Itt tanulta meg, hogyan kell viselkedni és dolgozni ebben a szakmában, vagyis azt, hogyan működik az etikett a gasztronómia magasabb szintjén. S attól a pillanattól kezdve nem tudott lassítani. Mindent szeretett volna megmutatni és átadni azoknak az embereknek, akiket érdekelt az ő konyhaművészete. S ezt teszi a mai napig itt, Magyarországon is, nem kis sikerrel. Ha valahol megjelenik a neve, ott garantált a telt ház.

De miért éppen Magyarország? Próbálok választ kapni arra, hogy a szokásos történet illik-e rá is, miszerint az olasz fiú szerelmes lett a magyar lányba, vagy mi az ő története?

Nevet. Nem, őt nem a szerelem hozta hazánkba, hanem az édesapja 1991-ben, aki egy olasz–magyar játékautomatákat gyártó cégnek készített szoftvereket és hardvereket. A szerelem csak utána jött, ami végérvényesen megalapozta a jövőjét Magyarországon. De hiába él már 21 éve itt, mindig Olaszországba megy haza. Megtanult magyarként élni, otthonosan mozog a mai napig hazánkban, még talán a magyar konyhát is megszerette mindamellett, hogy nagyon tömény neki, de a „haza” szó mindig Olaszországot jelenti. Ahogy átlépi a csizma határát, megváltozik benne minden érzés. Akkor válik igazi Alessandro Arenává.

Adta magát a beszélgetés utolsó témaköre, ami a jövőre vonatkozott. Olaszország vagy Magyarország? Melyik ország az, ahol feltételezése szerint a jövőben főzni és élni fog?

Hosszas csend után a már megszokott kisfiús mosollyal nézett rám. Szereti Magyarországot, és szereti a magyarokat. Őszintén jól érzi itt magát. De hogy mit hoz a jövő, az még egyelőre előtte is titok. Egy dolgot viszont egészen biztosan tud. Változás előtt áll az élete, s ezt a változást a 2012-es év hozta magával.

Az interjú teljes szövege, amelyből kiderül, valóban van-e ellentét az északi és déli olasz ember között, valamint, hogy miért kezdődik a séf családjában generációk óta mindenkinek a keresztneve „A” hanggal, az alábbi linken olvashatják!