Mit ér a tehetség, ha magyar?

Milyen lenne az élet Bach vagy netalán Einstein nélkül? Miről tanulnánk az iskolában, ha a fiatal Newtonra nem figyel fel a nagybátyja és a gimnázium igazgatója? Hogy alakult volna a színházak repertoárja, ha Shakespeare nem jut el Londonba, vagy a koncerttermek kínálata, ha Liszt Ferenc vagy Bartók Béla tehetsége nem bontakozhat ki? Lennének-e számítógépeink, ha Neumann Jánost problémás gyerekként kezelik, vagy a családja nem tudja támogatni, hogy külföldi egyetemeken is tanulhasson?

 

 

Hányszor mondjuk, halljuk, hogy a tehetség utat tör magának, miközben pillanatok alatt tucatnyi olyan géniuszt tudunk felsorolni, akinek a karrierje derékba tört, vagy el sem indult, mert nem voltak megfelelők a körülmények, esetleg meg nem értő volt az iskola, a kor, a társadalom. Tehetségígéretek, akiknek szárnyát szegték, vagy ők maguk kezdtek zuhanórepülésbe. „Tíz, kivételesen tehetséges gyerekből ma Magyarországon csak egy lesz kivételes talentum: kilencet elveszítünk” – hangsúlyozza lépten-nyomon Czeizel Endre, aki évek óta tanulmányozza a magyar géniuszok genetikai adottságait, sorsát. A kutatásokkal alátámasztott szomorú arány első hallásra mindenkit szíven üt, hiszen nemzettudatunk ékköveként tekintünk magyar gyökerű Nobel-díjas tudósainkra, világhírű zeneszerzőinkre, muzsikusainkra.

 

 

Valóban lehetséges, hogy az olyan nagy hatású magyar géniuszok mellett, mint például Semmelweis Ignác, Eötvös Loránd, Neumann János vagy Teller Ede, több száz kivételes képességű magyar gyerek elkallódott? Valóban igaz, hogy a géniuszok titkos receptje az, hogy

ARÁNY

„Tíz, kivételesen tehetséges gyerekből ma Magyarországon csak egy lesz kivételes talentum: kilencet elveszítünk” – állítja Czeizel Endre.

időben elhagyják Magyarországot? Tényleg pazarlóan bánunk egyik legértékesebb természeti kincsünkkel, az emberi képességgel? Miközben büszkék vagyunk az olyan zseniális alkotókra, mint Liszt Ferenc vagy Bartók Béla, a csak kicsit sikeresekről elfeledkezünk? Ott van mindjárt Nyíregyházi Ervin, az egykori csodagyerek, akiről idehaza alig tudunk valamit, miközben Japánban évente zongoraversenyt rendeznek a tiszteletére.

Nyíregyházi pedig azon zenészek közé tartozott, akiket időben felfedeztek, kisgyerekként Európa-szerte rajongva hallgatták játékát, sőt 17 évesen, 1920-ban még a Carnegie Hallban és a Buckingham-palotában is felléphetett, majd az Egyesült Államokban is számtalan lehetőséget kapott. 1925-re azonban karrierje hirtelen megakadt.

 

Hiába hasonlították Liszthez, Mozarthoz, hiába írta meg Arnold Schönberg Otto Klemperernek, hogy még sohasem találkozott a zenei kifejezésnek ilyen hatalmas megnyilvánulásával, Nyíregyházi

AZ ELFELEJTETT ZSENI

Nyíregyházi Ervinről, az egykori csodagyerekről alig tudunk valamit, miközben Japánban évente zongoraversenyt rendeznek a tiszteletére.

Ervin Los Angelesben mint kottaolvasó zongorista talált biztos megélhetést, mindennapjait pedig koncertek helyett alkohollal és nőügyekkel pörgette fel. A sors különös fordulata, hogy 1973-ban a Nemzetközi Zongora Archívum akkori vezetője, Gregor Benko San Franciscóban felfigyelt a hetvenéves, igen leromlott állapotú Nyíregyházi játékára. Az ő közbenjárásának köszönhető, hogy az idős művész kétéves ösztöndíjat kapott, és három lemezt készíthetett, majd a nyolcvanas években sikeresen turnézott Japánban.

A tehetségekkel foglalkozó szakemberek azóta is sokat gondolkodnak Nyíregyházi történetén, hiszen jó képzést kapott, a korszak legjobbjainál tanulhatott. Zenei képességei mellett személyiségének egyéb jegyeire is felfigyeltek, Révész Géza pszichológus mint csodagyereket vizsgálta. Épp ezért érthetetlen, hogy mi történt Amerikában a fiatal zenésszel. Családi, baráti támogatás híján a tengerentúlon úrrá lett rajta a félelem a fellépésektől? A szakma nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy önkényesen bánik a zenei művekkel? A menedzserek megunták az elhalasztott koncerteket?

 

 

Mindez nem írható a magyar tehetséggondozás számlájára! Főleg akkor elgondolkodtató a kérdés, ha összehasonlítjuk egy csaknem húsz évvel fiatalabb csodagyerekkel, Cziffra Györggyel, aki szintén korán kezdte zongorista pályafutását. Nyolcévesen Dohnányi Ernő segítségével már a

SIKER

A cigányzenész családból származó Cziffra Györgyöt nehezen fogadta be az előkelő művészvilág. Nyugat-Európában viszont fantasztikus sikereket ért el.

Zeneakadémián tanult, sőt Európában koncertezett. Ha valaki ezen a ponton veti össze a lehetőségeiket, biztosan nem Cziffrának képzel el fényes karriert! Míg a polgári származású Nyíregyházi előtt nyitva álltak a különböző előadótermek, a cigányzenész családból érkező Cziffrát nehezen fogadta be az előkelő művészvilág. Az ő tehetsége ráadásul nem a filmiparban, hanem a háborúban, majd a szovjet hadifogságban, végül az ötvenes évek kényszermunkatáborában került veszélybe, a keze is megsérült. Mégis, 1956 októberében, a forradalom előtt egy nappal a Zeneakadémián kirobbanó erejű koncerttel tért vissza a dobogóra. Ettől kezdve nem volt megállás, Nyugat-Európában fantasztikus sikereket ért el, a világ egyik leghíresebb komolyzenei előadóművészeként emlegetik ma is.

 

A két zongoristát összehasonlítva továbbra is nyugtalanító kérdés, min múlik az, hogy valaki ki tudja-e bontani képességeit, vagy elengedi, idő előtt feléli tartalékait. A különleges tehetségek, ahogy a magyar nyelv találóan megfogalmazza, a lángelmék talánya évezredek óta a világ minden táján foglalkoztatja az emberiséget. Hol a határ, amely elválasztja a tehetséget a zsenitől? A képességei és az alkotóereje? Hol marad az isteni szikra? Van-e ilyen egyáltalán?

 

Platón és Szókratész az alkotói hevületet, az ihletet rajtuk kívülálló erőként érzékelték. A keresztények, ehhez hasonlóan, a kivételes adottságokat, képességeket isteni adománynak tekintették, vagy ha számukra nem tetsző produktummal járt, egyenesen az ördögnek tulajdonították. Különben hogyan is került volna máglyára például Giordano Bruno, a reneszánsz kor legeredetibb gondolkodója?

 

Ma szerencsére már sokkal racionálisabb módon viszonyulunk a tehetségekhez. A tudósok számtalan teóriát, modellt állítottak fel, hogy magyarázatot kapjanak az egyes emberekben lakozó alkotóerőre. A legelfogadottabb Renzulli-féle elmélet szerint a különleges tehetségek átlag feletti

TALÁNY

A lángelmék talánya évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Hol a határ, amely elválasztja a tehetséget a zsenitől?

általános képességekkel, az átlagot magasan meghaladó speciális képességekkel, kreativitással és a feladat iránti elkötelezettséggel rendelkeznek. Czeizel Endre mindezt még komplexebb módon modellezi, szerinte a kivételes teljesítmény négy faktor (speciális mentális adottságok, általános értelmi adottság, kreativitás és motivációs adottságok) együttes meglétén alapul, amelyek a genetikai és a környezeti adottságok függvényében fejlődnek. Emellett kiemeli, hogy nem szabad szem elől téveszteni a család, az iskola, a kortárscsoportok és a társadalmi környezet hatását!

 

Czeizel mindemellett még egy ismeretlent vezet be: a sorsfaktort. Ide sorolja a tehetség élettartamát, azt, hogy egyáltalán lesz-e lehetősége kibontakoztatni képességeit, vagy azt a morális-etikai szempontot, amely meghatározza, hogy a kivételes tehetség milyen célokra használja adottságait. Azaz alapvetően kiszámíthatatlan, hogy egy tehetség csupán ígéret marad-e, vagy a társadalom különleges motorjaként talál megoldást régi és új kihívásokra.

Báthory Zoltán, a Magyar Tehetséggondozó Társaság télen elhunyt elnöke szerint ahhoz, hogy a tehetséggondozás területén előre tudjunk lépni, szakítanunk kell „a magyar ember különleges tehetségességéről” szóló legendákkal és mítoszokkal, helyettük az igazolt összefüggésekre és a nemzetközi összehasonlításra kell figyelnünk. Szerinte a magyar tehetségnevelés programja nem a tehetséges emberek szelekciójában, hanem a tömegnevelés színvonalának emelésében jelölhető meg. Az elképzelés szinte teljesen ellentmond a tehetséggondozás elitképzéssel összefonódó hagyományainak. Mégis elgondolkoztató a kérdés: lehetséges, hogy a sorsfaktor érzékenysége úgy enyhíthető, ha a tehetségekkel együtt az egész társadalmat fejlesztjük, és ezáltal széles, képzett réteg biztosítja hátországként, ernyőként, hogy a kivételes tehetségek kimagasló eredményeikkel, őrültnek tűnő ötleteikkel egy boldogabb jövő alapjait fektessék le?