Lefújta a sztereotípiákat

Nem éppen maszkulin jelenség, mégis az egyik legférfiasabbnak tartott hangszeren, a basszusharsonán játszik Krasznai Mariann, aki – bár még zeneakadémiai növendék – október óta a Magyar Állami Operaház zenekarának tagja.

A Zeneakadémia egyik termében nézegetem a hangszert, melyen Mariann gyakorolt, amíg meg nem érkeztem. Körülöttünk csupa fiú, ahogy ez már a rézfúvósoknál szokás. Az asztalon pihenő basszusharsona már ránézésre is súlyosnak tűnik, tartani és megfújni komoly erőfeszítés lehet, a többórás gyakorlást pedig igazi „izomlázgyújtónak” képzelem.

− Mi vonz egy zeneiskolába kerülő, alsó tagozatos, filigrán kislányt egy ilyen nehéz és férfias hangszerhez, mint a harsona?

− A kezdet nem volt könnyű, egy év furulya és szolfézs után még az elején abba akartam hagyni a zeneiskolát. A nyírbátori zeneiskola igazgatónője viszont felkereste a szüleimet azzal, hogy érdemes lenne folytatnom, mert látnak bennem fantáziát. Anyáék nagy nehezen rábeszéltek, hogy próbáljam meg újra, és egy darabig szolfézsra sem kell járnom, csak múljon el ez a rossz érzés. Áttértem klarinétra, és nagyon megszerettem. Egy éve tanultam, amikor elmehettem egy országos versenyre, ahol harmadik lettem. Nagyon boldog voltam, és ez óriási lökést is adott, hogy még többet gyakoroljak. A Nyírbátori Koncertfúvószenekarba is bekerültem, ahol óriási élmény volt játszani.

− Akkor miért nem lett belőled klarinétos?

− A tanárom, Pocsai János, akit nagyon-nagyon szerettem, sajnos elköltözött Nyírbátorból. Akkor választottam új hangszert, aminek még egy oka volt: nagyon tetszett a zenekarból egy harsonás fiú. Tizenhárom évesen, női logikával azt gondoltam, hogy el kellene kezdeni harsonázni, és akkor majd odaülhetek mellé, és ki tudja, mi lesz! Így is történt minden, még jártunk is, jó volt, szép volt. Aztán vége lett.

− Tehát a fiúval elmúlt a szerelem, a harsonával viszont nem.

− Az továbbra is tombol. Gimnazistaként aztán eljöttem Nyírbátorból, és Miskolcon folytattam a harsonát a zeneművészeti szakközépiskolában. Csodálatos négy év volt, és már akkor tudtam, hogy nemcsak harsonázni szeretnék, hanem basszusharsonázni is!

− Egy laikusnak hogyan magyaráznád el, mi a különbség?

− A basszusharsona nagyobb, méretre is, a hangja is tónusosabb, mélyebb, búgósabb a tenorharsonáénál. Nagyon megfogott a hangja, és a zeneiskolai harsonatanárom, Fazekas Misi bácsi is mindig mondta, hogy én egyszer basszusharsonás leszek. Ezzel bogarat ültetett a fülembe. Arra gondoltam, hogy ez biztosan izgalmas, de még nem tudtam, mennyi munkával jár átváltani egy nagyobb hangszerre.

− De ez csak később történt meg, Debrecenben a Zeneművészeti Egyetemen, igaz?

− Igen, korábban nem lehetett, szakközépben a tanárom nem engedte, mert még fiatal voltam hozzá, ráadásul lány. Az egyetemet is tenorharsonával kezdtem, de az első év végén az iskola tudott venni egy nagyon jó basszusharsonát. Kínlódtam a váltással, nehéz volt a hangszer, fájt tőle a kezem és mindenem, de maga az a tudat, hogy végre a kezembe vehettem egy basszusharsonát, erőt adott! Határtalan volt az örömöm!

− A basszusharsonának tehát nagyobb a súlya, és – gondolom – megfújni is nehezebb.

− Öt-hat kiló biztosan van, és több levegőt kell használni hozzá.

− Szakmailag mennyire fogadtak el a fiúk?

− Teljes mértékben. Azt azért tudni kell, hogy aki nem ismer, és meglát, ahogy előveszem a hangszert, általában nagyon csodálkozik, hogy nő létemre basszusharsonázom. Ennek nehéz megfelelni, állandóan bizonyítanom kell. Mindig hajtott, hogy a fiúk között is helyt álljak.

− Mert egy fiú, egyszerűen a neméből fakadóan, jobb adottságokkal indulhat, ha rézfúvós – ez esetben – harsonás akar lenni…

− Ami nagyon nagy különbség, az a légzés. Ehhez a hangszerhez alhasi rekeszlégzés kell, a fiúknál ez ösztönös, természetes, a nőknek viszont, bizonyos fizikai adottságaik miatt, ezt tudatosan meg kell tanulniuk. Emiatt van nekünk nehezebb dolgunk, de mondom, ezt meg lehet tanulni.

− Debrecenben elvégezted a hároméves egyetemi alapképzést, megkaptad a diplomádat. Amikor el kellett döntened, hogyan tovább, milyen lehetőségekre gondoltál?

− Tudtam, hogy Berlin a zenei világ egyik legfontosabb központja, úgyhogy oda jelentkeztem mesterképzésre. Sikerült a felvételim, és augusztusban ki is utaztam, de néhány hét után kiderült, hogy nem tudnám anyagilag megoldani: az egyetem ugyan ingyenes, de az élet borzasztóan drága. Végül hazajöttem, és itthon kezdtem a mesterképzést Hőna Gusztáv tanár úrnál, mivel a Zeneakadémiára is felvettek.

− Mariann, egy harsonásnál elképzelhető, hogy ne csak zenekarban halljuk, hanem szólistaként is? Létezik egyáltalán repertoár a hangszeredre?

− Igen, van például egy amerikai zeneszerző, Eric Ewazen, aki nagyon jó darabokat ír basszusharsonára. Ezekhez általában vonószenekari kíséret szolgál.

− Tehát egy kisebb kamarafelállással megmutatkozhatnál szólistaként, és emellett zenekarban is játszatsz, ami neked – még zeneakadémistaként – máris sikerült.

− Ez úgy történt, hogy láttam egy kiírást a Magyar Állami Operaházban, amely október 15-re hirdetett meg basszusharsona-próbajátékot. Nem számítottam rá, hogy esetleg sikerülhet, úgy voltam vele, hogy elmegyek életem első próbajátékára, legalább látom, hogyan működik, és tapasztalatot szerzek.

− Te voltál az egyedüli lány?

− Persze, de ezt már megszoktam. Majdnem mindig így van.

− A próbajátékon paraván mögött kell játszani, ugye?

− Igen. Tizenegyen voltunk, sorszámot kellett húzni, és aztán egymás után mindannyian eljátszottuk paraván mögött az egyik kötelező darabot, utána pedig megmondták, ki az a három zenész, aki továbbjutott a második fordulóba. Ott már szemtől szembe játszottunk, paraván nélkül, és a végén kihirdették az eredményt: vagyis hogy engem vettek fel a Magyar Állami Operaház zenekarába, ami számomra hihetetlen, még most sem fogom fel igazán!

− Hogyan telt az első munkanap?

− Két nappal a próbajáték után már be kellett ülnöm próbálni Csajkovszkij Anyegin című balettjének premierjére. Furcsa volt, alig tudtam elhinni, hogy én most felnőtt dolgozó nő lettem! Gondolkodtam, hogyan kell majd viselkednem, mit vegyek fel, mindenféle apróság foglalkoztatott. Igyekeztem nagyon tisztelettudó lenni, mindenkit magáztam, de a legtöbben rögtön mondták, hogy ugyan már, tegeződjünk, úgyhogy már ez megadta a jó hangulatot az első munkanaphoz. Aztán a karmester be is mutatott a zenekar előtt a próba kezdetekor, mindenki nézett, hogy juj, egy kislány! Izgalmas volt, nagyon élveztem, jók a munkatársak, és csodálatos a darab.

− Előadáson is játszottál már?

− Igen, november 4-én ment le az első „előadásom”, az Anyegin. Nagyon jól sikerült, pedig úgy izgultam, hogy majdnem elejtettem a hangszert! Mindig akkor izgulok, amikor szünet van, és számolni kell. Amikor fújok, akkor minden elmúlik, és csak arra koncentrálok.