A végzet jéghideg asszonya

A századik filmjét 2008-ban forgatta, ez már pusztán mennyiségi szempontból is figyelemre méltó teljesítmény. Igazán lenyűgözővé persze az a tény teszi, hogy fél évszázados pályafutását filmtörténeti mérföldkövek hosszú sora szegélyezi. A hatvanas, hetvenes években hozzánőtt, törékenységében is veszedelmes szépség karaktere nélkül máshogy festett volna az európai filmművészet aranykora.

Karrierje egészen korán indult. Színészházaspár gyermeke lévén már tizenhárom évesen feltűnt a filmvásznon, akkoriban azonban még korántsem volt egyértelmű, hogy szülei hivatását fogja választani. A színészi pályával kapcsolatos gátlásainak és vonzalmának fő forrása nővére, Françoise Dorléac volt. A körülrajongott Françoise emelkedő filmcsillagként egyfelől istenített példaképet jelentett jóval zárkózottabb húga számára, másfelől teljesen beárnyékolta őt. Avatott szem kellett tehát a szégyenlős tinédzserben szunnyadó tehetség felismeréséhez.

 

Úton a hírnév felé

 

Az addigra már két házasságot háta mögött hagyó Roger Vadim pillantotta meg benne elsőként azt a különleges női vonzerőt, melyet egy szűk évtizeddel később már az egész világ ünnepelt. Az újhullámos rendező korábban Brigitte Bardot férje és mentora is volt, később pedig - többek között - Jane Fondát vette el feleségül. A korabeli újságok pletykarovataiban gyakran felbukkanó Vadim hamar beleszeretett a tizenhét éves Catherine-ba, aki viharos kapcsolatuk végére érett anyává és színésznővé.

A harmincas sármőr oldalán a fiatal lány két olyan jelentéktelennek tűnő döntést is meghozott, mely kulcsfontosságúnak bizonyult későbbi karrierje szempontjából: felvette édesanyja nevét, hogy ne keverjék össze nővérével, valamint megváltoztatta hajszínét. Így született meg a barna Cathrine Fabienne Dorléac-ból a szőke Catherine Deneuve, aki eltökélte, hogy meghódítja a filmvásznat.

 

ÉRETT NŐ

Catherine a sármos, újhullámos filmrendező, Roger Vadim mellett érett nővé és színésznővé.

A tehetség és a külsőségek tehát megvoltak, már csak a megfelelő szerep hiányzott, hogy berobbanjon a köztudatba. „A francia filmnek új arcokra volt szüksége. Kevésbé hétköznapira, mint Jeanne Moreau, és kevésbé érzékire, mint Brigitte Bardot” - emlékszik vissza Vadim. Hiába érezte azonban, hogy Catherine képes volna ezt az űrt betölteni a francia film égboltján, ezúttal mégsem sikerült neki rendezőként úgy befuttatnia szerelmét, ahogy azt annak idején Bardot-val megtette.

A nagy áttörést így csak a szakításuk táján készült Cherbourgi esernyők hozta el Catherine számára, egy csapásra sztárrá tette őt hazájában. A bájos és szomorkás filmopera váratlanul megnyerte a Cannes-i filmfesztivált, és a korszak egyik legnagyobb francia közönségsikerének bizonyult. A szerelmétől elszakított, terhes Geneviève története szépen rezonált az akkortájt húszéves színésznő élethelyzetére, aki éppen apa nélkül nevelte a forgatás előtti hónapokban világra hozott kisfiát.

 

 

A jégasszony színre lép

 

Az első sikert követően megnyíltak a kapuk Deneuve előtt: ettől kezdve az európai film olyan legendás rendezői kapkodtak érte, mint Roman Polanski, Luis Buñuel vagy épp François Truffaut. A nagyhírű direktorok azonban már nem a bájos kis szőkét keresték benne, hanem a szépségben rejlő pusztító erőt is vászonra vitték igéző alakításain keresztül. Deneuve-nek pedig sokkal fontosabb volt az izgalmas művészi kihívás, mint kislányos imázsának megőrzése.

 

HŰS ERŐ

A legnagyobb filmrendezők, Polanski, Bunuel, Truffaut felfedezték a szépségében rejlő pusztító vonzerőt és hűvös érinthetetlenséget.

Először az 1965-ös Iszonyatban tűnt fel a „jégasszony” szerepkörében, ahogy a kritikusok elnevezték visszatérő karakterét, mely egyesíti magában a szenvedélyt felkorbácsoló vonzerőt és a hűvös érinthetetlenséget. Polanski korai klasszikusában egy saját szexualitásával meghasonlott, labilis idegzetű lányt játszik, aki olyannyira képtelen elviselni a férfiak tolakodó vágyakozását, hogy kétségbeesésében sorra öli őket egy londoni bérlakásban.

Nem kevésbé emblematikus szerepe ebből a korszakból A nap szépe kettős életet élő háziasszonya, aki a saját hálószobájában elfojtott szexuális fantáziáit napközben örömlányként éli ki egy párizsi bordélyban. Végül Truffaut adta meg a feloldozást A Mississipi szirénjében, ahol a férfiakat - mindenekelőtt a Belmondo által megformált férjét - szexuális kisugárzásával ujja köré csavaró femme fatale az utolsó pillanatban mégis képessé válik az őszinte szerelemre.

 

A teljes cikk a La femme 2012. téli számában olvasható.