Tehetségsorsok Kelettől Nyugatig

Mir Szultan Khan (1905–1966) egy indiai maharadzsa szolgájaként került Londonba 1929-ben, V. György angol király udvarába. Egyetlen idegen nyelvet sem beszélt, mégis pillanatok alatt Európa-szerte hírnevet szerzett magának. Az egyszerű földművesről kiderült, hogy istenadta sakktehetség. A harmincas évek elején végigverte a brit sakksport legnagyobb arcait, sőt a nemzetközi versenyeken az aktuális és az előző világbajnokot is. Hogy a kiváló képességű játékos hol tett szert ilyen mesteri tudásra? Örök rejtély. Mint ahogy az is, hogyan élte meg, amikor gazdájával négy sikeres év után vissza kellett térnie Indiába, a földművesek hétköznapi életébe. A különös tehetségű sakkozó felbukkanása, kiemelkedése véletlen volt, Mir Szultan Khan csak addig csillogtathatta képességeit, amíg ura, Navab Szir Malik Umar Hajat Tivana kénye-kedve úgy kívánta.

Hasonlóan a véletlennek és egy neves mentornak köszönhette kiemelkedését Srínivásza Rámánudzsan (1887-1920) indiai matematikus zseni is. Komolyabb tanulmányok nélkül jelentős felfedezéseket tett a matematikában, különösen a számelmélet területén. Az alap- és középfokú tanulmányai során hiába figyeltek fel képességeire, az egyetemen a nem matematikai jellegű tárgyakból megbukott, ezért ösztöndíját elveszítette. Ezután inkább egyéni tanulmányokat folytatott, megnősült, és kikötői hivatalnoknak állt. Onnan kezdett el leveleket küldözgetni különböző világhírű professzoroknak sajátos matematikai megállapításairól. Az egyik címzett, a korszak legnagyobb matematikusa, G. H. Hardy meglepődve konstatálta, hogy a különc levélíró elgondolásai nemcsak hogy eredetiek, hanem helyesek is.

A professzor kockáztatott, kételyei ellenére meghívta Rámánudzsant a tanszékére, aki némi vacillálás után igent mondott. Együttműködésük a matematika történetében fantasztikus sikert hozott, Rámánudzsan G. H. Hardy professzor tanítványaként 3900 különböző tételt, összefüggést fedezett fel, köztük néhány olyat, mint a Rámánudzsan-prím vagy a Rámánudzsan-féle tau-függvény, amelyek később nélkülözhetetlennek bizonyultak a matematikában.
A szakmai sikerek ellenére az indiai tehetség mégsem teljesedhetett ki. Az 1916-ban diplomát szerző tudóst hiába választották a következő évben – a második indiaiként, egyúttal a legfiatalabbként – a Londoni Matematikai Társaság tagjai közé, egészsége nem tűrte a háborús időszak kihívásait. Vegetáriánusként nem jutott megfelelő táplálékhoz, ezért súlyos vitaminhiánnyal, valamint tuberkulózissal küszködve 1919-ben tért vissza szülőhazájába, ahol 32 éves korában hunyt el.

Indiának, ahogy a legtöbb fejlődő országnak, nem erőssége a tehetséggondozás. Ne vonjunk le messzemenő következtetéseket abból, hogy lépten-nyomon indiai származású tudósok nevébe botlunk a legnevesebb nemzetközi természettudományokkal foglalkozó kutatócsoportokban. A szegényebb rétegek gyermekeinél még ma is kizárólag a szerencsén múlik, hogy képességeik eltűnnek-e az örök süllyesztőben, vagy megtalálják az utat a haladás szolgálatához. Ha egy-egy különleges képességű fiatal mégis kiemelkedik, általában más országban találja meg a számítását. Gondoljunk csak Subrahmanyan Chandrasekhar (1910–1995) Nobel-díjas fizikusra, asztrofizikusra és matematikusra, aki azzal együtt, hogy családjától minden támogatást megkapott, Cambridge-ben, majd Chicagóban ért el jelentős eredményeket. Hasonló a helyzet Venkatraman „Venki” Ramakrishnan (1952–) biológussal, aki ugyancsak cambridge-i kutatásai miatt vehette át a Nobel-díjat.

A teljes cikk a La femme 2012. téli számában olvasható.