Leginkább akkor, amikor a hazájában forgatták a Christophe Provence-ban című többrészes, francia ízeket bemutató sorozatot. Ő Christophe Deparday.
Egy novemberi csütörtök reggelen az Aradi utca egyik polgári háza előtt álltam, ahol arra vártam, hogy Christophe bebocsásson, s elfogyaszthassam a pár nappal korábban beígért francia reggelit.
Amint beléptem a lakás ajtaján, kiderült, hogy egy lakásétterembe érkeztem, amelynek neve is van: Béterv Parfümséf. Christophe máris séfkabátba bújt, közös reggelink elkészítéséhez fogott, s közben mesélt. Ahogy a libamáj találkozott a tokajival, a levegő megtelt csodás illatokkal, s miközben csendesen mosolyogtam, alkalmi séfem észrevette, mennyire tetszik nekem ez a szituáció.
Gondolatban máris egy messzi francia tanyára utaztunk. A nagymamája konyhájában jártunk, aki gyakran megkérte a kis Christophe-ot, hogy segítsen neki főzni. A kisfiú azonnal ment, hiszen ennél szebb feladat talán csak az volt, amikor a nagypapájával a házhoz tartozó területen sétáltak, zöldséget szedtek, beszélgettek, hogy milyen is lesz, amikor majd Christophe lesz a tanya tulajdonosa, s közben nézték a több mint ezerkilós nagy bikát, amely fújtatva rohangált a neki kijelölt területen.
– Akkor szerettem meg a természetes alapanyagokat. Valamint megtanultam, hogy soha ne főzzek bonyolultan. Kevés ízt használjak, akkor minden jól érvényesül. Persze azért kísérletező ember vagyok, igyekszem párosítani néha a különleges dolgokat is, melyek mások szemében talán nem illenek egymáshoz, de amiket nem szeretek, azt nem teszem a tányéromra. Ennyi az egész, ilyen az én konyhám.
Aztán persze az évek elteltek, a kisfiúból nagyfiú lett, de a főzés továbbra is a szenvedélye maradt. Egy nap döntenie kellett. Farm, vagy a nagyvilág konyhái. Az utóbbira esett a választása, s ma már tudja, jól döntött.
Számtalan iskolai év után egy napon Alan Ducasse jobbkeze, Mario Muratore mellett találta magát Monacóban, ahol a hercegnek is főznie kellett.
– Ezekben az időkben gyorsan megtanultam, hogy nem lehet akármit főzni és az asztalra tenni. Fontos, hogy mindig jó irányt válasszon az ember.
Persze egyből arról kérdeztem, mennyire ízlett a francia konyha a monacói hercegnek. Megtudom, olyan, hogy francia konyha, nem létezik. Ízek vannak és illatok. Ízek, amelyeket állandóan kóstolni kell, az illatokat pedig mélyen be kell szippantani, hogy a tökéletes összhang megvan-e. Számára a szubmediterrán ízvilág az ideális, a fűszerek és az ízek ott a legtökéletesebbek.
Sok Michelin-csillagos éttermet maga mögött hagyva, 13 évvel ezelőtt érkezett meg hazánkba, amit a feleségének köszönhetett. S hirtelen az ismertségből és elismertségből az ismeretlenségbe csöppent.
– Nem voltam itt több, mint bármelyik magyar szakács. Akkoriban Magyarország még nem volt túlzottan nyitott a gasztronómia világára, senkit sem érdekelt, hogy milyen szakmai múlt áll mögöttem. Megkaptam az első fizetésem, bruttó 120 ezer forintot.
A Grand Hotel Royalt egy év után a Sofitelre váltotta, majd fontos részt vállalt a Budapest Café beindulásában. S egy nap jött egy telefon. Rudics Károly hívta a Lou Lou étteremből, s azt mondta, van egy ötlete. Mégpedig az, hogy csinálják meg a legjobb éttermet.
− S tudod mit válaszoltam erre? – kérdezi tőlem. – Azt, hogy OK, a tied vagyok! – mondja, és kedves mosollyal tálalja tovább a reggeli egy újabb fogását a tányér középső részére… csak úgy, franciásan.
Részben ez a mondat alapozta meg a mai magyar gasztronómiai forradalmat. Hiszen a Lou Lou joggal nevezhető az első olyan étteremnek, amely bizony Michelin-csillag-várományos lehetett volna.
– Nagyon fájt, ami a Lou Lou-val történt, de a feleségem nem hagyta, hogy elszomorodjam. A tudtom nélkül beadta a jelentkezésem a TV Paprika műsorába, s egy napon ott találtam magam a négytagú zsűrivel szemben. S elindult az életem egy újabb fejezete, ahol Magyarország végérvényesen megismerte a nevem. – Mire véget ért a műsor, valóban nem volt már magyar háziasszony, aki ne tudta volna, ki az a vicces, bohókás francia fiú, aki azokat a finom ételeket pillanatok alatt az asztalra varázsolta. Hol a barátai társaságában, hol pedig akkor, amikor Szily Nórával keresztül-kasul bejárták és végigfőzték Provence-t.
De a műsor véget ért, s Christophe a Pierrot étterem séfje lett. Egy évet töltött ott, amikor úgy döntött, hazatér Franciaországba. Jelenleg is kint él a családjával, s az ország egyik leghíresebb séfje mellett dolgozik, miközben a mesterséfvizsgát is letette.
Az asztalnál ülve, a finom falatokat eszegetve kérdeztem, miért jött mégis vissza Magyarországra? Két év kihagyás után minek kellett történnie, hogy ismét azt mondja, Budapestre megyek?
Komolyan rám nézett, és elmesélte, hogy a barátság a legszentebb dolog a világon. S neki Bíró Botond, aki már két éve vezeti a Myropolium céget, ahol természetes alapanyagokból készít parfümöket és egyéb kozmetikai szereket, szinte a legjobb barátja. Nemrég hatalmas ötlettel állt elő. Mégpedig, hogy ötvözni kellene az illatokat és az ízeket, s ezt meg kellene fejelni egy lakásétteremmel, amelynek a neve Béterv Parfümséf. Christophe számára nem volt kérdés, hogy részt vesz-e ennek a nem mindennapi gondolatnak a megvalósításában. S most azért jött vissza, hogy megnyíljon a lakásétterem, mely a későbbiekben számos ismert séfnek biztosít majd lehetőséget a megjelenésre a természetes illatok és ízek jegyében, de legtöbbször mégiscsak a barátja ölti magára a séfkabátot.
Adta magát az utolsó kérdés, mégpedig az, mi a terve a jövőre nézve?
Christophe végérvényesen már nem jön vissza hazánkba, de többször lesz itt, mint az elmúlt években, hiszen mindenben segíteni akarja a barátját és a lakáséttermet. Lényegében azonban más a terve. 2014-re Franciaország legjobb séfje szeretne lenni. S boldogan mutatja a jelenleg még nem létező három csíkot a séfkabátján, s közben büszkén mondja: blue, blanc, rouge, azaz, kék, fehér, piros.
Arról, hogy Christophe milyen Michelin-csillagos étteremben dolgozott, hogyan érezte magát Magyarországon amíg itt élt, s kik a példaképei, ezen a linken olvashatnak.