Púderpamacs, kölnivíz

Az Illatszertárban fogkrémes tubusok és arcvizek között, együtt vagy éppen egymás ellenében kergeti kis-nagy álmait tulajdonos és segéd, kifutó és krémkeverőlány – miközben a színpadon Kern András, Pokorny Lia, Stohl András, Szemenyei János és Papp János jóvoltából megszületik néhány kivételes pillanat.

Tömény illatfelhő csapja meg a nézőket, amikor a függöny mögül előtűnik az 1937-es Váci utca egyik drogériája. Hammerschmidt úr üzlete valóban létezett a Belvárosban, és bár az emlékezet már aligha őrzi berendezését, Horesnyi Balázs díszletében tökéletesen megbízhatunk: a tisztaságtól csillogó, minden porcikájában eleganciát árasztó színpadkép maga a béke és a nyugalom szigete. Az üzlet gazdag faragású, tojáshéj árnyalatú, rokokó cirádás enteriőrje a galériára vezető csigalépcsővel, pultokkal és vitrinekkel, tégelyes polcokkal, metszett üveg lámpaburákkal, az utcára néző, színes üvegberakásos ablakok és a pazarul díszített kasszagép tökéletesen uralja az előadást. A termékek minőségét maga a hely garantálja, és persze a kiszolgálás koreográfiája: eladó, segéd és kasszírnő egy operafinálé ritmusára köszönti a be- és kilépő vásárlókat. A világválság és a zsidótörvények dacára itt minden óraműpontossággal működik – hiszen mindjárt itt a karácsony.

A 2013-ban éppen száz éve született László Miklós, ünnepelt színész, bulvár- és kabaréíró a húszas–harmincas évek budapesti színházi életének egyik legpiacképesebb szerzője volt Bécstől Hollywoodig. Az Illatszertár annakidején ugyanitt, a Révay utcai színházban – abban az időben a Vígszínház kamaraszínpadaként működött – debütált, majd Amerikában többször is színpadra került. Filmadaptációk készültek belőle a kor igazi sztárjaival; 1940-ben Ernst Lubitsch rendezte a Saroküzlet című mozit, a főszerepben James Stewarttal, majd 1949-ben Judy Garland játéka vitte el az In the Good Old Summertime címen bemutatott változatot. Lett belőle itthon tévéjáték Kern András, Benedek Miklós és Bodrogi Gyula briliáns alakításaival, évtizedekig futó Broadway-musical, sőt 1998-ban még egy bárgyúra vett romantikus filmátirat is, mai környezetben, Tom Hanks és Meg Ryan jól bevált szerelmes kettősével.

Hazai színpadon az Illatszertár bemutatása biztos sikert jelent. Puskás Tamás rendezése a Centrálban azonban ennél sokkal többet hoz: megcsillogtatja a darab eredeti, hamisíthatatlan szépségét. Aktualizálhatna – hiszen megint itt a válság, ráadásul a színház falain túl ugyanaz az év végi, ünnepváró Budapest –, de nem teszi. Helyette visszaadja a klasszikus dramaturgiájú darab tüneményes báját, gazdag nyelvi humorát, kordába szorítja a cselekmény komikumába rejtett melodrámát, és apró, de nagyon találó karakterjellemzésekkel béleli ki a jól megírt cselekményt.

A három felvonás egyetlen helyszínen játszódik, egy üzlet dolgozóinak a karácsonyi ünnep előtti három napját követi végig, reggeltől estig, nyitástól zárásig. A középpont maga a bolt, ennek napirendje szervezi a kapcsolatokat, ez az, ami biztonságot, önbecsülést, mértéket, fontosságot ad mindenkinek, a szakmájába belecsontosodott főnöktől a bicikliőrült kifutófiúig. Itt történik minden. A helyszín tehát egyszerre valós és szimbolikus, a bolt rendje, illata, színei, aurája mélyen átitatja a dolgozóit. Szinte ösztönös mozdulatokkal egyenesítik ki a fehér egyenköpenyt, amikor egy hevesebb kitörés után makrancos redőkbe gyűrődik a vászon, vagy hónaljig csúszik a szorosra gombolt köpenyöv (a szellemes, karakteres jelmezeket Rátkai Erzsébet tervezte). Tisztelettel bánnak a fényekkel is, csak a főnök utasítására oltják el a lámpákat, emelik be a kirakatba a vatta-hópelyhekkel dekorált karácsonyfát. A mindenki által elfogadott rend itt, ebben a korban és ebben a városban szó szerint a túlélés, a fennmaradás záloga. A boltba nem szűrődik be a külvilág zaja. A vevők, az utcára vigyázó rendőr vagy egy zárás után becsusszanó mosólány igazából csak színes adalékok a szereplők sorsához, az itt szövődő szerelmekhez vagy csalásokhoz.

Puskás rendezése szépen letisztogatja a külső hatásokat, és a szereplőket összekapcsoló hálóra koncentrál. Így éri el, hogy az akár harsányabb komikumot is felkínáló darab ragyogó csapatjátékot és ripacskodástól mentes, igazi mélységeket megcsillogtató színészi teljesítményeket hoz. Mindenekelőtt Pokorny Liáét, aki – a jól fölépített szerepértelmezésnek és a visszafogott gesztusoknak hála – jelenetről jelenetre változik hernyóból lepkévé, unalmas vénlányból ragyogó szépséggé. Egyenrangú partnere ebben Stohl András, ő a behúzott nyakú kisemberből emelkedik a szerelem égi magasságába, eszköztárában a kicsinyességtől a Dunának futó vesztesig, az undokságtól a büszkeségig rengeteg árnyalat szerepel. Egyszerűbb figurát alakít, de nem kevésbé hitelesen Cserna Antal; meghatóan pontos Borbás Gabi öregedő pénztárosnője, iróniájával csodálatos epizódszerepet formál Papp János. Kern András kacagtató malíciája, szögletes mozdulatai okosan kihúzzák a főnök karakteréből az öregedés problematikáját, és helyébe poétikus mozzanatokból felépíti egy szimplán megcsalt férj, egy egészen hétköznapi papucs kortalan, ráadásul nagyon ismerős figuráját. Szemenyei János a mindig rohanó, kicsit ütődött, de annál pofátlanabb kifutófiú szerepében brillíroz, harsányan és precízen mutatja fel a bolti ranglétrán följebb emelkedve személyiséget váltó ostobát. Az összjátékból csak Földes Eszter egysíkú vampja és Bereczki Zoltán lóg ki, utóbbi túl sokat bízott a felületes megoldásokra, és a csóró, lenyúlós, sármját villantó gazemberből csak egy elsuhanó, zavaros ködfelhő sikeredett.

A bolt bezár, a szerelmek ki- és beteljesednek, még a karácsony esti nyúlpörköltre is jut vendég, csak a nézőnek nem akaródzik felállni a székből. László Miklós varázslatos komédiájából szíve szerint nemcsak a ráfújt kölniillatot vinné magával, hanem azt a bizalmat is, amit az Illatszertár kisemberei – azóta tudjuk, hogy teljesen indokolatlanul – a világ megingathatatlan harmóniájába vetettek, és amit sem túlóra, sem megcsalatás, sem árulás, sem szerelmi bánat nem képes kisöpörni egy hetven év előtti Váci utcai üzlet fényesre pucolt ablakai mögül.