Ami a kék bársony és a zöld pornó után jön

A filmtörténet egyik leghíresebb kapcsolatának gyümölcse a svéd−olasz Isabella Rossellini. Ingrid Bergman és Roberto Rossellini lánya exmodell, színésznő, rendező, producer. A szexualitás (Zöld pornó) után az anyai ösztönöket kutatja az állatvilágban. A rövidfilmsorozat Mamák című epizódjában beöltözik hörcsögnek, halnak, oroszlánnak, póknak, fészekrakó galambnak. A kísérleti alkotásaival rendre a Berlinale közönségét meglepő Isabella Kamera-díjban részesült.

Kedvenc férfidivat-tervezője, Jil Sander-öltöny, rózsaszín nyakkendő, hátrasimított sötétbarna haj: évek óta androgin külsővel hódít. Változatlanul a Lancome Trésor parfümjét használja. A szicíliai−amerikai Louis Prima dzsessztrombita-játékára, Frida Kahlo önarcképeire, Darwin aforizmáira esküszik. A Rossellini „lány” − akárcsak az állatmeséi − egyszerre groteszk és bensőséges.

− Önéletrajzi könyvében is hosszan ír az állatok iránti vonzalmáról. Ez a téma csalogatta elő önből a rendezőt?

− Gyerekkorom óta imádom a természetet, az állatokat, és figyelem a viselkedésüket. Jelenleg New Yorkban, Long Islanden tizenkét vak kutyával élek. Eredetileg Guy Maddin kanadai rendezőbarátommal kétperces kisfilmeket akartam készíteni a négylábúakról Méliés stílusában. Végül egészen más lett belőle. Mindenféle papírjelmezekbe bújtam, rémesen élveztem a hermafrodita csigák vagy az imádkozó sáskák kannibalizmusának utánzását, ahogy felfalják a szeretőjüket. Valami jó ízű szórakozást találtam ki magamnak ötvenes−hatvanas éveimre.

− A Mamák stílusosabb, mondhatni divatosabb kivitelezésű, de legalább olyan humoros, mint a sorozat előző darabjai...

− Az előző film sikere láttán az Arte csatorna keresett meg a továbbfejlesztés ötletével. A stúdiófelvételek Párizsban készültek, haute couture szabászok dolgoztak a jelmezeken, a festett díszletanyagokon. Arról nem beszélve, hogy én magam rengeteg kutatást végeztem, tudományos könyveket, tanulmányokat, oktatóanyagokat tanulmányoztam az állatok anyai ösztönéről. Érdekes ismeretekre bukkantam. Eddig az hittem, hogy az anyaállatokban is önfeláldozó ösztönök működnek, ám ez jóval bonyolultabb kérdés, mint gondolnánk. Mi nagyon leegyszerűsítve, emberi mércék szerint képzeljük el azt, ami a természet világában egészen máshogy van. Ha például egy hörcsög vagy egér mamának tíz kicsinye születik, de közülük mondjuk négy gyengébb vagy életképtelenebb, akkor bizony felfalja őket. Én magam is „megettem” a filmben mindenféle állatbébiket, igaz, marcipánból készültek. és nagyon jó ízük volt.

− Mintha ezekben az állatmamás szerepekben a saját glamour múltjával is viccelődne. Jól látom?

− Harminc évig voltam fotómodell. Ez ma már semmilyen szerepet nem játszik az életemben. Ha csak annyiban nem, hogy az alkotótevékenységemmel szeretnék hidat alkotni a divat és a művészet között.

− Van egy fotó a gyerekkorából, amely végigkíséri a jeleneteket. Miért éppen erre esett a választása?

− Az egyik kedvenc képemről van szó, amelyen egy pónilovon ülök. Mellettem az egyik kutyám, az édesanyám tekintete pedig mindent elárul az anyai gondoskodásról.

− Ennyi év távlatából milyennek látja őt?

− Szépnek, szomorúnak, nagyvonalúnak.

− Állandóan összehasonlítják vele. Érez hasonlóságot kettejük filmes karrierje között?

− A mama soha nem öltözött gilisztának, rovaroknak vagy békának, mint mostanában én teszem. Neki esze ágában sem lett volna forgatókönyvekkel ötletelni, producerkedni, rendezni. Sajnos nagyon fiatalon halt meg. Az én koromban, hatvanegy évesen ő már nagyon beteg volt.

− Régebben azt mondta, mindig mások függvényében létezett, önjogán alig, mint Roberto papa szemefénye, Ingrid mama „hasonmása”, Martin Scorsese exfelesége, David Lynch múzsája, Gary Oldman élettársa, Elettra (Wiedmann, manöken ― a szerk.) és Roberto mamája. Mostanra elérkezett önmagához, a függetlenségéhez?

− Ez való igaz. Persze hozzátartozik, hogy mindig nagyon különleges emberek vettek körül. És elég mozgalmas gyerekkorom, majd heves, rock and roll ifjúságom volt. Négyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Egy darabig a testvéreimmel és anyámmal laktunk Párizsban. Aztán a papa nővéréhez költöztünk Róma mellé. Már akkor forgatásokra jártunk. Tizenhat évesen aztán dobbantottam, Amerikába mentem tanulni, fejlődni, szabaddá válni.

− Tudomásom szerint az édesapja után választott férfiakat társnak, férjnek.

− Nem ismerem az úgynevezett hagyományos párkapcsolatokat. És igazán soha nem tudtam felnézni olyasvalakire, akiben ne fedeztem volna fel valamit az apámból. A papa volt mindenben az etalon számomra, aki őt követte, szerette, ismerte, az nyerő volt nálam. Amúgy is az erős férfiakat szeretem, akik kiállnak az igazukért. Ma is baráti kapcsolatban állok Martin Scorsesével. Minden e-mailt úgy írok alá, hogy Isa, a ma is hűséges exfeleséged.

− Julie Gavras Tétova félrelépők című filmjében remekül alakítja az öregedés tragikomikumát. Milyen a viszonya a korával, a ráncokkal, az elmúlással?

− Változó. Engem sem kímélnek az évek. A szembenézés az idő múlásával ott kezdődik, amikor felnőnek a gyerekeink. Az enyémek már elég nagyok, húsz- és harmincévesek. A következő trauma akkor éri az embert, amikor a tükörbe nézve egy másik arc néz vissza, mint amivel már megbarátkozott. Ilyenkor belegondolok azoknak a nőknek a helyzetébe, akik a koruk miatt nem találják a helyüket a társadalomban. Ez igazán elszomorító. A magam részéről elhatároztam, hogy viccesen és tartással nézek a dolgok elébe. Nem hagyom, hogy komplexusaim legyenek a korom miatt!