A verbális terrorista

Álmos, kócos, csapzott öltözékű „jövevényből” valóságos bombázóvá változott a langyos berlini télben. Igaz, némi súlyfelesleg nyomasztja, különösen amióta leszokott a dohányzásról. Julie Delpy, ez a vörös szájú, vörös körmű női Woody Allen egy több évtizede tartó románc folytatását osztotta meg a fesztivál közönségével. Bécs, Párizs után a peloponnészoszi szigeteken mennek egymás idegeire Ethan Hawke-kal, immár a Before Midnight házaspárjaként.

- Céline és Jesse sztorija valamikor a kilencvenes évek közepén kezdődött. Mennyire volt tudatos döntés, hogy trilógiává bővítsék kettejük kapcsolatát?

- Ki beszél itt ilyesmiről? Évtizedenként egy film, ha addig élünk, kitart a történet akár a nyolcvanas éveinkig. Mint Haneke Szerelemje.

- Azért az tagadhatatlan, hogy a saját személyiségükből rengeteget belevisznek a figurákba.

- Még szép, mi másból építkeznénk, ha nem magunkból? Remek hármas a miénk: Richard (Linklater rendező – a szerk.), Ethan és én. Úgy évente egyszer összefutunk Londonban, New Yorkban vagy éppen Párizsban. És akkor nagyokat beszélgetünk, ötletelünk, hülyéskedünk. A köztes időkben skype-on, e-mailen, mobilon tartjuk a kapcsolatot. Tulajdonképpen a közönség nem várt tőlünk folytatást, önszorgalomból csináljuk. Rettenetesen élvezzük egymás poénjait, szómenését, szellemességét.

- Nyílván ön viszi a prímet ebben, akárcsak a filmben.

- Rengeteget vitatkozunk, olykor veszekszünk is. Általában mindig én nyerek. Már gyerekkoromban megkaptam, hogy verbális terror alatt tartom a játszótársaimat. A Before... mozik sármja szerintem a kommunikáció, az összmunka, az egy húron pendülés. A való életben soha nem vágnék olyan mondatokat a férjem fejéhez, mint amilyenekkel némi teátrális hatáskeltéssel a filmben élek. Mégis azt mondhatom, hogy a lényegem, a világlátásom nagyon markánsan megjelenik benne. És ezzel Ethan is így van.

- A nőkép, amely rendre kirajzolódik a szerepeiből, az álnaiv szőkeségbe csomagolt harcos feminista, aki túlkomplikálja az életet az intellektuális fecsegésével.

- Holott a direkt beszéd és az egyenes közlés híve vagyok. Néha persze rájátszom magamra. Olykor túlzásba viszem az érzelmek feszegetését, hogy aztán kirobbanjon a botrány. Egy fő ellenségem van: a langymeleg unalom, legyen szó filmekről, párkapcsolatról, bármiről. Az ingerszegény helyzetek alkalmatlanok arra, hogy bármit kihozzunk belőlük. Nekem amúgy is kell a feszültség, a pörgés, a nyüzsgés, az ütközések, különben elalszom.

- Egyszóval, nem lehet könnyű önnel élni.

- Szó se róla, a férjem elég jól bírja. Kettőnk közül ő az álmodozó, én meg a realistább. Néha azért hisztizem. Persze Léo, a kisfiam még nálam is hisztisebb. Soha nem unatkozom. Lehet, hogy banálisan hangzik, de manapság a főzés és az otthoni munkák maximálisan kitöltik a mindennapjaimat. Éjjelente írok, jegyzetelek, tervezgetek.

- A közös emlékek, élmények átértékelődnek az idő szűrőjén: többek között erről is szól számomra nagyon megejtően, bensőségesen a Before Midnight. Mint a sorozat legérettebb darabja.

- Örülök, ha így gondolja. Elvégre beleíródtak a mi személyes tapasztalataink, ütődéseink, csalódásaink, örömeink, emlékeink. Negyvenesen nem lehet már a huszonévesek önfeledtségével létezni. Illetve az élethez szerintem nagyfokú önirónia, humor, belefeledkező képesség is kell. Hogy akkor is elviseljük, amikor éppen nehéz vagy monoton.

- Gondolom, a monotonitás veszélye nem fenyegeti...

- Elszórakoztatom magam, ha éppen úgy adódik. De már én sem az a lány vagyok, aki nyakába akarná venni a világot, meghódítani a mozit, két vállra fektetni a producereket, rendezőket.

- Miért, volt idő, amikor ez jellemezte?

- Sokan nem nézték ki belőlem, hogy ha a helyzet úgy hozza, erőszakos, rámenős vagyok. Régebben addig nem nyugodtam, amíg egyenes választ nem kaptam a kérdéseimre, a forgatókönyveimre. Közben annyi minden történt velem, ami visszavett a lendületemből, a nyomulásomból. Egy súlyos baleset megtanított arra, hogy mi fontos. Aztán az édesanyám halála volt az a pont, amikor kioldódott belőlem az addigi görcsölés, önhajszolás. Megértettem, hogy onnantól még inkább felelős vagyok magamért, a szeretteimért, az érzelmeimért.

- Mintha az érzékenységét, a sebezhetőségét humorral palástolná...

- Nem takargatom, hanem átformálom valami fogyasztható anyaggá. Soha nem is állt volna jól a hamupipőkeség.

- Gyakran teszi meg verbális támadásai célpontjává a francia taxisokat, a párizsiak türelmetlenségét vagy éppen a gallok sovinizmusát. Mint például a Két nap Párizsban című filmjében, amit maga rendezett.

- Ezek a jól ismert visszásságok a családi együttlétekben nyilvánulnak meg a legextrémebb módon. Albert Delpy, amúgy az életben is az édesapám, kiválóan tudja karikírozni a gasztronómia, politika, szexualitás témájában „lubickoló” franciákat. Annak idején azért vettem a hátizsákomat, és utaztam Los Angelesbe szerencsét próbálni, mert halálosan untam.

- Nem bánta meg, hogy kimaradt a francia mozi „sztárképzéséből”, Hollywoodban sem lett idol, inkább megmaradt kétlaki nomádnak?

- Ez a legtöbb, ami velem megtörténhetett. Két nyelv, két kultúra, két lakás, két gondolkodásmód, rengeteg barát, terv, kolléga, élmény, utazás. Ezek nélkül bezárkóztam volna a magam szűk identitásába. Mindig is az alternatív kultúra vonzott jobban, mint a mainstream. Szabálytalan, független, őrült lány vagyok én ahhoz, hogy felsorakozzam valaki vagy valami mögé. Ha valahol elfog a fullasztó érzés, nincs, ami visszatartson. Például New York-imádó vagyok, de amikor rám telepszik a téli depresszió, ezerrel menekülök. Ugyanígy vagyok Párizzsal is. Egyszóval nem vagyok könnyű eset. De ki az, aki igazán az?

Fotó: Wikipedia