A nő, aki felbosszantotta az egész világot

Hannah Arendt mindig aktuális, és valahogy mindig újraaktualizálható. Talán éppen az ellentmondásossága miatt. A filozófusoknak nem volt elég filozófus, az esztétáknak elég esztéta, a politológusoknak elég tudományos. Az új posztmodern világ mégis felkarolta. És most egy film is készült róla.

Valamiért mindig azt hittem Hannah Arendtről, hogy férfi. Persze a név magáért beszél, mégis, miközben olvastam az írásait, soha nem volt az az érzésem, hogy „női” filozófiát tartok a kezemben, vagy hogy most egy nő szemén keresztül látom a világot. Igaz, nem is kell, hogy ezt érezze az ember. Ő úgy látta a világot, ahogy, és ezzel sokak ellenszenvét vívta ki, mégis vállalta. A film, amely most róla készült, épp egy ilyen időszakot mutat be Hanna Arendt életéből.

Heidegger csaja

Hannah Arendt 1906 októberében született, Németországban. Édesapja korán meghalt, édesanyja és neológ zsidó vallású nagyszülei nevelték fel. Saját bevallása szerint már 14 évesen olvasta Kanttól A tisztaész kritikáját, és Jasperstől A világnézetek pszichológiáját. Az igazáért is idejekorán kiállt: nyílt szóváltásba keveredett egyik tanárával, utána pedig Berlinbe ment, ahol (bár erre jogosító felvételi vizsgát végzettség híján nem tehetett) keresztény teológiáról szóló előadásokat hallgatott. Majd magántanulóként leérettségizett, és beiratkozott a Marburgi Egyetem filozófia szakára. Itt ismerkedett meg Martin Heideggerrel. Az akkor 35 éves filozófus és a 17 éves Arendt egymásba szeretett. Szerelmükről számtalan történet kering, 1925 és 1975 közötti levelezésüket egy német kiadó könyvben is megjelentette. Heidegger Arendtre és filozófiájára gyakorolt hatása vitathatatlan, a filmnek is fontos része. Mégis úgy érzem, sokan sokszor többet képzeltek bele ebbe a kapcsolatba, mint ahogy az valójában történt, hiszen Heideggernek több hasonló liezonja is volt marburgi évei alatt.

Hannah Arendt – Heidegger miatt vagy sem – 1926-ban úgy döntött, hogy egyetemet vált. Freiburgba ment, hogy ott Edmund Husserltől tanuljon. Végül Heidelbergben diplomázott és doktorált Karl Jaspersnél. Dolgozott a Frankfurter Zeitungnak, habilitált Berlinben, valamint Marx és Trockij politikai filozófiáját kutatta, miközben a nácik átvették az uralmat. Arendtnek megadatott volna a lehetőség, hogy németnek vallja magát, és ezzel „megússza” a zsidóknak szánt sorsot. Őt azonban nem ilyen fából faragták. Éppen ellenkezőleg: aktívan publikált, és fellépett a zsidók megbélyegzése ellen. Lakásában embereket bujtatott, míg a Gestapo el nem kapta, és nyolc napra börtönbe nem zárta. Mindezek után, 1933-ban Franciaországba menekült, ahol megfosztották német állampolgárságától, sőt 1940 májusában a gurs-i női internálótáborba vitték, miután a franciák összefogdosták és táborokba zárták a területükön tartózkodó német és velük szövetséges államok polgárait. Arendtnek 1941-ben sikerült megszöknie, és az Egyesült Államokba menekült.

Négy év kereszttűzben

A film már itt játszódik. Hannah Arendtet látjuk New Yorkban mint sikeres, hallgatói által is imádott, arrogáns és szigorú professzor asszonyt, aki otthon – második férjével, Heinrich Blücherrel –doromboló (olykor nagyon is féltékeny) kiscica, kilépve az ajtón viszont vadmacskává válik, aki minden megjegyzésre éles iróniával és szarkazmussal válaszol. A film Hannah Arendt életének egy rövid, alig négyéves szakaszát mutatja be, attól a pillanattól kezdve, hogy megtudja, Adolf Eichmannt, a náci Németország egykori SS-főtisztjét Argentínában megtalálták, Izraelbe hurcolták, és ott bíróság elé állítják, addig a pillanatig, hogy felvállalja, szembenéz, sőt szembeszáll Eichmannról írt könyvének kritikusaival, a (csaknem) egész zsidó közönséggel, rokonaival és jó barátaival is.

Csak a logisztika???

Adolf Eichmann és Hannah Arendt neve az évek során összefonódott – bár ezt egyikük sem tervezte így. Arendt, amikor megtudta, hogy Jeruzsálemben állítják a bíróság elé Eichmannt, maga kereste meg a The New Yorkert, hogy tudósíthasson nekik. Az főszerkesztő végül igent mondott. Így utazott Arendt Jeruzsálembe, ahol legnagyobb meglepetésére nem azt az Eichmannt látta, akit várt. Nem egy bestiális szörnyeteget, hanem egy átlagos bürokratát, aki mindig jobban akart teljesíteni másoknál, akinek a parancs szent volt. Mindegy, hogy zsidók vagy autóalkatrészek transzportjáról volt-e szó. Ő csak útvonalakat, menetrendeket, vagon- és mozdonyszámokat látott, csak a logisztika érdekelte. Az, hogy a vagonokba zsidókat zsúfoltak, és a vonatok végállomása haláltábor, nem. Még azt is elhihetjük neki, hogy ezekről nem is tudott. Pontosabban nem vett tudomást. Egy biztos: ő valóban soha nem ölt meg senkit. Konkrétan, a szó szoros értelmében valóban nem. Közvetve és áttételesen viszont milliókat.

Nem mindig fekete-fehér

Margarethe von Trotta, a film rendezője az eredeti, Jeruzsálemben készült felvételeket használja Eichmann bemutatására. És bár az első ilyen jelenet kissé zavarosra sikerült a korabeli fekete-fehér és a most készült színes felvételek állandó váltogatása miatt, az azt követő megoldás zseniális: a Hannah Arendt (Barbara Sukowa) az újságíróknak kijelölt teremben ül az írógépe mellett, és egy fekete-fehér televízió képernyőjén nézi a per közvetítését. És közben próbálja megérteni Eichmannt.

Rosa Luxemburg után

Barbara Sukowa nem most vállalt először ilyen kaliberű szerepet. 1986-ban, szintén Margarethe von Trotta rendezésében Rosa Luxemburg német politikusnőt és marxista politikai gondolkodót alakította. Sukowa akkor Cannes-ban megkapta a legjobb női főszereplőnek járó díjat a filmért. Hannah Arendtként is hasonlóan nagyot alakít. Sukowa – aki jelenleg maga is New Yorkban él – hitelesen játssza a nagyvilági, kozmopolita, ugyanakkor értelmiségi és mélységesen konzervatív professzor asszonyt, aki nem fél kijelenteni, sőt cikkekbe és könyvekbe foglalni: Eichmann nem gonosz volt, csak nem gondolkodott. Nem volt képes gondolkodni. És itt tér vissza a régi és örök szerelem Arendt életébe a filmben: Heidegger szavai, amelyeket még a Marburgi Egyetemen mondott arról, hogy mit is jelent gondolkodni. Látjuk a fiatal, naiv Hannáht, ahogy rajong a professzorért, a híres filozófusért, majd látjuk az érett Arendtet is, aki visszatér, hogy titokban találkozzon professzorával annyi év levelezés után. Mary, Hannah barátnője az egyetlen, aki ki meri mondani: Heidegger volt a nagy szerelem Arendt életében. Itt lesz a film dokumentációból fikcióvá. Von Trotta sem hagyhatta ki forgatókönyvéből a titokzatos Heidegger-románcot. Ezzel valószínűleg nézők százainak elvárását teljesítette, és másik száz ellenszenvét váltotta ki – a kapcsolat túlmisztifikálásával.

A felháborodás tárgya

A filmnek – és a korabeli kritikáknak – van még egy sarkalatos pontja: Arendt kimondja a zsidó tanácsok „részbűnösségét” a holokausztban. Hogy tehettek volna másképp. Ha nem ennyire szervezettek, ennyire „beszervezhetők”, ha hagyják széthullani közösségeiket, ha inkább a káosz uralkodik, akkor nem lehetett volna ilyen egyszerűen és gyorsan gettókba szervezni az embereket, és akkor (talán) nem haltak volna meg ennyien. Cikkeinek és könyvének ez a része teljes felháborodást keltett a zsidó közösségekben. Követelték a The New Yorkertől, hogy fejezzék be a cikksorozatot, és tiltakoztak az ellen is, hogy könyvben jelenjen meg ez a „rágalom”. Még a katedráról is megpróbálták eltávolítani a professzor asszonyt. Ő azonban nem tágított. Kitartott amellett, hogy nem védeni, csak megérteni akarta Eichmannt. Aki nemhogy gonosz nem volt, még csak antiszemita sem, csak egy parancsot teljesítő, gondolkodásra képtelen bürokrata. És éppen ez ösztönözte Arendtet a további kutatásaira, hogy megértse a gonosz banalitását, hogy a világtörténelem legnagyobb gonosztettei miért mindig a „senkik” nevéhez kötődnek.

Mindeközben soha nem adta fel vagy tagadta meg zsidóságát, még ha mások ezt megtagadták is tőle. Sőt egyik leghíresebb interjújában, amelyet 1964-ben a keletnémet közszolgálati televízióban Günter Gausnak adott, azt mondta, ő soha nem volt német a néphez tartozás értelmében. Ő csak német állampolgár volt. Német anyanyelvű zsidó. Így különböztette meg magát a németektől, miközben a zsidók megbélyegzése ellen harcolt. Felelőssé tette a zsidó vezetőket milliók haláláért, miközben védte is őket. Elítélte Eichmannt, miközben fel is mentette. És éppen ez a szűnni nem akaró ambivalencia, ez a többirányú lojalitás, ezek a törésvonalak tették lehetővé, hogy szembenézzen, hogy tudomásul vegyen, és ez adta műveinek kreativitását, azt a fajta látásmódot, amelyet aztán a posztmodern kor is szívesen mondott magáénak. És éppen ez teszi Hannah Arendtet ma is, akár egy egész estés játékfilmben is, aktualizálhatóvá.