Gitár által a világ

Bárhol is jártam eddig Európában, ha a magyar dzsessz vagy világzene szóba került, Snétberger Ferenc muzsikája még egyszer sem hiányzott a kollektív zenei élményből. Zenéje nem a másságé, hanem a hasonlóságé. Az 56 éves gitárművész kultúrákat, műfajokat összekötő improvizatív játékában mindenki megtalálja önmagát, a másikat, a közöset. A Liszt Díjas muzsikus a Magyar Tehetség Nagykövete, a romák társadalmi felzárkózásának elkötelezettje, a nemzetközileg is elismert Snétberger Zenei Tehetség Központ alapítója, vezetője.

- A menedzsere három lehetséges helyszínt ajánlott fel, amikor ezt a találkozót szerveztük. Mi Budapesten találkoztunk, közben megjárta Berlint, most némi felsőörsi kitérő után Zürichbe készül. Valójában hol él?

- Alapvetően Berlinben élek, de koncertekre gyakran jövök Budapestre, és nagyon szívesen. A Balatonnál, Felsőörsön akkor tartózkodom, amikor az ott működő Zenei Tehetség Központban tartanak a kurzusok. Azaz októberben, márciusban és júliusban töltök ott néhány hetet. Elég sűrűn jövök most, régebben nem jártam ennyit haza.

- Hogyhogy Berlin mellett döntött? Mi fogta meg az akkor még kettéválasztott városban?

- Először 1987-ben jártam Berlinben, még állt a Fal. Egy fesztiválon játszottam, és nagyon magával ragadott a város. Ilyet még nem láttam: ennyiféle nációt, embert, ilyen sok művészt. Akkor gondoltam arra, hogy ha Magyarország mellett máshol is élek, akkor Berlin az első helyen szerepel. Előtte Olaszországba készültem. Majdnem biztos is volt, de aztán Berlin nagyon elkapott.

- Olaszország miért nem kapta el annyira?

- Az is elkapott, számtalan koncertet adtam, jó barátaim vannak ott is. Berlin viszont állandóan változik, dinamikusabb, és ez befolyásolja a kulturális életet.

- A családja a szülővárosában, Salgótarjánban maradt? A többiek hogyan boldogulnak?

- Heten voltunk testvérek, hatan maradtunk, és rajtam kívül mindenki itthon él. Magyarországon romának lenni nem olyan egyszerű, így nekik sem. Ráadásul Salgótarján és környéke az ország egyik leghátrányosabb helyzetű vidéke, kilátástalan munkanélküliséggel.

- A testvérei szintén zenészek?

- Mindegyikük nagyon tehetséges, de egyikükből sem lett hivatásos zenész. Játszanak, a zene összefogja őket, mert szeretik, de nem abból élnek.

- Miből tartják el a családjukat?

- Alkalmi munkából, ami épp adódik. Azok a salgótarjáni nagy gyárak megszűntek, ahol korábban a környékbeli romák három műszakban dolgoztak, hogy el tudják tartani a családjukat. Mindenkinek volt egzisztenciája. Most nincs munkahely. Ha nem segítenék rajtuk, akkor reménytelen lenne a helyzetük.

- Régen sem volt könnyű cigányként Magyarországon. Már gyerekként sem. Milyen lehetőségei voltak egy vidéki magyar iskolában egy roma kisfiúnak?

- Nem volt könnyű. Az osztályba harmincan jártunk, páran voltunk romák. Mindig akadtak nézeteltérések, de nem azért, mert rosszat csináltunk. Hanem mert ha valaki másként nő föl, másként néz ki, támadják. Ez mindenütt így van a világon. Az emberek félnek a mástól, az idegenektől. Így, ha valami eltűnt, először mindig rajtunk keresték. Ha valakinek elveszett a radírja, egyből azt mondta, biztos a Snétberger volt! Ez viccesen hangzik, de nagyon súlyos problémát takar. Ráadásul a hetedik-nyolcadik osztályt máshol kellett végeznünk. Pusztán azért, mert indítottak egy iskolát, ahová csak romák jártak. Négyünket küldtek oda az osztályból, egyikünk sem értette miért. Nem akartunk menni, mert megszoktuk az addigi osztályunkat, életünket. De nem ellenkezhettünk. Az igazgató azt mondta, jobb lesz nektek ott, a szüleink meg nem nagyon tudtak ezzel foglalkozni, mert megvolt a maguk baja.

A teljes cikk a La femme 2013. tavaszi számában olvasható.