Az írek írnak, és mesélnek

A zöld negyven árnyalata már jóval korábban népszerűvé vált, mielőtt a szürke ötven árnyalata meghódította volna a világot. Igaz, itt nem erotikus könyvről, hanem vidám dalról van szó, amely azt énekli meg, a zöld színnek milyen elképzelhetetlenül sokféle változatát csodálhatjuk meg a fagyos Grönlandnál sokkal több joggal zöld szigetként emlegetett Írországban.

Ez az a hely, ahol a látogatót ide csalogató fotók nem hazudnak: a tenger a valóságban is olyan szürkészöld, a fű olyan smaragdszínű, a sok esőtől vadul burjánzó növényzet olyan élénkzöld, mint a fényképeken. És ami az én pesti betondzsungelhez szokott szememnek a leghihetetlenebb, itt a zöldövezet nem csak a vidéké, hanem a városnak is szerves része. A természet nem korlátozódik olyan népszerű parkokra, mint a Saint Stephen’s Green, ahol fűre lépni egyáltalán nem tilos, vagy a Merrion Square, ahol Oscar Wilde hanyatlik el dekadens pózban egy sziklán, és ahol ilyenkor már teljes lendülettel nyílnak a sárga nárciszok. Az öcsémék félórányi buszozásra laktak a központtól, ami dublini mértékkel mérve egyáltalán nem távolság, és a hátsó kertjük törzsvendégei között az ökörszemek, vörösbegyek, szarkák és mókusok mellett rendszeresen felbukkant egy róka is.

Hattyúk a Liffey folyón

Nem csoda, hogy ilyen természet közeli szocializáció után az írek makacsul ragaszkodnak ahhoz az elképzelésükhöz, hogy emberhez méltó életet élni kizárólag kertes családi vagy sorházban lehet. Na jó, legföljebb még önálló apartmanokká átalakított, tekintélyes külsejű György-korabeli épületekben, ahol élénk színűre festett ajtó nyílik az utcára, és a lakásokban titokzatos zugok rejtőznek. Dublin így a nálunk megszokottól eltérően nem fölfelé, hanem széltében terjeszkedett, csupán a város kevéssé elegáns északi részén húztak fel néhány sokemeletes, igazi panelházat a 60-as évek végén. Ezek a Ballymunban álló toronyházak hamarosan a szegénység, a drogozás, a jövőtlenség, a kilátástalanság jelképévé váltak, olyannyira, hogy még Bono is megénekelte őket a U2 egyik számában, miszerint „hét tornyot látok, de csak egyetlen kiutat”. Nem állítom, hogy a ballymuni hét torony látványában egy napon említhető mondjuk a Tadzs Mahallal vagy versailles-i kastéllyal, de szerintem egyébként semmi baj nincs velük: átlagos, randa lakótelepi házak. Én is valami hasonlóban nőttem fel, mégsem éreztem soha, hogy az életem kilátástalan volna. Bár talán ma már az ott lakók sem érzik így, hiszen Ballymun éppen sok milliárd eurós ráncfelvarráson esik át.

A teljes cikk a La femme 2013. tavaszi számában olvasható.