Minden ötödik órában

Ötletadója és szereplője a családon belüli erőszakot körüljáró, részben dokumentumokból, részben irodalmi szövegekből építkező, rendhagyó színházi előadásnak. A Minden ötödik órában című Orlai-produkciót Bozsik Yvette rendezte, aki korábban a Vagina monológokban dolgozott együtt Fullajtár Andreával.

 

 

 

− A stockholmi Bergman-fesztiválon előadtál egy monológot Eleonor Mercier Összevissza vertek című könyvéből. Milyen kép bontakozott ki számodra a szövegek alapján ennek a súlyos problémának a személyes vetületéről?

 

− Egy nagyon érdekes gyűjteményről van szó, amely segélyhívások első mondatait tartalmazza. A szerző több éven keresztül dolgozott egy olyan segélyszervezet munkatársaként, mint nálunk a NaNe (Nők a Nőkért az Erőszak Ellen) egyesület. Napi nyolc-tíz-tizenkét órában vette fel a telefonokat, és próbált segítséget nyújtani. A mániájává vált, hogy a telefonáló első mondatát lejegyezze. Megmutatta valamelyik kollégájának, aki azt javasolta, mindenképp jelentesse meg könyvben. Kevés sokkolóbb van annál, hogy mennyi áldozat, mennyi történet sejlik fel pusztán ezekből a mondatokból. Ezért is gondolták úgy a stockholmi Bergman-fesztiválon, hogy jó volna többféle verziót megjeleníteni belőle. Így a Mitos21 elnevezésű nemzetközi színházi szervezet mindegyik tagországának színháza, köztük a Katona József Színház is, készített egy etűdöt. Amikor hazajöttem Stockholmból, Orlai Tibor megkeresett azzal, hogy szeretné, ha Magyarországon is csinálnék egy előadást a családon belüli erőszakról. Szép lassan összeállt a csapat, időközben kiderült, hogy sokkal jobb, ha magyar vallomásokat használunk, mert a helyzet nálunk is nagyon súlyos.

 

− A leginkább a gyerekeket és a nőket érintő erőszak milyen színpadi eszközökkel, stílusban „elevenítődik fel”?

 

JOG

A törvényhozás mind a mai napig elzárkózik az elől, hogy komolyan vegye a családon belül erőszakot.

− Műfajilag nemigen tudnám behatárolni. Leginkább olyasmi az egész, mint egy kiáltvány. Nem valami színdarabot kell elképzelni, amelynek van eleje, közepe, vége. Rengeteg helyzetet, esetet, karaktert gyűjtöttünk össze a hülye szakértőtől, aki segítség helyett még tapos egyet az áldozaton, az erőszakos anyán, apán át a bántalmazott gyerekekig. Lehetőség szerint a családon belüli erőszak legtöbb arcát szerettük volna megmutatni, azt, hogy hányféle módon létezik a fizikai és lelki terror.

 

− Hogyan látod, neveltetés, szociális érzékenység, társadalmi tolerancia kérdése-e a háziasított erőszakhoz való viszonyunk?

 

− A törvényhozás mind a mai napig elzárkózik az elől, hogy komolyan vegye a családon belül erőszakot. Nem sikerült elérni, hogy büntetőjogi kategória legyen – ez azt mutatja, hogy bizonyos emberek nem hajlandók tudomásul venni a probléma létezését. És azért nem hajlandók tudomásul venni, mert magukban azt gondolják, ha egy nőt megver a férje, az megérdemli. Nevelési célzattal a gyereket is lehet bántalmazni. És innentől gyakorlatilag megfoghatatlan, mi az pont, ahol a rendőr segíthet. Amikor már vér folyik? Ez nagyon jól mutatja a közállapotokat, továbbá azt, hogy nem iskolázottság vagy életszínvonal kérdése, hogyan viszonyul ehhez valaki. Sokkal inkább emberség és civilizáltság dolga, hogy mit gondolunk egymás szuverenitásáról, aurájáról, amelybe nem lépünk be. Amíg az emberek nagy része, sőt vezető politikusok állítólag diplomával, doktorival azt gondolják, hogy ez belefér, addig nehezen fog megváltozni azoknak a helyzete, akik ettől szenvednek. Minden ötödik órában halálos áldozata is van a családon belüli erőszaknak. Ennek ellenére nem történt érdemi elmozdulás.

 

 

− Fontos a civil társadalom szerepe. Sokszor nehéz eldönteni, mikor szólhatok bele akár a közvetlen rokonom, barátom életébe....

 

− Sok nő nagyon sokáig nem tudja magáról, hogy ő bántalmazott, sőt hibásnak érzi magát. Vagy azt érzi, valóban nem főzött jó vacsorát tegnap, valóban nem tudta jól ellátni a gyereket. Sok év alatt alakul ki a bántalmazott–bántalmazó viszony. A gyerekekkel ugyanez a helyzet. Azonosulnak a szülői érvekkel. Hiába veri apja-anyja évek óta, azt fogja mondani, megérdemlem. Rendkívül hosszú folyamat, amíg egy áldozatból sikerül magára eszmélő embert csinálni, aki megpróbálja megállítani ezt a folyamatot, vagy legalább felismeri, hogy agresszió áldozata. És ez azért történhet meg, mert nem a pofonnal, hanem a lelki megnyomorítással kezdődik a folyamat. Az egyik fél szép lassan elkezdi alárendeltként, kevesebbként értékelni magát. Ezért aztán az egyik fél hatalma folyamatosan nő, amit agresszivitásától függően használni kezd verbálisan és sok esetben sajnos fizikailag is.

 

JÁTSZMA

Sok nő nagyon sokáig nem tudja magáról, hogy ő bántalmazott, sőt hibásnak érzi magát.

− Tudatosan vagy tudattalanul mindannyian érintve vagyunk az emberi játszmákban, illetve nem menthetjük fel magunkat legalább az állásfoglalás alól!

 

− Az emberek között állandóan létezik egyfajta kölcsönhatás, amelyben benne van az alá-fölérendeltségi viszony libikókajátéka. Ki mikor kerül a másik fölé, vagy ki mikor próbálja elnyomni a másikat, ember-ember viszonylatban mindig zajlik bizonyos próbálkozás. Fel kell ismerni, hogy mi az, ami még az egészséges határon belül van, és mi az, ami már beteggé tesz egy kapcsolatot vagy helyzetet.

 

− A kiáltványon túl szerinted milyen hatósugara lehet a téma művészi feldolgozásának?

 

− Az előadás leginkább a figyelmet tudja felkelteni, vagy megpróbálja elgondolkodtatni az embereket. Nem válaszolhat meg egy társadalmi problémát, de eljuttathat néhány nézőt odáig, hogy „na jó, beszélek a kolléganőmmel”. Már évek óta látja, hogy milyen házasságban él a szomszéd, a kolléganő, a testvér, és ha eljut odáig, hogy csináljon is valamit, az már önmagában nagy dolog. Fontos a bizalmi viszony, amelyben megnyílhat a bántalmazott fél. Az emberek egyrészt félnek, másrészt azt hiszik, hogy nincs senki, akihez fordulhatnak, ha baj van. Mentsvárrá válni nagyon nehéz és felelősségteljes döntés, de talán ez az egyetlen menekülési útvonal a bajbajutottak számára.

 

Fotó: Horváth Judit/Bozsik Yvett Társulat