Richard, a lipcsei srác

Kedves gyerekkori emlékeim közé tartozik első találkozásom a zeneirodalom legnevesebb szerzőivel. Az ismerkedést az édesapámnak köszönhettem, aki zeneszerető ember lévén, fontosnak tartotta, hogy engem is minél hamarabb megnyerjen a klasszikus zene ügyének. Sikerrel járt, és érdekes módon sok zeneszerzővel kapcsolatban a mai napig emlékszem, melyik darabot hallottam tőle először. Beethoventől ez stílszerűen a III. Leonóra-nyitány volt, ha már tőle kaptam a nevemet, illetve a Fidelio második felvonásából Florestan áriája, Simándy Józseffel és magyarul. Az ő hangja annyira benne maradt a fülemben, hogy mindig automatikusan a Kitárul, kitárul az égi világ szöveget vártam, a mintát csak Jonas Kaufmann-nak sikerült kitörölnie sok évvel később, amikor Münchenben hallottam őt Florestant énekelni. Mozart nevét az Egy kis éji zene és Papageno ismertette meg velem, Bachét valamiféle súlyos egyházi kompozíció (azt hiszem, a Máté passió, amely gyerekként annyira nem fogott meg), és a h-moll szvit (amelynek vidám, pergő fuvolaszólói annál jobban tetszettek). Wagner pedig úgy bukkant fel az életemben, hogy a rádióban megszólalt a Tannhäuser zarándokkórusa, az apukám pedig elmesélte, annak idején az egyetemi kórusban mekkora erőfeszítésükbe került megbirkózni a bonyolult, kromatikus futamokkal. Nekem akkoriban fogalmam sem volt róla, mik azok a kromatikus hangsorok, ki a manó az a Tannhäuser, és mit művelnek a zarándokok, csak azt éreztem, hogy ez a zene megragad és beszippant, mint egy örvény.

Azóta is ezt érzem, valahányszor Wagnert hallgatok. És gyakran hallgatok, mert az apukámmal ellentétben, akinek a szász mester azóta sem tartozik a kedvencei közé, nekem igen. Mondjuk az édesapámnak sem annyira a komponista zenéje, mint inkább a magatartása ellen van kifogása, ahogyan egyszer ironikusan megfogalmazta: Wagner nagyon rendes ember volt, az ellenségeivel sosem tolt ki, mindig csak a barátaival. Értve ezen a szóban forgó barátok pénztárcájának és/vagy feleségének nagyvonalú igénybevételét. Férfiszemmel nézve ez valóban nem nevezhető éppenséggel úriemberhez méltó tempónak. Én viszont nőként mindig úgy éreztem, az az ember, akinek ilyen erő árad a zenéjéből, férfiként is ugyanilyen erőteljes és vonzó személyiség lehetett, és mellette a többi férfiú feltehetőleg jelentéktelenné halványult. Szóval én már régen megbocsátottam Wagnernek, bár persze könnyű nekem, nem az én házastársamat csábította el.

Richard ist Leipziger, azaz Richard lipcsei – hirdetik büszkén a komponista szülőhelyének mai lakosai, akik városuk nagy szülöttjének emlékét az idén szinte megszámlálhatatlan helyszínen és eseménnyel idézik fel. A kis Richard valóban a szász nagyvárosban jött a világra, sőt mi több, Bach egykori munkahelyén, a Tamás-templomban keresztelték meg. Gyerekként azonban mindössze két évet töltött Lipcsében, egyébiránt egész életében fel-alá rohangászott a világban, időnként politikai ellenfelei, bár gyakrabban a hitelezői vagy valamelyik szeretőjének megcsalt férje elől menekülve. Szülővárosa azonban később is fontos szerepet játszott az életében, például az itteni egyetemen tanult zeneszerzést, amikor pedig 1870-ben átmenetileg fizetésképtelenné vált a Bayreuthi Ünnepi Játékok intézménye, A Nibelung gyűrűjének első, látványos rendezése innen indult el világhódító útjára. Bayreuth az Bayreuth, oda az idén valószínűleg még a megszokottnál is nehezebb jegyet szerezni, Lipcsében viszont talán még van esélyünk. Az ottani ünnepségek május 15-én kezdődnek, és május 26-án érnek véget a zeneszerző egyik korai operájának, a Szerelmi tilalomnak koncertszerű előadásával. Aki akar, biciklin járhatja be a környéket a komponista nyomában (bár kétlem, hogy Wagner maga anno kerékpárra pattant volna), május 22-én, a zeneszerző születésnapján részt vehet a Gewandhausban rendezett ünnepi hangversenyen, vagy meghallgathatja a Ring szavak nélkül című különleges darabot, amelyet az amerikai karmester, Lorin Maazel állított össze A Nibelung gyűrűjének legismertebb motívumaiból.

Bayreuth

Ahol Wagnerből Wagner lett – ezt a szlogent már Szászország fővárosában, Drezdában adták az ünnepi eseményeknek. A komponista nyugtalan életének 70 évéből valóban viszonylag sokat, összesen 19-et töltött az Elba partján, ahogyan a helybeliek összeszámolták, többet, mint bárhol másutt. Itt nőtt fel, itt érte el első szakmai sikereit, a Semperoper mutatta be a Rienzit (olyan nagy sikerrel, hogy Wagnert rögtön kinevezték királyi szász udvari főzeneigazgatóvá), majd később A bolygó hollandit és a Tannhäusert is. Ezt a Lohengrin követte, amelyet a Drezdától nem messze található Graupa nevű birtokon írt, ennek emlékét már több mint száz éve múzeum őrzi a vadászkastélyban. A szász főváros jubileumi ünnepségeinek keretében a Semper Operaházban egyaránt előadják a Lohengrint, A bolygó hollandit, a Tannhäusert és a Trisztán és Izoldát, míg a Drezdai Állami Zenekar május 21-i hangversenyén a Németország egyik legkapósabb exportcikkének számító Jonas Kaufmannt kíséri majd. A sztártenort hallgatni azért is különleges élmény, mert neki nemcsak a német, hanem Wagner is az anyanyelve, kisfiúként akkor döntötte el, hogy felnőve operaénekes lesz, amikor a nagyapja régi bakelitlemezekről Wagner-operákat játszott le neki.

A bicentenáriumot Türingiában is számos helyen megünneplik. Erről a tartományról azt kell tudni, hogy nemcsak Weimar található itt, ahol Liszt menedéket adott Wagnernek, amikor menekülni kényszerült az 1848–49-es német forradalmi eseményekben vállalt aktív szerepe miatt, és ahol későbbi apósa több művének (köztük a Lohengrinnek) a bemutatójánál is bábáskodott, hanem Eisenach is, amelynek várában, a Wartburgban a Tannhäuser története játszódik. Itt a lehető legautentikusabb díszletek között, a nagy lovagteremben játsszák az operát az idén négy alkalommal. Bár nem szcenírozott, hanem hangversenyszerű előadásokról van szó, ez szerintem sokszor még előnyt is jelenthet. Tudom, tudom, Wagner ideálja az összművészet volt, ahol zene, szöveg és látvány egymást erősítve kelti a művészi hatást, a modern rendezések azonban az én ízlésem szerint nemritkán inkább gyengítik a végeredményt. Mert hiába énekel, teszem azt, Jonas Kaufmann (ha már ennyiszer szóba került) nagyszerű Lohengrint, ha mindezt valamiféle fakózöld kórházi pizsamafelsőbe bújtatva kell tennie, a hattyúját kitömött madár formájában szorongatja a hóna alatt, miközben körülötte pólóba és vászonnadrágba bújtatva ugrándozik Madarász Henrik háza népe. A Wartburgban hasonló megrázkódtatásoktól nem kell tartanunk.

A jeles évforduló alkalmából Budapesten is számos hangversenyt rendeznek. A nyolcadik Budapesti Wagner-napokon neves Wagner-énekesek lépnek színpadra, az MR Szimfonikusok és az Operaház zenekara játszik, a karmesteri dobogón a művészeti vezető Fischer Ádám és Vajda Gergely áll majd. Hét operaelőadás és a Müpa Stúdió három Wagner-dokumentumfilmje látható június 8. és 23. között. A fesztivál június 8-án A nürnbergi mesterdalnokok című opera bemutatójával kezdődik, a darabot Michael Schulz rendezi, a főbb szerepekben Annette Dasch, James Rutherford, Eric F. Halfvarson, Bo Skovhus és Klaus Florian Vogt hallható. (További előadások június 15-én és 23-án.) Ismét a program részét alkotja a korábbi években már színre vitt Lohengrin, amely Marton László rendezésében sikert aratott, és figyelemre méltó nemzetközi reputációt vívott ki (június 9-én és 16-án), és a minden alkalommal óriási sikert arató Parsifal (június 14-én és 22-én), amelynek teljes színpadi megjelenése Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra munkája.

Az idei Budapesti Wagner-napok különleges színfoltja az a június 21-i dalest, amelyen Karine Babajanyan, Wiedemann Bernadett, Kovácsházi István és Sebestyén Miklós éneklik a komponista összes dalát Virág Emese zongorakíséretével. A Wagner, a dalköltő – Richard Wagner összes dala című estet Kovács Sándor műsorvezető magyarázata teszi teljessé.