Újabb etűd az amerikai álomra

Cannes mégiscsak Cannes, de a Warner Bros mégsem várhatott azzal, hogy időben tesztelje Baz Luhrmann újabb megalátványosságának, a 130 millió dolláros, 3D-s A nagy Gatsbynek a fogadtatását. A képek lebilincselők, csillogók, káprázatosan giccsesek, de önmagában nem a sok szín, cicoma, pompa miatt nem volt kegyes a produkcióhoz a tengerentúli kritika. Kifogásolták a férfivá érett Leonardo Di Caprio szenvedélymentességét, a Daisyt alakító Carey Mulligan ürességét.

A legtöbb negatív felhang természetesen a rendezőnek jutott. Amit – jogosan – számon kérnek rajta, hogy filmje adós marad az amerikai álom, a dzsesszkorszak nagyságával, árnyaltságával. A tengerentúli filmbiblia, a Variety szavaival élve, ez a Gatsby klasszikusnak tűnik ugyan, a színészek korrektül felmondják a szövegüket, de a valódi érzelmek hiányoznak az alakításokból. Mintha Luhrmann nem értené az eredeti mű üzenetét. A túlzó stílus megfojtja a történet folyamát és lényegét. Két és fél óra sok ehhez. A nagy Gatsby epikus tragédia, Amerika, az amerikai álom filozófiájának és következményeinek parabolája.

Támpont nélkül

Persze ha azt vesszük, maga a szerző, F. Scott Fitzgerald adta meg az alaphangot főműve, A nagy Gatsby mozgóképes feldolgozásainak nehézségeihez. 1927-ben, az első némafilmes verzió láttán szó nélkül faképnél hagyta a vetítőtermet. Hollywooddal különben is hadilábon állt. Lenézte, mégis rákényszerült, hogy megélhetési okokból a filmhez szerződjön. Negyvennégy évesen az álomgyár munkanélküli forgatókönyvírója volt, amikor a halálos szívroham végzett vele. Befejezetlen műként hagyta maga után Az utolsó cézárt, amelyből Elia Kazan készített emlékezetes filmet Robert De Niro főszereplésével.

Gastby a hiphop korban

Két különös hangvételű film, a 2001-es cannes-i filmfesztivált nyitó Moulin Rouge és az Ausztrália után Nicole Kidman honfitársa újfent esztétikai túlkapásokkal élt. Hűséges társával, Craig Pearce-szel maga adaptálta F. Scott Fitzgerald 1925-ben megjelent regényét. A nagy Gastby melankóliája, szomorkás, dekadens hangulata helyett Luhrmann nagyszabású, akrobatikus zenés-táncos jelenetekkel pakolta tele a mozivásznat, és megalkotta – némi túlzással élve – A nagy Gatsby musicalváltozatát. Sajátos választás, hogy a húszas évek dzsesszzenéje helyett túlságosan is mai hangzások festik alá a történetet olyan előadóktól és zenészektől, mint Jay Z amerikai rapper, Bryan Ferry, Beyoncé, Fergie. A Young and Beautifult Lana Del Rey énekli. „Mi a hiphop korszakban élünk, és a közönség modern zenét akar” – fogalmazott Luhrmann a cannes-i sajtótájékoztatón. A rendező húsz évvel a Rómeó és Júlia után dolgozott újra együtt Di Caprióval, aki szerint mindegy, mihez nyúl Baz, Shakespeare-hez vagy Fitzgeraldhoz, egyaránt inspiráló, amit csinál.

Amerikai mitológia

Nem messze Cannes-tól, Saint-Raphaelben vetette papírra a szerző Gatsby történetének legromantikusabb fejezeteit. Jay Gastbyét, a titokzatos milliomosét, akinek felemelkedése, tündöklése és bukása egyúttal a húszas évek amerikai mitológiájának klasszikus témáit – pénz, hatalom, ambíció, újrakezdés – rejti magában. A szegénységből felkapaszkodott, dúsgazdag Gatsby az előkelő Daisy rabjává válik, majd a háború elsodorja őket egymástól. A lány férjhez megy a gazdag, társadalmilag hozzá illő Tom Buchananhez, akihez azonban nem kötik gyöngéd érzelmek. A régi szerelme visszahódítása érdekében Gatsby nem válogat az eszközökben, hogy vagyont szerezve kiérdemelje álmai asszonyát.

Ömlesztett dekadencia

A szerelmi dráma luxusszőttese mögött a boldog békeidők önfeledtsége, gondtalan féktelensége megelőlegezi a válság előszelét. Fitzgerald valójában egy életforma, egy társadalmi osztály végnapjait írta meg. A nyugati parti előkelőségét, amelyik tudja, hogy elszáll felette az idő, éppen ezért uralkodása utolsó napjait régi dicsőségéhez méltón akarja kiélvezni. Fitzgerald regénye – a színes káprázatok városáról, New Yorkról, a modern kultúra születéséről; a Long Island-i partik, a hamisítatlan gazdagság, a naplementés romantika, a képregénybe illő álmok nosztalgikus életérzése – olyan alapanyag, amelynél kevés inspirálóbb lehet a filmes szakma számára.

Filmes álom

Hivatalosan hat, két televíziós produkciót is beleszámítva nyolc celluloidfeldolgozás készült eddig a regényből. A legsikeresebb eddig a Francis Coppola forgatókönyvíró, Jack Clayton rendező, Robert Redford (Gatsby), Mia Farrow (Daisy) nevével fémjelzett 1974-es filmváltozat.

Redford előnye, hogy jobbképű (volt), mint Leonardo Di Caprio, az ő aranyifjú szexepiljével és győzelmes mosolyával nehéz ringbe szállni. Leo előnye viszont az, hogy több fanatizmust, mélységet és komorságot hordoz a tekintete. Mintha őt jobban körüllengené a rejtélyesség légköre. Az ő Gatsbyje jóval karcosabb. Az akkori filmnek divatteremtő értéke volt. Annak ellenére, hogy Mia Farrow alakítását még a partnere, Redford is bírálta, Daisy tollboa- és gyöngysorviselete, Gatsby ballonsapkája, szűkszárú nadrágja és zsakettje divatba jött. A Kenzo márka egyik kollekciójával kapcsolatban is Gatsby-lookot emlegettek. A Paramount stúdió legnagyobb örömére több száz cég versengett azért, hogy a filmmel reklámozhassa a termékeit. Hollywood hatására Amerika-szerte teret hódítottak a Gatsby-partik, a Gatsby-frizurák, a Gastby-koktélok.

Baz Luhrmann vizuális hedonizmusában elvesznek a finomságok, az apró nüanszok, viszont a képek, a mozgás, a ritmus híven adja vissza korunk nyugtalanságát. Az még a közeljövő zenéje, hogy ezúttal teremt-e divatot A nagy Gatsby „újratöltve”.