Utas és nagyvilág

Mikor, miért, hogyan és hová érdemes utaznunk? Igaz-e a mondás, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon? Milyen érzés magyarnak lenni távoli országokban?
Erről is mesélnek Zétényi Lili beszélgetőtársai:  Szilasi Ildikó Hermina Afrika-szakértő, antropológus, Vass Virág író, újságíró, Hardy Mihály, a Budapest Airport kommunikációs igazgatója és Kiss Róbert Richárd Prima Primissima díjas újságíró.

Zétényi Lili: Összeszámoltátok, hogy hány országban jártatok?

Kiss Róbert Richárd: Pontosan 168 országban jártam.

Vass Virág: Még nem számoltam össze, ennél kevesebb, szerintem olyan 30 körül.

Hardy Mihály: Két ország van Európában, ahol nem voltam. Albánia és Írország hiányzik a térképről. Majd pótoljuk.

Szilasi Ildikó Hermina: Én csak az afrikaiakat számolom, ott 23 országban jártam.

Zétényi Lili: Hány ország van Afrikában tulajdonképpen?

Szilasi Ildikó Hermina: Ötvennégy.

Zétényi Lili: Engem ez mindig megdöbbent.

Szilasi Ildikó Hermina: És milyen hatalmas országok! Jelenleg egymilliárdan lakják, óriási a gazdasági potenciálja is a demográfiai potenciál mellett. Még lehet vezető nagyhatalom Afrika, főleg ha számításba vesszük az ásványkincseit!

Zétényi Lili: És ha nem mások rabolják el a kincseket... Már gyerekkorotokban bennetek volt a vágy, hogy jó lenne sokat utazni, és ehhez képest választottatok szakmát, vagy fordítva, olyan szakma felé sodort benneteket az élet, amivel aztán jött az utazás is?

Kiss Róbert Richárd: Én vadászpilóta szerettem volna lenni, mint az édesapám. De kiderült, hogy tériszonyom van, és rosszul is látok, rájöttem, hogy a felvételhez kevés lesz a protekció. Gondolkodtam azon is, hogy focista leszek. Vonzott az írás és az újságírás, és érdekelt a nyelvészet is. De már a rendszerváltás idején sem fizették túl az egyetemi oktatókat, és nem lett volna lehetőségem az utazásra sem. Pedig amikor 1978-ban elmentem a szüleimmel Svájcba, a nagybátyámhoz, akkor rájöttem, hogy muszáj világot látnom. Bementem az egyik áruházba, megálltam az élelmiszerosztályon, és láttam, hogy ott lóg 50 fürt banán, és egyetlenegy vevő sincs. Nem értettem, miért teszik ki feleslegesen a banánt, mert nyilván, ha meg lehetne venni, akkor tömött sorokban kígyózva várnának rá az emberek. Akkoriban nálunk még csak decemberben volt banán, karácsony előtt. Megértettem, hogy csodás dolgok vannak a világon, és ezeket látni kell. A nyelvészet nagyon érdekelt, de tudtam, hogy az nem az a szakma, amivel az ember bejárja a földet. A Magyar Rádió riporteriskolája után a Magyar Televíziónál volt lehetőségem utazgatni. A Hello Világot csináltam Vinkó Józseffel, de később is sok utazási filmet forgattam. Így kezdődött.

Vass Virág: Amikor négyévesen autóval Bulgáriába mentünk a szüleimmel, tengeribeteg lettem. Akkor kijelentettem nekik, hogy soha többé nem megyek külföldre. Éppen Szegednél jártunk. Bennem nincs kalandvágy, mégis úgy mozgatott az élet, hogy mennem kellett. A szüleim két dologra biztattak: hogy sportoljak, és hogy a lehetőségekhez mérten utazzak. Így a nyelvtanulás lett a harmadik, amit fontosnak tartottak. Pedig akkor még nem tudtuk, hogy olyan világ jön, ahol az utazásnak komoly tere és lehetősége lesz. Mindig hagytam, hogy rángasson az élet, de a dolgozószobámban is nagyon jól érzem magam. Ehhez képest folyamatosan mozgásban vagyok négyéves korom óta.

Hardy Mihály: Én belenőttem az utazásba. A szüleim kutató tudósok, tehát ők már a hatvanas évek elejétől utaztak. A repülőteret, a mostani munkahelyemet is gyerekkorom óta ismerem, vártuk édesapámat, aki egy párizsi vagy egy tokiói konferenciáról jött haza. De szüleim elmondása szerint már én magam is utaztam repülőgépen hat hónaposan, pontosabban vittek - a mózeskosárban. Valószínűleg akkor csapott meg először a kerozin szaga. Számunkra az utazás mint életforma természetes dolog volt, nyári utazások Bulgáriába, Romániába. Volt ennek előnye is egyébként. A gyerekeim előbb ismerték Londont, előbb látták Párizst, mint hogy elmentek volna Varsóba, Bukarestbe vagy Szófiába.

Zétényi Lili: Én egyik városban sem voltam az utóbbi három közül…

Hardy Mihály: Szívem szerint minden magyart elküldenék egy-egy hónapra Angliába és mondjuk Kazahsztánba. Akkor körülbelül tudnák, hogy hol a helyünk a világban. Ez az egyik. A másik, hogy engem már 17 évesen elengedtek a szüleim a haverokkal egy hónapra, körbestoppoltuk Csehszlovákiát, illetve az NDK-t. Megbeszéltük, hogy három hét múlva, amikor ők kijönnek egy konferenciára Kelet-Berlinbe, az Alexander Platzon, a világóra alatt találkozunk. Emlékszem, mindenki ott volt.

Zétényi Lili: Ildikó, a te pályaívedről tudunk a legkevesebbet.

Szilasi Ildikó Hermina: Diósdon nőttem föl, száz méterre egy nemzetközi keresztény iskolától. Koreai, thaiföldi, amerikai barátok vettek körül. Láttam, mennyire másképp ülik meg a karácsonyt, a születésnapot, az ünnepeiket. Az egzotikus kultúrák kezdtek el érdekelni. A közgazdaságtanba belefogtam, de nem kötött le az analízis és a statisztika. Azt tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, teljesen mindegy volt, hogy romák vagy indiaiak. 19 éves voltam 2002-ben, akkor kerültem kapcsolatba egy Kongóban működő alapítvánnyal, amely iskolát, árvaházakat tart fenn. Akkor már antropológiát tanultam az ELTE-n. Egy kutatási alap fizette az első repülőjegyemet Kongóba. Onnantól kezdve élethivatássá vált számomra az afrikanisztika és a kulturális antropológia. Egyik afrikai misszió következett a másik után, tíz év alatt három évet töltöttem Afrikában, 23 országot bejárva.

A teljes cikk a La femme 2013. nyári számában olvasható.