1983 őszén a nővéremmel voltam életemben először moziban, a Szegény Dzsoni és Árnikát vetítették. Soha életemben nem láttam még ilyen csodás dolgot. Több száz emberrel ültünk együtt a sötétben, és tátott szájjal figyeltük a szegény fiút meg a királylányt, a boszorkányt, átéltük a varázslatot és az átkot megtörő szerelmet. Aznap eldőlt, hogy én is történeteket akarok mesélni, és nem éppen életszagú drámákat. De csak később, a miskolci Kossuth moziban, a Desperado vetítésének körülbelül az ötödik percében találtam meg a saját hangom. Amikor egy mexikói bárban Tarantino előad egy sztorit a kocsmatöltelékeknek, hogy „és akkor bejött egy benga nagy mexikói” és mi látjuk, ahogyan bejön Banderas, és „az arcát végig eltakarta a félhomály” és tényleg nem látszik az arca és „aztán előkerült egy pisztoly” és erre odarepült egy pisztoly a kezébe. Nem elővette valahonnan, hanem odarepült. Abban a pillanatban tudtam, hogy hátralévő életemben én is filmeket akarok csinálni, és azt is tudtam, hogy azok milyen filmek lesznek, és hogy milyen hatást akarok velük elérni. A fél 3-as vetítés után elbújtam a teremben, hogy megnézhessem a fél 5-öst is, aztán még egyszer, hogy a fél 7-est is. Ez volt az én filmes iskolám.
Az élmény sok évvel később vált teljessé, miután a Superdigital című kétperces rövidfilmemmel megnyertem az AXN Filmfesztivált, és nyereményeként eljutottam Hollywoodba, ahol Antal Nimróddal iszogattunk egy teraszon. Tényleg ennyire tetszett a Desperado? – kérdezte. Emiatt lettem filmes, persze – feleltem. És akarsz találkozni a rendezőjével? Azt hittem viccel. Pedig nem, Robert Rodriguez, a Desperado rendezője volt a producere Nimród készülő új filmjének, a Predators-nak. És még mondja nekem valaki, hogy Hollywood nem az álmok városa... Aztán mikor sikerei után megírtam az Előbb-utóbb című, időutazós kisfilmem nagyjátékfilm verzióját, a legtöbb helyről azt kaptam vissza, hogy „Ilyen filmeket nem készítünk itthon, ezzel Amerikába kellene menned!” Amit bóknak vettem, köszöntem, de nem mentem. Sőt! Elhatároztam, hogy mikor majd elkészül a filmem és óriási siker lesz, valahogyan visszautazom az időben és megmondom magamnak, hogy ne izguljak, sőt nyugodtan írjam meg akár egy magazinban is, hogy egy-két éven belül időutazós thriller fog készülni Magyarországon és oda lesznek tőle az emberek... Úgyhogy ezt most le is írom. És higgyenek nekem! Biztos forrásból hallottam.
1983 őszén a nővéremmel voltam életemben először moziban, a Szegény Dzsoni és Árnikát vetítették. Soha életemben nem láttam még ilyen csodás dolgot. Több száz emberrel ültünk együtt a sötétben, és tátott szájjal figyeltük a szegény fiút meg a királylányt, a boszorkányt, átéltük a varázslatot és az átkot megtörő szerelmet. Aznap eldőlt, hogy én is történeteket akarok mesélni, és nem éppen életszagú drámákat.De csak később, a miskolci Kossuth moziban, a Desperado vetítésének körülbelül az ötödik percében találtam meg a saját hangom. Amikor egy mexikói bárban Tarantino előad egy sztorit a kocsmatöltelékeknek, hogy „és akkor bejött egy benga nagy mexikói” és mi látjuk, ahogyan bejön Banderas, és „az arcát végig eltakarta a félhomály” és tényleg nem látszik az arca és „aztán előkerült egy pisztoly” és erre odarepült egy pisztoly a kezébe. Nem elővette valahonnan, hanem odarepült. Abban a pillanatban tudtam, hogy hátralévő életemben én is filmeket akarok csinálni, és azt is tudtam, hogy azok milyen filmek lesznek, és hogy milyen hatást akarok velük elérni. A fél 3-as vetítés után elbújtam a teremben, hogy megnézhessem a fél 5-öst is, aztán még egyszer, hogy a fél 7-est is. Ez volt az én filmes iskolám.
Az élmény sok évvel később vált teljessé, miután a Superdigital című kétperces rövidfilmemmel megnyertem az AXN Filmfesztivált, és nyereményeként eljutottam Hollywoodba, ahol Antal Nimróddal iszogattunk egy teraszon. Tényleg ennyire tetszett a Desperado? – kérdezte. Emiatt lettem filmes, persze – feleltem. És akarsz találkozni a rendezőjével? Azt hittem viccel. Pedig nem, Robert Rodriguez, a Desperado rendezője volt a producere Nimród készülő új filmjének, a Predators-nak. És még mondja nekem valaki, hogy Hollywood nem az álmok városa...Aztán mikor sikerei után megírtam az Előbb-utóbb című, időutazós kisfilmem nagyjátékfilm verzióját, a legtöbb helyről azt kaptam vissza, hogy „Ilyen filmeket nem készítünk itthon, ezzel Amerikába kellene menned!” Amit bóknak vettem, köszöntem, de nem mentem.Sőt! Elhatároztam, hogy mikor majd elkészül a filmem és óriási siker lesz, valahogyan visszautazom az időben és megmondom magamnak, hogy ne izguljak, sőt nyugodtan írjam meg akár egy magazinban is, hogy egy-két éven belül időutazós thriller fog készülni Magyarországon és oda lesznek tőle az emberek... Úgyhogy ezt most le is írom. És higgyenek nekem! Biztos forrásból hallottam.