Közönségdíjas, méghozzá Amerikában!

Augusztus első hetében érkezett a hír: a 12. Independent Music Awards Közönségdíját dzsesszdal-kategóriában egy magyar énekesnő, Pátkai Rozina nyerte el. Az elsimerés azért is nagy dolog, mert ebben a kategóriában általában amerikai előadó szokta a legtöbb közönség szavazatot összegyűjteni.

 – Zenésztársaiddal a Você e Eu című bossanovát dolgoztátok fel, ez szerepelt a versenyben. Hol voltál, amikor megkaptad a hírt a díjról?

– Éppen stúdióban voltunk, egy új anyagot vettünk fel a zenekarral. Közben megérkezett az IMA értesítése, elolvastam az e-mailt, és először nem hittem el. Azt gondoltam, ez is csak egy spam. Szóltam a zenekar tagjainak, először ők is azt mondták, hogy várjunk, nézzünk utána, keressük meg a honlapjukat…

– Ennyire hihetetlennek tűnt?

– Igen. Még válaszlevelet is írtam nekik, mert nem értettem, hogy ha a kategória másik négy – egyébként amerikai – előadója a saját szerzeményét játssza, hogyan került be az én dalom. Azt válaszolták, hogy gratulálnak a hangszereléshez, nagyon tetszik nekik az előadásmód, és kérik, fogadjam el a jelölést, nagyon örülnének nekem.

– Élőben, színpadon tehát nem is hallott titeket a zsűri.

– Az egész verseny online zajlik, tavaly szeptemberig lehetett leadni a felvételt. Minden előadó egy dallal pályázhatott a világ bármelyik tájáról, tehát komoly, nemzetközi verseny volt. A zsűriben olyan neves előadóművészek voltak, mint Tom Waits, Susanne Vega vagy McCoy Tyner. A kvintet egyik első felvételét küldtem el, ami jól sikerült, és szerettük is. Aztán az egészről elfeledkeztem, mert jött a Jazzy Dalverseny, ahol döntősök lettünk, majd a Jazz Showcase elnevezésű tehetségbörze a MÜPA-ban, annak is nagyon örültünk, úgyhogy minden alakult szépen. És akkor megérkezett az e-mail Amerikából, tényleg egészen hihetetlen volt! Készült a dalhoz egy videoklip is a stúdióban, ahogy éppen felvesszük ezt a számot. Jókedvű klip lett, azt gondolom, ezt is értékelték. Most is nagy boldogság arra gondolni, hogy a dzsessz hazájában, négy amerikai előadó mellett minket választanak dzsesszdal-kategóriában!

– Azt olvastam, hogy ez nem pénzdíjas verseny, de komoly szakmai hozadéka van. Például az, hogy Amerikában egy éven át promotálnak titeket. Ez mit jelent pontosan?

– Valószínűleg ajánlani fognak minket lemezkiadóknak, tehetségkutatóknak. Részleteket még nem tudok, de nemrégiben az Independent Music Awards hírlevelében a fejlécen láttam a nevemet. Elképesztő volt, nagyon örültem! Természetesen ez mind az ötünk sikere! Kellett hozzá a trombitásom, Pecze Balázs, aki klasszikus trombitás is, és hihetetlen stílusérzéke van; kellett hozzá a gitárosom, Tóth Mátyás, aki nagyon szépen játszik nemcsak dzsesszgitáron, de klasszikus gitáron is, és folyamatosan foglalkozik ezzel a műfajjal, tanít is a Snétberger Tehetségközpontban. Szükség volt Soós Mártonra, aki nagyon keresett, remek zenész, a Modern Art Orchestra nagybőgőse; és persze a kiváló dobosra, Cseh Balázsra, aki szintén játszik sok más formációval. Így vagyunk öten, ez a csapat, és ők nemcsak a zenésztársaim, hanem nagyon jó barátaim is. Szerintem ez nagyon fontos.

– Hogyan találtatok egymásra a fiúkkal?

– Mátyással egy dzsesszfesztiválon találkoztunk. Hallott engem énekelni, nagyon megtetszettek neki a dalaim, és így elkezdtünk együtt dolgozni. Tulajdonképpen duóban indult a zenekar pályafutása. 2011-ben Tóth Mátyással megkaptuk a budapesti Fringe Fesztivál szakmai különdíját a Bossa Novas című előadásunkért. Ez óriási elismerés volt nekünk, és az első komoly visszajelzés arról, hogy akkor ez járható út, csináljuk tovább. Később játszottunk trióban Cseh Balázs dobossal, vagy Pecze Balázs trombitással, aztán egy felvétel során Soós Márton bőgős is társult hozzánk, így alakultunk kvintetté. Ez pontosan egy évvel ezelőtt történt: 2012 augusztusában egy dalt készültünk felvenni, és erre jöttünk össze öten. Próbáltunk, aztán eljátszottuk, és mivel ott voltunk a stúdióban, még felvettünk néhány másikat is. Ekkor, a zenekar első napján született a Você e Eu, s talán ez is a varázsa.

– Nem beszélek sajnos portugálul, de azt hallom, hogy elképesztően jó a kiejtésed. Hogy csinálod?

– Nagyon sokat dolgozom a kiejtésemen, egyébként prozódiát is tanítottam az Etűd Konzervatóriumban, ahol korábban zenét tanultam. És persze tanulok portugálul, méghozzá egy brazil tanártól, akivel komolyan foglalkozunk minden dalszöveggel. Most, hogy kevesebb az időm, úgy gyakorolok, hogy a youtube-on brazil felvételeket nézek, híradót, esetleg gyerekmesét, tehát mindenféle olyan hanganyagot, ahol lassabban beszélnek, és tudom követni a szöveget. Örömöt szerez a nyelvtanulás. Az ELTE Bölcsészkarán angol és magyar szakot végeztem, kifejezetten érdekel a nyelvészet és a nyelv tanítása is. A nagymamám egyébként nyolc nyelven beszélt!

– Azért nyilván nem véletlen, hogy épp a portugálnak kezdtél neki. Vagyis arra gondolok, hogy téged a latin dzsessz izgat elsősorban, ezeken a nyelveken akarsz énekelni.

– Így van. Nagyon közel áll hozzám a latin temperamentum és a latin dzsessz, azt éreztem, hogy például a bossanova olyan műfaj, amely az enyém is. Ezért kezdtem portugálul tanulni. A bossanova egyébként az amerikai dzsesszharmóniákból és a brazil ritmusokból épül fel, zeneművészek és költők „tették össze”, a dalszövegek tehát sokszor egyúttal versek is. Amikor egy-egy új dalt tanulok, nagyon jó érzés felfedezni azt, hogy milyen csodás jelentése van a szövegnek. Inspiráló dolog. Ugyanakkor arra is törekszem, hogy a dal hangulatát átadjam a szöveget nem értők számára.

– Keresgéltem a felvételeid között, és láttam, hogy spanyolul is gyakran énekelsz.

– Érdekelnek a latin nyelvek, spanyolul és olaszul viszont sokkal kevésbé tudok, mint portugálul. Ezek még előttem állnak, szeretném fejleszteni a tudásom.

– Akkor lesz feladatod bőven. Egyébként mikor szembesültél azzal, hogy te már nem pusztán civil vagy, aki hobbiból énekel, hanem beléptél a „profiénekes-létbe”?

– Ennek az évnek a fordulóján lehetett, úgy december–január táján, amikor észrevettem, hogy kénytelen vagyok lemondani néhány dologról: például a tanításról, amit pedig nagyon szeretek. Annyira sok lett a feladat, próbák, koncertek, hogy azt éreztem: el kell döntenem, merre szeretnék tovább haladni.  

– Elvégezted a bölcsészkart, tanultál holisztikus gyógyítást, és még nagyon sok mindennel foglalkoztál. Régebben nem hittél abban, hogy a zene lesz az utad?

– Nem gondoltam arra, hogy a zenével fogok foglalkozni. Tanultam zongorázni, gitározni, középiskolásként volt egy alternatív zenekarom, amelyben énekeltem. Saját szerzeményeket játszottunk meg improvizatív, rockszerű zenét. A gimnáziumban volt egy csodálatos osztályfőnököm, Szabó Ádám, aki nem mellesleg író is, én pedig akkoriban úgy éreztem, hogy legjobban az irodalom érdekel. Ezért mentem érettségi után magyar szakra, emellé jött az angol. Aztán pedig éreztem, hogy ez még nem elégíti ki a művészi ambícióimat. Továbbra is zenéltem, de valamit kerestem… még szobrász szakos is voltam egy szakképzőben. Aktív útkeresésben voltam, ennek köszönhetően végeztem el az alternatív mozgás- és masszázsterapeuta-képzést is.

– És mi volt a következő állomás az útkeresésben?

– Egy dzsesszlemez volt az, ami miatt ezt a pályát választottam: Bacsó Kristóf dzsesszszaxofonos barátomtól kaptam egy triólemezt. Magával ragadott a zenéjük, a műfaj, a hangulat. Úgy éreztem, nekem attól kell tanulnom, aki ezen a lemezen énekel. Ez Winand Gábor volt. Elkezdtem hozzá órára járni az Etűd Konzervatóriumba, akkor még talán csak hobbiszinten. Bár az igazság az, hogy nálam nem nagyon létezik „hobbiszint”, ha valami érdekel, azt szeretem teljességében megélni és kimeríteni. Tehát ez a lemez és Winand Gábor indított el a pályán, aztán nyíltak az ajtók erre-arra, én pedig beléptem rajtuk.

– Szóval megmaradt a sokirányú érdeklődésed, de megtaláltad a „fő csapásirányt”.

– Igen. És sokat segít nekem az irodalom, a mozgás, tehát mindezek nagyon fontosak voltak, és kellettek ahhoz, hogy most itt legyek, és élvezni tudjam azt, amit csinálok. Ez a mostani elismerés számomra azt jelzi, hogy mások is élvezik, s ez kimondhatatlan örömmel tölt el. Úgy szeretném folytatni, hogy a zene az előadók és a közönség közös öröme legyen.

Fotó: Gács Tamás