Egy csésze irodalom

A művészeti múltjáról híres Hadik Kávéházban már évek óta vezeti nagy sikerű irodalmi szalonját, mostanában pedig már a nem kevésbé patinás New York Kávéházban is rendszeresen mesélnek neki írók, költők és zenészek a titkaikról. De miért vág bele egyáltalán valaki egy szalon létrehozásába manapság? Juhász Annát személyes indítékairól és a jelenlegi szalon-reneszánsz okairól is kérdeztük − a Hadik teraszán kávézgatva.

− Először is: honnan jött az ötlet, hogy szalont alapíts?

− Az ötlet egyszerű, és mint általában, nálam is a családból jön. Édesapám költő, de orvos édesanyám is mindig közel állt a kultúrához. Jellemző, hogy már a megismerkedésük története is egy közös művész baráthoz, Kass János grafikushoz kötődik. Kiskoromtól kezdve múzeumokba, kiállításokra, lakáskoncertekre, szalonokba jártunk – sőt, akár a szombatonként nálunk megtartott rendezvénysorozatot is tekinthetjük a mostani szalonjaim elődjének. Már gyerekként meg kellett tanulnom „viselkedni” édesapámék barátai között, hiszen Csányi Vilmostól Marx Györgyig, vagy épp Konok Tamástól Spiró Györgyig sokan ültek az asztalunknál, akikkel nekem is tudnom kellett beszélgetni. Mindez determinálta, hogy irodalmat tanuljak, így tettem ezt Budapesten és Rómában is. Idővel éledezni kezdett bennem a vágy, hogy az általam megismert és megtapasztalt, bensőséges irodalmi, művészeti légkört mások számára is hozzáférhetővé tegyem. Mikor a Hadik Irodalmi Szalont kitaláltam és 2010 őszén létrehoztam, még elég nagy hiátus volt itthon ezen a téren. Felolvasások, könyvbemutatók persze voltak, ami egyfajta műfaj; na meg színházi előadások is, ami egy másik. De az a fajta beszélgetős est, amely a művészek hétköznapjaiba és kapcsolati hálójába is bepillantást enged, így közel hozza és intimmé teszi az irodalmat a publikum számára – nem nagyon létezett.

− Ezek szerint át lehet vinni egy pódiumra a magánlakásokon megtartott összejövetelek szellemiségét, vagy a művészbarátságok közvetlenségét? 

− Igen. Az, hogy egy lakásban mi történik, és milyen barátságok vannak, az persze nagyon intim dolog, amibe csak kevesen láthatnak bele, „kívülállók” nem tudhatják, hogy mondjuk Petrovics Emilnek az egyik legjobb barátja Csányi Vilmos volt, hogyan ültek együtt, hogy mutatta meg Emil először neki az írásait. Sokat segített, hogy beleláttam a művészbarátságokba, abba az alkotóközegbe, amely meghatározta ifjúkoromat. Ezt a szempontot szerettem volna átadni estjeim alkalmával a közönségnek: közvetlenséget hozva alkotók, művészek és a közönség közé. Bepillantani egy-egy alkotó életébe, nehézségeibe, örömteli pillanataiba vagy akár kudarcaiba.

− Ha már szó esett a művészbarátságokról: szövődtek új ismeretségek a Hadik Irodalmi Szalonban is?

− Mindig működik egyfajta vibrálás a fellépők között, ami nem feltétlenül az izgalomnak, inkább a felfokozott várakozásnak tudható be. Nekik is új helyzet ez általában, hiszen egy most születendő műfajról van szó. Az egyik legkedvesebb történetem, hogy tavaly közös fellépésnek köszönhetően az egyik vendégem művészeti elismerésben részesült. A fiatal, de nem pályakezdő művésznőket csokorba gyűjtő „Dívák estjé”-t követően megszerveztem a program „férfi” verzióját: az „Ecce Homo” estre Grecsó Krisztián írót, Grecsó Zoltán táncost, Hegedűs János fotográfust és a fiatal szegedi dalszerzőt, Szabó Balázst is meghívtam. Az este igen bensőségesen alakult, megható pillanatokból nem volt hiány. Grecsó Krisztián volt az AEGON-díjas abban az évben, övé volt a lehetőség, hogy egy társművészeti ág képviselőjét jelölje a Társdíjra. Krisztián a hadikos közös fellépés után Szabó Balázst jelölte, aki a díjat megkapva, azóta is számtalan közös fellépést szervez, rendre együtt dolgoznak, emellett jó barátok lettek.

− Szerinted mennyit nyom a latban a hely szelleme, egy kávéház irodalmi múltja?

− Azt gondolom, hogy nagyon sokat. Teljesen más belépni a Hadik Kávéházba, mint egy új, modern helyre, legyen az bármilyen hangulatos. A patinás, nagy hírű kávézók történetei nem tűnnek el, mindent átszőnek. A felújítása óta a Hadik és a New York Kávéházba is visszatért a művészi légkör, a nagy elődök szelleme. Ha konkrétan az estekről gondolkodom, úgy vélem, egy sikeres szalonhoz sok apró dolog összejátszása szükséges: kell, hogy valaki szenvedéllyel csinálja a szervezőmunkát, kell, hogy maga a kávéház jó helyen legyen, de mindehhez kell még valami plusz. Nem vagyok benne biztos, hogy a Hadik Irodalmi Szalon vagy a New York Művész Páholy sikere ugyanekkora lenne, ha áttennénk az esteket például egy egyetemi előadóterembe. Ilyenkor, nappal nem is feltétlenül szédül meg az ember attól, hogy „Úristen, itt ücsörgött Karinthy!”, de az esteknél már más a helyzet. Mindenki kicsit emelkedett hangulatban és tele-szívvel érkezik. Ez nem színház, a „szereplők” – a beszélgetőpartnerek nem pódiumon ülnek, hanem szinte egy centire a közönségtől, így az est végén oda lehet menni, beszélgetni, dedikáltatni, fotózkodni. Épp ez a fajta fesztelen beszélgetés, közvetlenség, egymásra-figyelés hiányzik ma az emberek életéből.

− Gondolom, ezért is hívhatjuk szalonnak, mert kontaktus alakul ki a fellépők és a közönség között.

− Pontosan. Ráadásul én nem kint a pódiumon, hanem a közönség és a fellépők között ülök, átmenetet képezve közöttük. Egyszerre nézek mindkét irányba, és úgy szólok a fellépő művészekhez, mintha a közönség hangja lennék. Nem „súlyos” irodalomelméleti kérdéseket teszek fel, mert az egy másik műfaj, amely egy szűkebb rétegnek szól. Itt más a feladat, én inkább titkokra kérdezek rá, művek születésének a hátterét firtatom, érdekességeket, összefüggéseket, kedves pillanatokat adok át a hallgatóságnak. Fotókat vetítünk, vagy egy-egy művel, zenével készülnek a szereplők.

− Észlelsz egyébként általános fellendülést a budapesti szalonéletben?  

− Egyértelműen. Mikor a Hadik Kávéházban 2010 novemberében elkezdtük a szalon szervezését, még nem nagyon volt más, a miénkhez hasonló intézmény. A következő év tavaszán jött létre a gyönyörű Rózsavölgyi Szalon, amely óriási vállalkozás, hiszen hatalmas stáb működik közre a szervezésben. Aztán a lakásokban is egyre inkább megjelent a kultúra koncertek, előadások formájában. Valahol azonban az összesnek ugyanaz a lényege, az, hogy összetartozunk, lássunk valami kultúrát, és töltődjenek az egyívású emberek. Ugyanaz történik itt, a Nemzeti Színházban, vagy akár egy lakásban. Persze más belépni valakinek az otthonába, és a konyhájában szelni a kenyeret, meg más a Hadikban rendelni magadnak egy Karinthy-tortát, de a lényeg nem változik.

− A kortárs íróinknak és költőinknek vannak olyan törzshelyeik, mint századelejei elődeiknek?

− Van ma is ilyen. Tudom, hogy mondjuk Gerlóczy Márton melyik „újlipóti” kávézóba jár, de manapság inkább a romkocsmakultusz a jellemző. Viszont a kávéházi létnek olyan bája van, ami szerintem nem pótolható. Épp ezért a Hadik és a New York Kávéházban is dolgozunk és gondolkodunk azon, miként lehetne az írókat visszaszoktatni a kávéházba. Kitaláltunk például egy működőképesnek tűnő rendszert szerzőknek, amit a jövő évtől szeretnénk bevezetni.

−  Az esteknek nemcsak a fellépő, hanem a közönség is fontos résztvevője. Inkább visszajáró nézők vannak, vagy mindig új arcok ülnek a padsorokban?

− A Hadik Irodalmi Szalon harmadik évadjához közeledve azt látom, hogy nagyon sok visszajáró törzsvendégünk van, aki még nem is tudja, hogy mi lesz a következő téma, de már regisztrál a soron következő estre. Ez nagy elismerés. Emellett egy-egy művész természetesen mindig bevonzza a saját közönségét is. Tehát Presser Gábor és Parti Nagy Lajos estjén egész más volt a közönség, mint Finta József és Kányádi Sándorén. Nem lehet, és nem is kell eldönteni, hogy melyik a jobb, érdekesebb este, mert nem erről szól. Mindegyiknek kicsit más a közönsége, hangulata, atmoszférája, de észrevettem: kifejezetten jót tesz az embereknek, ha kicsit megpróbálnak elvonatkoztatni attól, hogy ki melyik művészeti akadémia tagja, vagy ki melyik pártra szavaz. Látjuk, hogy Finta József verset is ír, amit sokan nem is tudnak róla; hogyan működik Presser Gábor együtt a zenésztársaival, vagy mióta állt össze Dés László Parti Nagy Lajossal, és miért? A Hadik Szalonban átfogó képet igyekszünk nyújtani a magyar kulturális életről.

A budapesti szalonéletről szóló riportanyagunkat a La Femme hamarosan megjelenő őszi számában olvashatják.

Fotó: Facebook