Kolozsvár, ahol a szabadság szele fúj

Ez a város nem azonos a húsz vagy akár csak tíz évvel ezelőtti, félhomályos, áramszünetbe burkolózó, kopottas, bár láthatóan gazdag múltú Kolozsvárral. Azzal a Kolozsvárral sem, ahol még Mátyás király szülőháza környékén sem volt jó ötlet magyarul megszólalni. Ezt a mostanit átjárja a szabad levegő, az egyetemi városok izgalma, a történelmi városok méltósága, a kortárs kultúrában gazdag városok öntudata.

Nyáron a Kolozsvári Magyar Napok című fesztiválra, ami eredetileg az erdélyi magyar kultúra ünnepe volt, annyian voltak kíváncsiak, hogy sok programot román és angol nyelven is megtartottak. Nem egy elzártságra kényszerített és magát is zártként definiáló közösség ünnepelt itt, hanem egy európai város. A 2015-re elnyert Európa Ifjúsági Fővárosa cím mögött valódi tartalom van, ez az idei fesztivál minden elemében megmutatkozott. Nemcsak az elképesztően ötletes és sokoldalú programkínálatban, de abban is, ahogyan a környékbeli és magyarországi városokból érkezett kétszáz tizenéves önkéntes profi módon kezelte a rengeteg résztvevő és a közönség irányítását, és abban is, hogy az éjszakába nyúló koncertek után reggel már ismét tiszta volt a belváros.

Idén negyedik alkalommal rendezték meg a Kolozsvári Magyar Napokat, és a jelek szerint történelmi csúcsot döntött: a nulladik nappal tetézett egyhetes eseménysorozatnak kétszázezer látogatója volt. 390 programja között éppen száz a gyerekeknek és a fiataloknak szólt, de a főtéren felállított nagyszínpad körül, a Demjén Ferenc-, Zorán-, Csík-koncertek közönségében is ott ugráltak a kicsik. Így aki augusztus 20. táján ismerkedik Kolozsvárral, azzal forog a világ. A belvárosban nemigen tud olyan helyre bukkanni, ahol nincs nyüzsgés, reggeltől hajnalig folynak a programok, nyitva áll a város minden nevezetes helye és folyamatosan áramlik a tömeg.

A magyarországi fesztiválokkal összevetve zavarba ejtő, hogy itt mennyire jól működött minden. Az előzetes tervhez képest nem maradt el esemény – csupán egyetlen fotókiállítást nem sikerült megtalálni a jelölt helyen –, és a belváros látványába nem rondítottak bele gigaplakátok a támogatók PR-jával. Mindent szabad volt, és ezzel senki nem élt vissza, egyik oldalról sem.

Megnyitották a New York kávéház fölötti, 2005-ben végleg bezárt szállodát, és a valamikor elegáns, ma rettenetes állapotban pusztuló szobákat, mint valami kísértetkastélyt, egy-egy fiatal magyar vagy román művész minikiállítása foglalta el. Még a főtér közepén álló Szent Mihály-templom tornyát is megmászhatta, aki hajlandó hét emeletet kapaszkodni a galambszaros, lyukas tyúklépcsőkön (Budapesten már régen életveszélyesnek nyilvánítva, lezárva állna), cserébe viszont csodaszép kilátást kapott odafent a városra. Mindennap szakszerű vezetés indult a Házsongárdi temető sírjai között, orgonatúra a református templom karzatára, tematikus városnéző séták keresték Kolozsvár kincseit, és történészek elemezték a magyar–román–szovjet viszony több évtizedes bájos történetét. A Bulgakov romkocsma felejthetetlen pillanatokkal ajándékozott meg naponta minden betévedőt; délutánonként irodalmi kávéház, könyvbemutató, dicshimnuszíró performanszok folytak, este végenincs vacsorák, éjjel a pincében karaoke-buli, fönt pedig százával ráztak a helyi fiatalok, akár a Boney M. vagy Bob Marley, akár Rihanna dalai üvöltöttek.

A The Soviet romkocsma plafonjáról biciklikiállítás lógott a befőttesüvegben szervírozott koktélok fölé, az utcán pantomim-előadásokba botlottunk, a TIFF-ház udvarán éjjel 11-től kolozsvári műhelyekben készült filmeket vetítettek, és még itt szaladgáltak ugyanazok a gyerekek, akik egész nap a pécsi kultúrAktív Egyesület standjánál makettet építettek.

Az a néhány magyarországi múzeum és civil szervezet, amelyik meghívást kapott a rendezvényre, és a Farkas utcai forgatagban egy-egy sátorban bemutathatta az intézményét, egyszerre érezte magát vendégnek és résztvevőnek; mindaz, aki itt töltötte ezt az augusztusi hetet, áldotta a véletlent, hogy tanúja lehetett ennek az egyhetes örömünnepnek.

Felszabadultan érzékelte, hogy egyetlen párt vagy politikai, egyházi, hivatalos szervezet sem telepedett rá a fesztiválra, ugyanakkor a városvezetés támogatása kitapintható – a fesztivál kezdetén adták át a megújult Szent György-szobrot, a Kolozsvári testvérek prágai szobráról 1900-ban készült bronzmásolatot, az utolsó estén pedig Emil Boc polgármester magyarul köszöntötte a főteret betöltő közönséget –, és megrázó pillanatként élte át, amikor vasárnap éjjel, az István, a király előadása után a főtéren ötvenezer ember énekelte körülötte a székely himnuszt...

Kolozsvár tehát jól belecsapott a lecsóba – a kifejezés minden értelmében, hiszen a kulturális programok, a református templomban tartott vonósnégyes koncert, a Kétágú templom orgonamaratonja, a táncházak, filmvetítések, előadások, tárlatok és irodalmi estek mellett nem szabad megfeledkezni arról a hat négyzetméternyi óriáslecsóról sem, amely az Apáczai líceum udvarán megrendezett főzőverseny sztárja lett. A gigatepsi tartalma hamar elfogyott, de a város lelkesedése a bravúrosan sikerült negyedik fesztivál után aligha csappan. Kóstoljuk meg ősszel is!