Az év felvételét jegyzi

A tekintélyes brit Gramophone magazin „Az év felvétele” elnevezésű díját kamarazene-kategóriában idén két magyar művész, Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán lemeze nyerte.

Az 1923-ban alapított díjat tizenegy kategóriában osztják ki. A rangos, komolyzenei magazin az elmúlt tizenkét hónap több mint nyolcszáz klasszikus zenei felvétele közül hatvanhatot választott ki. Ezek a lemezek kerültek aztán a zsűri elé, amely eldöntötte: egy-egy kategóriában melyik a legjobb felvétel. A kamarazene-kategória díjnyertes lemezén Kelemen Barnabás és Kocsis Zoltán Bartók 1. és 2. hegedű-zongoraszonátáját, valamint a Szólószonátát játssza. A Gramophone-díjátadó gálakoncertjét szeptember 17-én rendezték Londonban, és két nappal korábban egy budai cukrászdában beszélgettünk Kelemen Barnabással.

− Kedden veszi át a díjat Londonban. Lehet tudni előre a gálaest programját?

− Igen, a gálának percre lebontott menete van, ugyanis mind az előadók, mind a meghívottak között nagyon illusztris emberek lesznek – a legkomolyabb lapok és klasszikus zenei orgánumok képviselői –, és a díjazottak, valamint a díjátadók között is nagy nevek szerepelnek.

− Ilyenkor a díjazottak is játszanak?

− Mindenkit megkérdeznek, hogy szeretne-e játszani. Persze aki karmester, az nyilván nem fog, és egy zenekari lemezből sem lehet csak úgy előadni. Én viszont szívesen vállaltam, hogy eljátszom a Szólószonátát, és – mivel kamarazene-kategóriában nyertem – néhány Bartók-duót is a feleségemmel. Egyébként az egész kvartettem ott lesz Londonban, mert néhány nappal a díjátadó gála után fellépünk a Wigmore Hallban, én pedig még egy másik koncertbe is beugrom, ahol a Pisztráng-ötöst fogjuk játszani.

− Akkor elég feszes lesz a londoni program, aminek az első állomása a díjátadó. Azt már tudjuk, hogyan fogadták a lemezt, de mi volt az előtörténete?

− Lehet, hogy ezt idáig senki sem tudta, de most megsúgom, hogy Bartók 1. szonátáját Kocsis Zoltán erre a projektre tanulta meg. Nem hallgattam meg a lemezt a vágás óta, de múltkor egy kicsit belehallgattam, és megint csak el voltam ájulva Kocsis zongorajátékától. Hihetetlen, hogy mit jelent az, ha valaki anyanyelvi szinten beszéli Bartók zenei nyelvét, és ezzel a tudással nyúl egy új művéhez. Egyébként idestova lassan három éve vettük fel a lemezt, de különböző adminisztrációs és financiális okok miatt csak 2013 elején jelent meg és került ki a kritikusokhoz. Júniusban aztán rögtön „A hónap lemeze” lett a BBC-nél, és júliusban kiderült, hogy a Gramophone-magazin is nagyon jó kritikákat hozott róla. Augusztusban pedig megtudtuk, hogy mi nyertünk kamarazene-kategóriában.

− Ez a projekt tehát kiteljesedett, méghozzá tökéletesen. Mi az, ami mostanában izgalomban tartja? Azt olvastam, hogy például a vezényléssel is komolyan foglalkozik.

− Sokáig tanultam igen komoly karmesterektől, és már vannak tapasztalataim. Nagyon vonz a dolog, de most kicsit háttérbe szorult, mert más érdekes történetek is vannak az életünkben: az például, hogy a vonósnégyesemmel olyan termekben játszunk, mint az előbb említett londoni Wigmore Hall, az amszterdami Concertgebouw vagy a New York-i Carnegie Hall, és egy többhetes ausztrál, indiai, ázsiai turné is vár ránk. Természetesen más is van, most csak a legizgalmasabbakat említettem. Köztudott, hogy egy hegedűs számára a vonósnégyes-irodalom repertoárja kimeríthetetlen. Beethoven például írt egy hegedűversenyt, de tizenhat vonósnégyest. Haydn pedig a három hegedűverseny mellett hatvannyolc vonósnégyest komponált. És mind zseniális, egy sincs, amit ne lenne érdemes eljátszani. Miután azt már elmondhatom, hogy a hegedű-szólóirodalomnak a javát eljátszottam, addig itt olyan dolgok állnak előttem, amelyek bizony nagy kihívást jelentenek. Igyekszünk mindig a legizgalmasabb, legszebb feladatokat elvállalni, de csak annyit, amennyi még nem megy a minőség rovására.

 Kelemen Kvartett

− Előbb említette, hogy a szólóirodalom javát már eljátszotta, de azért bőven maradnak még lehetőségek…

− Igen, csodálatos szólófelkéréseket kapok; a Penderecki-hegedűversenyt, amelyet a héten mutattam be Magyarországon, novemberben a Londoni Filharmonikusokkal a Royal Festival Hallban játszom el. Aztán bemutatjuk egy kortárs zeneszerző, Ryan Wigglesworth hegedűversenyét Manchesterben, és játszom majd a Concertgebouw nagytermében a Holland Rádiózenekarral. Lesz más szólófellépésem is, de erre a területre is érvényes, hogy nem szabad túl sokat vállalni. A Concertgebouw-ban például ez lesz a hatodik koncertem, így könnyen lehet, hogy a közönség nagy része már ismer, és én szeretnék minden alkalommal valami többet, valami újat mondani nekik. Ez egy egészen másfajta nyomás a lelkemen, mint amikor új helyen játszom, például Osakában, ahol most adok először koncertet.

− Az előadói életformája bőven ad programot. Furcsa, hogy emellett még él önben a vágy a tanításra is.

− A tanítási vágy középiskolás koromban kezdődött. Nálam idősebb, zongorista vagy csellista barátaimmal beszélgetve kiderült, hogy amit addig édesanyámtól, nagyszerű hegedűtanáraimtól, vagy éppen a zseniális Rados Ferenctől kaptam, nagyon szívesen megosztanám velük, és a barátaim éltek is ezzel a lehetőséggel. Azóta persze még több élményt gyűjtöttem az elmúlt években vonósnégyesünkkel – Komlós Pétertől, Takács Nagy Gábortól, Perényi Miklóstól, Sipos Gábortól, külföldi kvartettmuzsikusoktól, vagy kifejezetten kvartett-tanároktól –, és az ő intelmeiket, bölcseleteiket boldogan adom tovább kamaracsoportjaimnak a Zeneakadémián.

− Minden ősszel, így most is jönnek majd új kamaracsoportok órára a Zeneakadémián. Ha megérzi, hogy a tagok abszolút nem illenek össze, nincs meg köztük az az összhang, amelytől jól tudnának együtt játszani, szóvá teszi?

− Ezt maguktól is hamar észreveszik, nem is kell semmit sem mondanom. Viszont nekem az a tapasztalatom, hogy nem feltétlenül rossz a konfrontáció, főleg, ha mindenkinek a jó produkció a célja. Kocsis Zoltánt idézve: színpadon is, próbákon is néha magasabb rezgésszámú, izgalmasabb és érdekesebb előadás születik, ha a kamaratársak között van némi feszültség. Ezzel egyetértek. Voltak csapatok, amelyekkel úgy játszottunk, hogy végig jól éreztük magunkat, mindent ugyanúgy képzeltünk, aztán nem volt olyan fókuszált és összpontosított az előadás. Nagyon érdekes ez, a kaposvári fesztiválon is állandóan szembesülünk vele. Sok olyan előadás volt, ahol tudtuk, hogy komoly feszültségek vannak a háttérben, persze ezt senki nem vette észre, nagyon profi zenészekről, igazán zenei lelkületű emberekről lévén szó. A legelső fesztivál előtt még izgult a feleségem, de én mondtam, hogy itt csupa olyan zenész játszik majd, akinek az egész élete erről szól, megbízhatunk bennük, nem sülhet el rosszul a dolog. Így is lett, sőt minden várakozásunkat felülmúlta azzal, hogy a Forma 1 után a legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó esemény Magyarországon a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál.

− Kevésbé, mint a 20. század első harmadában, de azért ma is él Magyarországon az amatőr zenélés hagyománya, és a műkedvelő muzsikusok közül meglepően sokan vonósnégyeseznek. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

− A kamarazene sok esetben nem azért íródott, hogy feltétlenül közönséget szórakoztasson. Haydn például azért komponált a szimfóniái mellett ennyi vonósnégyest, hogy örömöt okozzon a zeneszerető, hangszeren játszani tudó embereknek. Szóval ezeket a darabokat nem elsősorban koncerttermeknek írták. A barokk kamarazenénél például soha nem az történt, hogy az összeülő kamaracsoportokat hallgatta volna egy közönség, hanem maga az arisztokrata vagy a polgár, az orvos összeült a társaival fantasztikus zenéket játszani, a saját örömére.  

− Hamarosan egy egészen más jellegű projektben vesz részt, október 1-jén, a Zene Világnapján Mozart A-dúr hegedűversenyét játssza a Művészetek Palotájában megrendezett Hegedűgálán, ahol különböző műfajok képviselői lépnek színpadra.

− Szerintem izgalmas este lesz, mert igazán nagyon sokszínű a program. Akit a cigányzene vonz, meghallgatja Lajkó Félixet, de mellette Mozart-hegedűversenyt is kap, és fordítva. Szerintem mindenképp érdemes lesz eljönni, hiszen itt mindenki a legmagasabb szinten fog játszani a maga műfajában, és én is igyekszem mindent kihozni magamból.

Fotó: Emmer László, Dobos Tamás