Cate Blanchett esete Woody Allennel

Stílusikon anélkül, hogy az akarna lenni. Legutóbb az amerikai filmek deauville-i fesztiváljának díszvendégeként nyűgözte le francia kollégáit éppúgy, mint a rajongóit. A fő szenzáció manapság vele kapcsolatban, hogy belépett Woody Allen „skalpjai” közé, méghozzá egy olyan szereppel, amelyért előre borítékolható nemcsak az Oscar-jelölése, de a díjazása is. A Blue Jasmine Cate Blanchett eddigi filmes pályafutásának egyik csillogó ékköve.

Két rendező van, akiről úgy beszélnek a színésznők, hogy érti és szereti őket. Pedro Almodóvar és Woody Allen. „Nagyon izgalmas női szerepeket talál ki. Hagyja, hogy azt csináld, amit megértettél a szerepből. Nála olyan egyszerűen állnak össze a dolgok” – meséli Blanchett az európai kalandozásai után végre New Yorkba visszatérő Allenről. Pontosabban Uptown Manhattan, San Francisco, Hampton impozáns és kevésbé impozáns részein játszódik a Blue Jasmine, A vágy villamosának ez a távoli, szabad átirata. A pánikrohamokkal és neurózissal küzdő Jasmine – ilyen értelemben kissé a rendező női alteregója – előképe Cate számára a Tennessee Williams-dráma Blanche-a, hiszen Sydney-ben pár éve játszotta Liv Ullman rendezésében A vágy villamosát.

A melbourne-i születésű, negyvennégy éves Catherine Elise Blanchett élete jó ideje másról sem szól, mint a színházról és három fiúgyermekéről. 2008-ban férjével, a forgatókönyvíróként megismert Andrew Uptonnal elvállalta Ausztrália egyik legjelentősebb társulatának társigazgatását. A Sidney Theatre Company kötelékében már korábban is emlékezetes alakításokat nyújtott, mint a Sirály Nyinája vagy a Hedda Gabler címszerepe. Amerikában is hatalmas sikert aratott az Ascher Tamás rendezte Ványa bácsi Jelena Ivanovnájaként. Most pedig Genet Cselédekjét játssza Isabelle Huppert-rel úgyszintén Sydney-ben. Mellette Botho Strauss Kicsi és nagyját, amellyel nemrég Európában is turnézott. „A színház olyan gyakorlat, amely segít életben maradni, a közönséggel való kapcsolat lehetővé teszi, hogy megvalósítsam magam fizikailag és művészileg” – vallja. Közben azért a filmezésről sem akar lemondani. Idén George Clooney rendezésében forgatta a The Monuments Men című filmet egy különleges alakulatról, melyet Roosevelt elnök küldött Németországba a nácik által elrabolt műkincsek visszaszerzésére.

Az Elizabethtel kezdődött Blanchett határátlépése, nemzetközi sikere a filmvásznon. Ismertség szempontjából a Gyűrűk ura trilógia, az Aviátor vagy a Robin Hood kétségkívül többet nyomott a latban, mint a Bábel vagy az I'm not there – Bob Dylan életei. „A közös pont a vonzó szerepekben, hogy elsőre rémülettel töltenek el. Elképzelni sem tudom, hogyan fogom megoldani őket. Mindig azt mondom magamnak, hogy képtelen vagyok rá. Az adrenalinszint emelkedése az oka annak, hogy mégis nekirugaszkodom... Ha végigtekintek a nagy rendezők névsorán, akikkel dolgoztam, magam is meglepődöm: Scorsese, Soderbergh, Fincher, Todd Haynes, utóbbinál Bob Dylan lehettem, ami kész csoda. Woody Allen külön helyet foglal el a szívemben, ugyanis amit ő csinál, az a film és a színház ideális házassága.”

A Match Point óta újabb reneszánszát élő Allen a Blue Jasmine-nel nemcsak szeretve gyűlölt New Yorkjába tért vissza, hanem a Diane Keaton, Mia Farrow-féle intellektuális női vonalhoz is. Végigpásztázta Hollywood bombázóit Scarlett Johanssontól Penélope Cruzig, hogy aztán megállapodjon a negyvenes neurotikusoknál. Az identitását vesztett, szebb napokat látott Jasmine (valaha Jeanette) Xanax-vodka-Martini koktéllal csillapítja szétcsúszott életét. Persze érdemes tisztázni, hogy Woody, aki zsenge ifjúkorában szomorújátékokat, illetve Hamlet mélységű tragédiákat akart írni, nyolcvan felé közeledve egyre gyakrabban nyúl klasszikus alaptémákhoz. A Match Pointot például az Amerikai tragédia, míg a Kasszandra álmát a Bűn és bűnhődés ihlette.

A Blue Jasmine-nál erős alapmotívum a pénzügyi válság, amely az ingatlanpanamákból meggazdagodott, majd börtönviselt férj házasságát tönkretette. A két idősíkban játszódó történetben a hideg, rideg, ellenszenves, sznob, felszínes, önző luxusnőt követjük New Yorkból San Franciscóba a mostohahúgához, aki csúnyácska, csóró, egy szupermarket pénztárgépét veri, de legalább őszinte. Nála húzza meg magát Jasmine, talpig Louis Vuittonban, Chanel-illatban, önsajnálatban. Jellemfejlődése merész fordulatot vesz a hamis látszatok, a valóság elől menekítő illúziók „színpadán”. Atipikus Woody Allen-filmet látunk, több távolságtartást, netán érdektelenséget érzünk Jasmine iránt, amit aztán más megvilágításba helyez egy múltbeli esemény.

Blanchett ennek az összetett, drámai figurának a bőrébe bújva rögtön megérezte a pszichológiai kulcsot, ami nem más, mint az identitás kérdése. És ez lényegien fontos egy színész számára.

„Jasmine valódi csapdája a beteges törekvés, hogy valamilyen képet kialakítson magáról. Elvesztette önmagát, amikor »férjhez ment« a »felső tízezerhez«. Megtagadta a személyiségét, a vágyait, mindenét, még a nevét is. A párhuzam kézenfekvő a színészmesterséggel. Valódi életem van? Úgy gondolom, igen. A hivatásom révén a képzelet világában navigálok, ez a megélhetésem, de nagyon hamar visszazökkenek a valóságba. Nem szabad ott ragadni, mert az őrülethez vezethet” – vélekedik Cate. A Blue Jasmine a lelki intimitásokban keresgél, Woody mélyebbre ás, mint azt sokan elvárnák tőle. Emlékezetes marad a pazar női portrékban bővelkedő alleni életműben az utolsó kép. Amikor valaki képtelen elszakadni a hazugságtól, az illúziótól, amelyre az élete épült. Cate Blanchett minden értelemben vállalta az összeomlást.