A mi olaszunk

A népszerűségét töretlenül tartó olasz fiú 20 évvel ezelőtt robbant be a köztudatba, s mai napig az egyik legismertebb arc a gasztronómia színterén. De ki is ő valójában? Olyan dolgokról beszélgetett velem az elmúlt napokban, amelyekről eddig még senkivel.

− Olaszország híres a kiváló konyhájáról. Rengeteg az olasz férfi séf, aki kiválóan főz. Mi a titkotok?

− Ez hozzátartozik az olasz macsósághoz. Van egy ételünk, a mezzanotte, ami tipikus bulikaja: amikor véget ér a disco, a férfiak mindig nekiállnak főzőcskézni, és legtöbbször ez a tésztaétel kerül az asztalra. Az én történetem viszont az illatokkal főző nagymamámhoz és az ő konyhájához kanyarodik vissza. Létezik egy olasz mondás, miszerint a fiúgyermek a legnagyobb biztonságban a nagymamája és az anyukája szoknyája mellett van. Ez a hagyományos többgenerációs családmodellre vezethető vissza: míg a szülők dolgoznak, a nagyszülők vigyáznak a gyerekekre. Megalapozott tehát a konyha iránti rajongásom, ahol a serpenyők csörömpölése joggal nyomta el a szülői akarást, miszerint legyek inkább orvos. 

− Mi motivált még a nagyin kívül, hogy a gasztronómiát válaszd?

− A nagymamámról sok mindenkinek meséltem már, de arról már kevesebbet, hogy a szüleim nyolcéves koromban vettek egy hegyi házat. Rengeteg időt töltöttünk ott, főleg gombászással, de ezekben az években nyertem bepillantást a horgászat csodálatos világába is. Legjobban azt szerettem, hogy a kifogott pisztrángot levélbe csomagoltuk. Így nem bomlott meg a húsa, és sokszor ugyanebben a levélben sütöttük meg. Megtanultam tehát a fűszerezését is, amire nagyon kellett vigyázni, hiszen a hegyi növények zamata nagyon dinamikus. Ekkortájt, nyolcévesen találkoztam először a tűzzel. Az első gasztronómiai élményem ezen a téren a grillezés volt. Őzlábgombát rántottam, vargányát szeleteltem vékonyra a salátákhoz, császárgombát sütöttem olajon, tőkegombát rántottunk anyukámmal. S ott voltak még a csodás hegyi ételek. A puliszka, a kolbász; a hegyek között tanultam meg tejet fejni, sajtot készíteni, vajat köpülni. Ma is erősebben vonzódom a hegyekhez, mint a tengerhez. A hegyekben töltött mindennapok megtanítottak egyedül lenni és gondolkodni.

− A hegyi közegnek és a természet közelségének köszönheted azt a mély vallásosságot, amelyről régebben is beszélgettünk?

− Részben igen, hiszen a természet közel visz a mélyebb gondolatokhoz, de leginkább apukám családjának a neveltetését dicséri. Az iskoláimat apácáknál töltöttem, majd a jezsuitáknál. Sok emlékem maradt onnan, főleg az ételekről, amelyek kegyetlen rosszak voltak. (nevet)

− Azért egy ilyen iskolai múlt nagyon sok komolyságot ad az embernek. Te mit érzel, mennyire vagy komoly ember? A celebvilág egy ismert tagja vagy, ami nem igazán illik össze ezzel a képpel.

− Az erős vallásos neveltetés mellett már fiatalkoromban is nagy igényem volt a társaságra. S ezt az első focicsapatomnál találtam meg. Nagyon csöndes gyerek voltam, akkor kezdtem kinyílni. Addig rengeteget voltam a családommal, ahonnan szeretetet, de szigorú nevelést kaptam. Ez nagyon jó volt. Ma már magam is nagyon sok szeretetet adok az embereknek, hiszen a szüleimnek ezt a csodálatos örökét tovább kell adnom azoknak, akik fontosak számomra. Amikor pár éve elment a nagymamám, ott álltam egyedül, s nem tudtam, hogy most mi lesz. Azt gondoltam, vége a világnak. Ő a mai napig a lelkemben és a tetteimben él.

− Ezek nagyon erős kötelékek, de te eljöttél. Miért éppen Magyarországon telepedtél le?

− Otthon kezdtem közgazdaságtant tanulni. Amikor az egyetem elindította a Tempus és Erasmus programokat Keletre is, ez a lehetőség hatalmas újdonságnak számított. Igazi kihívás volt, hiszen akkoriban a kocsikra sem kötöttek biztosítást, ha valaki Keletre akart jönni. Viszont a nyugati városokba csak féléves programok voltak, mert abba az irányba nagy volt a sorban állás. Én hosszabb időre terveztem eljönni. Szabadságra vágytam, ki akartam magam próbálni a világban egyedül, a családom nélkül. Nem volt túl sok választási lehetőség a keleti blokkban, és azok döntő hányadát már bejártam a focicsapattal. És, erről se feledkezzünk meg, akkoriban volt egy név az olasz parlamentben, ami nagyon sokat segített a döntésben, mégpedig Cicciolina. Ott voltam alig 20 évesen, nem láttam még nőt ruha nélkül, csak őt. Amerikába anyagi okok miatt nem tudtam menni, így maradt Cicciolina hazája.

− Milyen volt itt diáknak lenni? Hiszen 1994-ben jöttél ide, nem sokkal voltunk túl a rendszerváltáson.

− Itt akkor még nem volt sem gazdaság, sem gasztronómia. Nagyon nagy volt a különbség a hazám és Magyarország között. Az ittlétem elején két-három olasz hely volt Magyarországon, a Puerto Scondido, ami egy film címe volt eredetileg, majd a San Remo, Fabio étterme, s volt egy kis maffiózó, aki a Pinocchiót vezette, de oda kevesen jártak. S akkor jött az Okay Italia, amelyet a Sparta család irányított. Ezek voltak a találkozóhelyek. Volt még egy érdekes hely, randihely a régi Posta utcában, a McDonald’s mellett, mert akkor még mobil nem volt. Ott álltak egymás mellett a külföldi fiúk, és várták a magyar barátnőiket. Mindig irigyeltük azt, akinek megjött időben vagy kicsit késve a kedvese. Esküszöm, erről filmet kellett volna forgatni! Az olaszok sokat szenvedtek a gasztronómia hiányától, óhatatlanul összetalálkoztak, hogy egyenek egy jót. S aki hazament, az mindig egy rakat alapanyagot hozott otthonról, mindenkinek. Ez tette ki az életünket. A főzés, a beszélgetés, a haverkodás egymás között.

− Végül miért maradtál itt?

− Egy olasz itt még mindig Az Olasz marad. Könnyebben tudtam érvényesülni, mint otthon. Az egyediségem, az, hogy nem magyar vagyok, valakivé tett, és a többi olaszt is. Ezért jól érezzük itt magunkat a mai napig. Ami még fontos, én olasz érzést akartam mindig adni, soha nem akartam magyarabb lenni a magyaroknál. Egy pluszdolgot terveztem ebben az országban eladni úgy, hogy mást nem nyomok el vele. S erre vevők voltak a magyarok. Azt kell, hogy mondjam, a legjobb közönség a világon.

− Hogyan jutottál a közgazdaság-tudomány száraz világából a konyha színes, illatos birodalmába?

− Miután a Közgazdaságtudományi Egyetemen találtam meg a számításaim, a kellő távolságot a családomtól és természetesen a szerelmet, amiben az olasz fiúk szinte épp olyan jók, mint a paradicsomszósz és a spagetti elkészítésében, megismertem Friderikusz Sándort. Tévés szereplést ajánlott, ami megalapozta a jövőmet Magyarországon. Népszerűségi indexem a magyar háziasszonyoknak köszönhetően pillanatok alatt csúcsot döntött, olyannyira, hogy a celebvilág is tárt karokkal fogadott. De a diplomáciai érzékem akkor sem hagyott el, mindennapi része a munkámnak és az életemnek egyaránt. A mai napig vegyes érzelmekkel kezelem saját „celeb” mivoltom, mert leginkább séfnek tartom magam. Viszont, a legjobb döntésem volt, hogy a médián keresztül igyekeztem felfuttatni az éttermem. A dolgoknak pedig csak a hozadéka volt, hogy partikon is meg kell jelennem. A kettőt külön kezelni, holott a cél egy: szeretném, ha az éttermem még húsz év múlva is működne.

− Vitathatatlan, a terved jól sikerült. Ma már a legismertebb olasz éttermet üzemeltető vendéglátós vagy. Mit a legnehezebb elmagyarázni a magyaroknak az olasz gasztronómiáról?

− A magyarok még nem teljesen látják a minőségkülönbséget. A séfeknél leginkább azt látom, hogy amikor az olasz ízekhez nyúlnak, mindig túlzásokba esnek, amiről már messze nem szól az olasz gasztronómia. Természetesen meg lehet egy ételt változtatni, de akkor azt már hívjuk másképp, mert az már nem az az olasz étel. A zöldségek és gyümölcsök szezonálisak, nem egész évre szól az életük. Meg kell tudni élni a pillanatokat az alapanyagokkal együtt. Nem szabad egész évben használni őket. A vendégeket viszont még ennél is nehezebb jellemeznem, nagyon sok berögződést le kellett takarítani. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar hortobágyi húsos palacsinta miből van. Erre én hoztam nekik egy töltött canellonit, és azt hitték, az is maradékokkal van töltve…

− Számodra a mindent eldöntő személy Friderikusz Sándor volt. Hogy talált meg téged?

− Elkezdte szervezni a Fantasztikus Európa című műsorát. S hol lehet a külföldieket megtalálni? Természetesen a saját közegükben, a hazájuk éttermeiben. Bejött a Trattoria Toscanába, ahova én akkoriban jártam enni, mert az volt a legjobb a városban, s ott találtunk egymásra.

− A műsor elmúlt, a többi szereplő nem igazán élvez publicitást ma már. Neked, hogy sikerült fent maradnod?

− Őszinte leszek, ezt a magyar nőknek köszönhetem. Végignevettem és -szórakoztam az egész műsort, az igazi, laza „olasz formát” hoztam, ez nagyon megtetszett a közönségnek. Ezek után a TV2-nél elkezdtem szerepelni a reggeli műsorban. Nagyon rövid időn belül beláttam, hogy így tudom a legjobban reklámozni az éttermemet. Ha már annyira szerencsés voltam, hogy a média tárt karokkal várt, akkor én nemcsak Gianni Annoniként érkeztem, hanem a Trattoria Pomo D’Oroként is. A háttérben az étterem személyzete nagyon sokat segített ebben, mert rengeteget dolgoztak, hogy azt mind életre keltsék, amit én a tévében mondtam. Az évek elteltek, s ma már látom, hogy mennyire hasznos a jelenlét a médiában, de azt is látom, milyen rengeteget kivesz belőlem. Mára már bebizonyosodott, hogy a küzdelem eredményes, hiszen az éttermen kívül van egy sonkabárom, egy pékségem és egy reggelizőhelyem is. De hozzá kell tennem, mindez nem sikerült volna, ha a közönség nem befogadó.

− Úgy érzed, hogy a magyar nők olasz férfiakra irányuló imádatának pozitív áldozata lettél?

− Igen, mindenképp így gondolom. Az olasz férfiak sármja világszerte híres, nem csoda, hogy a magyar nőknek is megtetszett. De azért ez nehéz feladat is. Meg kellett tanulnom a magyar kultúrát, gondolkodást, viselkedést és gasztronómiát, hogy mindig szavahihető maradhassak. S így is egy kicsit elveszítettem magam, hiszen beskatulyáznak, s amikor személyes kapcsolatba kerülök emberekkel, meglepődnek, hogy nem az a „celeb” vagyok, akinek hisznek, viszont az a gasztronómiai szakember vagyok, akit meg kellene végre látni. Ezt a dobozt nagyon szeretném végre kinyitni, hogy az emberek lássák, milyen is vagyok valójában. Érzékeny, érző ember, akit a múltja épített fel, a jelene alakít, és a jövője határoz meg.

− Te a Trattoria Pomo D’Oróval azt az éttermet valósítottad meg, amit megálmodtál?

− Legnagyobb részt igen. Már csak egy apró dolog van hátra, ami még titok, de ha az is meglesz, akkor teljes lesz a kép.

− Mi az üzenete az étteremnek?

− A családi kötelék erősítése. Egy hely, ahova le lehet együtt ülni, beszélgetni, közösen enni, nevetni, élni. Hiszen a család a legfontosabb az életben. Örülök, hogy a mai embereknek családi program eljönni hozzánk, s örömmel nézem a családok egymásra figyelését, a közös életüket.

− Voltak máshol is lehetőségeid? Máshol is meg tudtad volna csinálni ezt az éttermet?

− Igen. De a szerelem ide kötött, ezért itt hoztam létre. Soha nem bántam meg. Ez a legjobb hely és a legjobb ország a Pomo D’Orónak. Ezért mindig új dolgokat adok a vendégeimnek.

− Egyedül viszed ma ezeket a feladatokat? Kinek fogod mindezt átadni?

− A magánéletemben voltak fontos szerelmek, akiket elengedtem. Az étterem és az, amit felépítettem és még fogok is, rengeteg feladattal jár. Akiket szerettem, mindig azt hitték, az étterem fontosabb, mint ők. Pedig ez nem volt igaz. De ez egy életforma. Viszont az tudom, ha jönni fog egy lány, és ha beleszeretek, nem fogom többet elengedni. Sok kérdésben másképp fogok akkor dönteni. A szüleimtől rengeteg szeretetet és biztonságot kaptam, megtanultam biztonságosan döntéseket hozni. Ezt az előző kapcsolataimban nem tettem meg, vagy nem időben akartam megtenni. Nagyon megtanultam ezt a leckét. Le kell lassulnom egy kicsit, és jelen kell lennem a magánéletemben is.